Lilla még fordult volna, az ablakon át szemébe sütő hajnali nap elől, egy kis plusz szundi erejéig, de belehasított a felismerés, hogy ezen a héten, az előző napi előrejelzések szerint, ismét itt a második tél. Most, mióta évente annyi tél van, hogy már össze sem tudja számolni, szabadidejének nagy része tüzelőbeszerzésre megy el.
Felugrott, mint laktanyában riadóztatott katona. Minden szépítkezést mellőzve, rekordgyorsasággal kapkodta magára, kivételesen válogatás nélkül, keze ügyébe eső ruháit. Lerohant házuk elé, aztán eszébe jutott, mintha három gyereke is lenne…
Visszatrappolt hát, az ötéves ölébe ültette a hároméveset, annak az egyéveset, és a babakocsival lerohant a meredek panelközi úton, ami olyan volt, mint egy valóságos erdei ösvény.
Csak a domb alatt jutott eszébe, talán van valami porszívó meghajtású kocsija is a garázsában, és lehet, hogy elsiette a dolgot, hiszen a rengeteg gyereküléssel bélelt jármű alkalmasabb ilyen száguldozásra. El is gondolkodott, egy gyalogátkelő kellős közepén, hogy meg kellene fordulnia, de a mindkét oldalon mellette száguldó, őket szinte súroló kocsik óvó ölelésében rádöbbent, garázsa sincs… Rövid úton kiszuperálta kocsijának korábban vélt létezését.
Harmadik lámpaváltásra feléje integető papája unszoló mosolyára, zöldben odaszáguldozott hozzá.
– Megint tél van, ebben a hónapban már a nyolcadik, és lám, ismét elfelejtettem időben fát venni…
– Semmi baj, gyönyörűségem, a három gyereket rábízzuk anyádra, aki éppen spenótot főz. Megtanítja őket amíg mi vásárolunk, a gyerekek kedvence, zöldes medencében úszkálni. Különben, tudod, egy falatot sem ennének! Majd rájuk parancsol, csináljanak jó nagy rendetlenséget. Nem tudom, ez a trükk a mai korban működik-e, de gyerekkoromban éppen az ellenkezőjét csináltam, mint amire kértek. Hányan is vannak?
– Hárman, papa…
– Ja, mindig elfelejtem… Na, ugorj mögém, berúgom a motort, és indulhatunk.
– Mondd, papa, hátra látsz rendesen ettől a motor mögé csatolt utánfutótól?
– Dehogy, csillagom, azért van a mögöttünk jövőknek szeme, hogy lássanak, bár felülhettél volna hátra, irányt jelezni…
– És teljesen biztonságos ez, papa?
– Legalább annyira, aranyom, mint a turkálóban tojást vásárolni, két harsogó cigaretta elszívása közben!
– Értem, papa, megnyugtattál. Közben, ha jól emlékszem, Gézámat kizártam, de legközelebb majd bezárom…
– Megérkeztünk, kicsim, menj és rendezd a tranzakciót!
– Micsodát, papa?
– Intézd az ügyedet, az átutalást!
– Jaj, ha ezt tudom, hogy bankszámlára is utalnak fát és az automatánál le lehet szedni, akkor nem zargatlak.
– Félreértettél, egyetlenem! Azért – és megsimogatta Lillája fejét –, mind a négy gyereket csókoltatjuk.
– Úgy érted, papa, mire visszajövök, el akarsz szelelni? Különben, hárman vannak…
– Nem, gyermekem, általánosságban beszélek, na!
Lilla belépett a fatelepre, ahol egy különösen nem favágó külsejű, 90-60-90 méretekkel megáldott bombázó fogadta.
– Üdvözlöm, mit óhajt?
– Fát szeretnék venni. Jut eszembe, magam is üdvözlöm!
– Mennyi óhajt? Egy kamionnyit, vagy egy utánfutónyit?
– Nem, kérem, kevesebbet! Maga számolja, ez hányadik tél az idén? Nem vettünk fát…
– Természetesen nem számolom, de van nyilvántartásunk. Egy pillanat… Ebben az évben ez a hetvenkettedik. Látom, motorral jöttek… Nem fagytak rá? Bizony, holnap délutánig ismét tél lesz, akkorra plusz negyvenegy fokot mondanak.
– Fogalmam sincs, mennyit kell várni a következő télig, remélem keveset…
– Szóval, mennyi fát kér? Egy kamionnyi tíz euróba kerül, egy utánfutónyi százba.
– Ó, én csak egy kosár fát szeretnék!
– Kosarastól, vagy nélküle?
– Ha kölcsönkosár lehetséges, akkor természetesen kosár nélkül.
– Na, kérem, lehetséges! Kerek négyszáz euróért – kosárhasználatot beszámítva, plusz száz eurót –, azaz ötszáz euróért viheti is. Itt a mázsa, mérje le!
– Muszáj lemérnem, nem lehetne egy kamionnyit venni?
– Nem, már elhatározta, nálunk nincs visszakozás! Semmit nem kötelezünk, kérem. Meg akarja mérni a fát, vagy nem?
– Természetesen akarom!
– Nos, akkor ez plusz százötven euró, így már hatszázötvennél tartunk.
– Kérem szépen, én már nem is akarom annyira megmérni…
– Az előbb méltóztatott dönteni, mi nem befolyásoltuk, de nem is engedjük visszalépni a vásárlót. Én húsz euróért beszereztem úgy tíz évre való fát, a ház körül tároljuk, mindenfelé. Az ilyenek, mint maguk, akik az utolsó percben gondolkodnak, csak fizessenek!
– Azért élünk, hogy fizessünk, nem?
– Ja! Fogja a fáját és vigye!
Lilla fogta a kosarat, felhajította tartalmát, a kissé bizarr látványt nyújtó jármű utánfutójára. Felpattant hátra, és könyörgőn villantott papi fülébe:
– Apu, húzzunk, mert idefagyok!
– Jól van, gyermekem! Én bírom a hideget, te mindig ilyen kis nyápic voltál. A mínusz húsz fok nagyon egészséges!
– Igen, de holnap bő hatvan fokkal több lesz…
– Ingyen szaunázunk! Látod, milyen rendes dolog, pénzt sem kérnek érte.
Lilla kandallója elé pakolta a fát, és amint a papa elindult, eszébe jutott. “A keservét, mintha három gyerekem is lenne!” Miután végig futotta szüleiig a távot, belehasított a tudat – szinte fájt –, hogy közben, vagy korábban, feltalálták a telefont.
Nagyjából ugyanúgy, mint az odavezető úton, hazaszállította csemetéit. Felment, begyújtott és elégedett gyönyörködés közben lejegyezte – hogy el ne felejtse, ha esetleg a mosás, főzés takarítás, bevásárlás kiütné –, a favásárlás megvolt.
Hátradőlt foteljében, szemrevételezte környezetét. Ringatózva, a "Ha én mozdony lennék, a depóba’ laknék…" kezdetű dalocskát dúdolta.
El is képzelte, hogy akkor ezt az egész hacacárét nem kellett volna végigmacerálnia, jönnének a fűtők és fűtenének. Így, ezzel a nyugalommal, majdnem elszenderült, amikor ráeszmélt, ahhoz gőzmozdonynak kellene lenni, és azokat már rég kiszuperálták. Keserves zokogásba kezdett, miközben csemetéit egyenként tápelosztásban részesítette, akik puszta szolidaritásból, vele bőgték végig az est hátralevő részét, míg el nem szunyókált.
Fejében kipipálta párját, aki ha harmadik nekifutásra is, de sikeresen bejutott a családi fészekbe. Azért is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése