- Elborítja a tarka mezőt zsongásával, lüktetőn kottára fogja a szeretet. Zöldekkel körülvett, piros és lilás tarkaságú, szerteszét szirmok özönét szőnyegli elém. Ó mesterem, álmodtam én, úgy elmondanám, de nem merem, hiszen ez kincs, ugye? Értéktelen lecsupaszított, vagy éppen túltrillázott, szépelgő dal. Nem szép, ugye? Még látom éjnek felhő-lobogását, fürgén ide-oda rohangászó, nagy, Hold világított a mögöttesből. De Mesterem, ha hozzáteszem, hogy alvó pacsirtát is álmodtam - a rét középső fáján, nyugodt fészkében -, ugye ezt nem lehet elmesélni? Egy hatalmas virágfátyol fehér szirmai fedték, az angyali dalban fürdő, csendesen alvó madárcsaládot. S én most, hogy ismétlem Neked újra meg újra, félek, de mégsem akarom magamban tartani. Úgy érzem, joga van másnak is a virágözön dalát, éjeken velem hallgatni, mikor még fel sem kelt a Nap, csak bizsergeti a távolt. Az összes harmatos mesezenét, egyenként, cseppenként felxilofonozza, valahol az anyagon túlra, ahová senki nem nyúlhat. Csak ömlik csendben, nyugtatóan, lázszonáták virágzó kórusokkal túldalolt dala. Mondd, Mester, elmondjam-e, vagy ne, a mesebeli szépet szeretőknek?
A Mester szólni kívánt éppen, hogy egy ilyen bizonytalanul összeomlott határozatlanság, nem közönség elé való, már majdnem ki is mondta, mikor az álmot álmodó, szeme csillogásába susogta.
- Mondd, Mester, ugye Te is láttad velem, amit mondtam? Határoztam, mértéktelen tiszteletem mellett, nem tarthatom meg, ahogy a mező is megmutatta virágait és az álom átölelt a széppel. Megyek, mesélni akarok a narancsos, virágillatú rétről, az álmok alján születettről, ami biztos nem csak az enyém.
- Menj fiam, adom a lantom is. Énekelj, amint az álmod, s a szívek szirmait kösd össze. Daloljon csendes muzsikádtól, napfénylő délután, langyos éjen, harmatciterájú reggelen, kotta nélküli zenédben. Eredj békében, gyermekem, ne szólíts mesternek többé, legyek barátod ezután!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése