Savanyú csaló nembéka

Kék a feje, göndör haja fekete!...Nos, ez a kijelentés nem állja meg a helyét, függetlenül Miranda csökönyös hozzáállásától, amellyel környezetével, minden fortélyát bevetve igyekezett elhitetni, hogy az ő feje sötétkék. Bánatos szemekkel nézett ki sűrűn gomolygó gondolatai közül, és a legtisztességesebb baráti ódzkodásra sem volt hajlandó világoskékre „szolidulni”.

Azt a képtelenséget, hogy ő kéktelen, elfogadhatatlan állításnak tekintette. Kékfejűségének minden romantikát romboló képzete, bánatos elkéküléssel, bálnakebléből sugárzott tudatába. Nem szerette a fényt, különben spórolós is volt, ezért történhetett meg, hogy késő este, amikor szilvalekvárért nyúlt be sötét spájzába, valami nyirkos, hideg, pikkelyes fogásúra tenyerelt.

Keblében Beethoven örömódája zengett. Kékfejének tudatában eldöntötte, hogy sötét spájzában a békává változott – amúgy egészen biztos– királyfira tenyerelt rá. Megragadta! Képzeletében megmozdult és beszélt is hozzá. Ő válaszolt:

– Ó, egyetlen királyfim, keserves sosodban hogyan tudnék segíteni?

Közben sajgó szívével, könnyektől áztatott arccal, mély együttérzés szorító fájdalma ordított fel lelkében. "Ezek a szerencsétlen királyfik, mind egytől egyig békává változnak!"

Ebben is, mint a kékségben, bizonyos mértékig tévedett. Tudjuk, a valóságban legfeljebb egy milliárd az egy milliárdomodikon az esélye annak, hogy valamely királyfi – undok banya közbenjárására – békasorsra jusson. Az igen racionalisták ennél kevesebbre becsülik az említett fogyatékban élőket, egészen pontosan nulla, azaz zérus százalékban hajlandók gondolkodni mindössze.

A kékség hamis tudatától szabadulni képtelen, kéktelen fejű leány csak simogatta és beszélt. Egy idő után megijedt. Ráébredt, ha nem akarja elveszíteni a királyfit, az azonnali békacsókolásra semmi esetre sem vetemedhet, még a végén könnyűvérűnek tekintené! Hogy néz az ki, ha valaki leánya olyan könnyen békacsókra csábul. Úgy döntött, hogy vár.

Hat hétig beszélgettek, ő és a hideg mozdulatlan nyirkos. Egy idő után elérkezettnek látta közölni, ő könnyen szikrát kap, amiből parázs, majd lobogó tűz szakad, és hevesen ég.

Lelki szemei előtt ott állt a dalia. Egy csók, egy békacsók, és az övé lehet, történjen mindez sötétben, úgy romantikusabb.

Szájához emelte a nyirkos hideget, ám képtelen volt csak úgy megcsókolni. Látni szerette volna, a még békasorsban is szépségesen, vérét lángba borító szemeinek csillogását. Felkapcsolta a villanyt és felsikoltott! Egy savanyú uborkát szorongatott, amelyik nem mozdult, nem is beszélt, csak úgy elsavanykodott magában, zölden, nyirkosan, hidegen, béka kinézettel.

Berohant a konyhába, lecsapta az asztalra. Leült, temette kezébe arcát és zokogott.

– Ezért mondom neked hat hete minden este, hol vagy békuli, gyere, bújj elő, hiányzol, ne rejtőzködj? Eljátszottad, hogy te vagy az, aki után szívem megállás nélkül sóvárog, és csak egy uborka vagy, nem béka! Hol vagy hát, te elképzelt békuli? Kékfejem örökké sötét marad, ez az én átkom, ilyen az én formám mindig mindenben.

Zokogott még egy darabig, aztán felpattant, kirántotta a konyhaszekrény fiókját, megkereste a legnagyobb és legélesebb kést. Körülnézett, ott volt egy tükör, abban eszmélt rá, hogy a feje nem kék! Nem hogy nem sötétkék, de még csak nem is világoskék. Normális, szép emberi színe van.

Némi megnyugvással komoran, tüzesből jegessé fagyott lelkülettel tekintett a csaló békára, aki sem herceg, sem királyfi, de még egy tisztességes béka sem volt, csak egy közönséges savanyú uborka. Egykedvűen meghámozta, apróra szeletelte. Nem volt éhes, de valami kényszerevő inger indítására, a hűtőből kiszedett hat-nyolc fasírtot, vágott egy hatalmas körbeszelet kenyeret, és szépen beosztva az őt rászedő nembékát, aki nem volt hajlandó királyfivá változni, a fasírtokhoz egyenlő arányban elosztva elégedetten felfalta.

Örök érvényű tanulsággal megjegyezte, ha valaha sötétben békához hasonló szerzetet tapint, azonnal villanyt kell gyújtani, hogy megbizonyosodjon, valóban az-e.