Rekviem

1944, október 12.

Már a színház mögött ropogtak a szovjet fegyverek. A német és magyar csapatok visszavonulása, leginkább zavaros menekülésre emlékeztetett. Hja, csupán pár milliós volt az a sereg és a tiszt urak úgy döntöttek, ők bármi áron túlélik!

Nagyapám 54 évesen, fogsággal együtt hat évet lenyomott az első világőrületben is. Mikor parancsnokai utasították, hogy szakaszával robbantsák fel a hidat, csak ennyit mondott halkan: "Végünk van ".

Tudta, "stratégiailag" beáldozzák őket, "magasabb célokért". Egyezkedni igyekezett, amiről szintén tudta, hogy abban helyzetben esélytelen, de megpróbálta.

A híd fölrobbantása lehetetlen, értelmetlen és esztelen, érvelt. Felismerte, hogy hátramaradva, ott és akkor, nem lehet fogságba esni, mindössze meghalni. Bátran viselkedett!

Furcsa, hogy a magyar tisztnek akkortájt nem a felettese, hanem bármelyik német tiszt dirigált... "Parancsmegtagadás!", üvöltötték az éppen hajójukat elhagyó kapitányok.

Néhány perc telhetett el a visszautasítástól, az ítéletig és annak végrehajtásáig, "parancsmegtagadás" miatt.

A fejesek elhúztak, a legénység jelentős részét "biztosítékul" hagyva maguk mögött, húsnak a húsdarálóban. A városon két héten át, éjjel-nappal vastag sorokban, mint sáskajárás özönlött át az a szovjet hadsereg, amit tizenkettejüknek kellett volna megállítani...

A híd kézen-közül mégis felrobbant...