ÁLLOMÁSOK I.
Dráma két felvonásban
Szereplők: István
Ljubica
Sándor
bácsi
Imre
Márton
Benedek
László
Zilbermann
Főorvos
Dr.
Jóska
Éva
nővér
Barátné,
Etelka és Gábor
Nimro
doktorok
Miklós
bácsi
Takarítónő
Első
felvonás
I. Jelenet:
Szín: /Kórterem. Újonc érkezik. Kopogtat illendően./
István: Adjon Isten jó napot emberek!
Sándor bácsi: Hát téged, selejtes hadfi, honnan fújt ide a
szél?
István: Én kérem, kis szünettel, épp a nyugati frontról
jövök, ahova jó magaviseletű cserkész fiukkal küldtek, már nem is tudom miért.
Arra emlékszem, hogy roppant gyorsasággal sikerült fogságba esni, így
tulajdonképpen, nem is volt olyan rossz, mint itt, ahova most irányított a
szükség.
Imre: Nem tudtam, hogy ilyen fiatalokat is katonának
vittek.
István: Vittek és vinni is fognak, ez itt egy köztes
megálló. Az a helyzet, hogy sürgős gyógyulást írtak elő, mert hirtelenjében,
ismét be kell vonulnom.
Sándor bácsi: Ne már fiam, ilyet hogy lehet?
István: Maga is volt katona, gondolom. Tudja bátyám, én
15 évestől 60-ig, minden hadseregben láttam bakákat. Nem hiszem, hogy el
kellene különösebben csodálkozni, inkább annak örüljön, hogy magát nem hívták
be.
Sándor bácsi: Behívtak fiam, aztán rájuk szállt valami és az
57 évemre tekintettel alkalmatlanak találtak.
István: Mondtam, maga egy szerencsés ember volt.
Sándor bácsi: A sarokban van egy üres ágy. Éva nővér - aki
őrmesteri rendfokozatban szolgált valahol, egészségügyisként, itt is úgy
viselkedik - kiürítette az éjjeliszekrényt. Vigyázz vele! Bevackolhatod magad,
a matracot is kifertőtlenítették.
István: Hazament az elődöm?
/Csend telepszik a
kórteremre, mindenféle köhintések és krákogások után, a baloldali ágyról
odaszólnak./
Márton: Hazament... Örökre elment.
István: Meggyógyult?
Márton: Végérvényesen gyógyultnak nyilvánították.
István: Az jó...
Márton: Mióta és menyire?
István: Mit mióta és menyire?
Márton: Burjánzó csokor, vagy virágzó rózsaszál a bajod,
ennyit akartam tudni?
István: Úgy érti, mennyire súlyos? Azt mondják az
orvosok, nem komoly. Valami beszűrődés. Kis pihenés után mehetek szolgálni egy
másik egyenruhába, pedig már olyan elegem van minden egyenruhából. Jó lenne az
összes fegyvert felrobbantani, de ahhoz is fegyver kellene, a robbanóanyag is
fegyver végtére.
Sándor bácsi: Beszűrődés? Az jó ha azt mondták. A beszűrődés
nem komoly, olyan kis rücsköcskék vannak csak, azok is színtelenek. Nesztelenül
köhögtetnek, csak. Néhány kálcium injekció és vágtathatsz vissza a hadseregbe.
Melyikbe is, István?
István: Most éppen egy másikba. Gondoskodnak az ember
fiáról, ha már nagykorú, nehogy véletlenül hadseregen kívüli maradjon.
Megjegyzem, azt hiszem a vezénylési nyelven kívül kevés különbség van,
valamivel csúcsosabb a sapka. Ha jól tudom, itt még molitert is használnak.
Márton: 39-ben még biztosan használtak, akkor engem is
behívtak. Amúgy te hol szolgáltál?
István: Már mondtam, nyugati frontról jövök fogságból.
Márton: Értem én, de a háborúnak már elég rég vége,
tavaly tavasz óta.
István: Való igaz, hogy papíron ez így volt, de míg
fogvatartóink, tulajdonképpen vendégként kezeltek, addig a napig és haza is
akartak terelni, amikor még két hét múlva is, minden korábbi front irányából
újabb és újabb dögcédulák érkeztek, az átmeneti hozzáállásukból, teljes
egyenlősdiből, ellenségesebbe ment át hangulatuk az egész háborús időszaknál.
Az egészben csak az zavar, hogy ezt maguknak mondom, akik feltehetően tudják mi
az igazság.
/Benedek, középen./
Benedek: Igazság? Meg fogod tanulni fiam, hogy olyan nincsen.
Vackolj már végre le, és ne szobrozz ott az ajtóban! Állhatsz még eleget, vagy
nem. Innen előbb-utóbb úgyis hazamegyünk.
István: Úgy érti a családjainkhoz?
Benedek: Vagy a föld alá, de semmiképp sem ragadunk
örökre itt.
István: Ebben bizonyosan igaza van. No, akkor
szerencsétlen elődöm helyét elfoglalom.
/Csend támadt és
krákogás. István kevéske holmiját bepakolja az éjjeliszekrénybe és hanyatt
végigfekszik az ágyon./
István: Kellemetlen, de majd megszokom.
Sándor bácsi: Tudod fiam, itt nincs olyan ágy, amilyenre te
vágysz, mind egy szálig olyanok, mint a tiéd. Túl sokan, túl sokfelé mentek
róluk.
László: Hogy hívnak testvér?
István: Barát István.
László: Barát Karcsi nem a rokonod?
István: A bátyám.
László: A bátyád hadapródőrmester volt, nem?
István: Igen, éppen valahol jó messze vendégeskedik,
muszkáéknál. Talán csak hazasegíti majd az Isten.
László: Nekem sikerült meglógni, őt ugyan elvitték, de
az a kimondottan jég hátán is megélni képes fajta. Meglásd, ha nem is mint egy
mozdony, de legalább egy gebék által húzott szekérhez hasonlón előbb-utóbb
hazazötyög.
/István
aggodalmasan ugrik fel és ágyról-ágyra végigjárja újdonsült bajtársait./
István: Elfelejtettem bemutatkozni a többieknek,
elnézést kérek! Barát István...
Lajos: Szólíts Lajosnak!
/Következő ágynál./
István: István vagyok…
Márton: Márton.
/Következő ágynál./
István: István...
László: Már
mondtam, László.
/Következő ágynál./
István: István.
Sándor bácsi: Nevezz Sanyi bácsinak!
/Visszamegy az
ágyához és lefekszik./
István: Rég volt már ilyen extra kvártélyom, ahol a
semmittevés kötelező. Ha jól sejtem, napközben is miénk a világ.
László: Amennyiben ezt a kórtermet világnak gondolod,
akkor nálad nagyobb igazságot csak a hadosztályparancsnokom mondta az utolsó
héten. "Emberek, aki becsinált, azt lelövöm, aki nem, az gyorsan csináljon
be, különben az egész egység egy szántóföldet zsírosító lesz, szépen,
alakzatban".
István: Milyen igaza volt a parancsnokodnak, de tudod
most, hogy béke van, vagy mi - ezt az elmúlt évben még nem sikerült
letisztáznom -, jobb lenne már másról beszélni, mint a háborúról.
Sándor bácsi: Jól beszélsz újonc! Csak az ablakot nehogy
nyitva hagyd éjszakára! Kegyetlenül hideg van.
Miklós bácsi: Nem csak az Éva nővér, de maga Zilbermann doktor
is megparancsolta, hogy az ablakot, ha tudjuk hagyjuk nyitva, mert a száraz
hideg jó a tüdőnek. Nagyon jótékony hatású a levegő itt fent a város felett.
Sándor bácsi: Tudod jól, hogy nem bírom a hideget.
/Köhögö néhányat.
László, István felé fordul./
László: Tudod, ha hamar akarsz gyógyulni, és jól bírod a
hideget, vannak ott pokrócok a sarokban, kitolhatod az ágyat a teraszra, akár
ott is aludhatsz éjjel.
István: Azt hiszem, megfagynék.
László: Meg kellene próbálni, állandóan ezt ajánlgatják.
Egyszeri próbát megérdemel.
Sándor bácsi: Majd aztán jól tüdőgyulladást kaptok. Abból meg
már csak a cirkum dedérum a gyógyszer.
László: Micsoda, Sándor bátyám?
Sándor bácsi: Mondom, a cirkum dedérum.
László: Az mi?
István: Te milyen vallású vagy?
László: Református.
István: Az egy katolikus temetési ének. Tudod, úgy látom
az öregúr szeret szórakozni. De engem a halállal már…
/Kitaszítják az
ágyat és felnyalábolnak jó néhány pokrócot./
II. Jelenet:
László: Jó reggelt uraim, megjöttünk! Bocsánat a
csörömpölésért!
/Taszítják vissza
az ágyakat./
Sádor bácsi: Brrrr, de hideg van, csukd be gyorsan az ajtót!
István: Olyan furcsán zöldellik a reggeli pirkadat.
Teljesen felvillanyozott ez a kinti alvás. Itt az ideje, hogy körülnézzek
kicsit a folyosón. Szabad kimenni a kórteremből?
Lajos: Ezen az emeleten odamész, ahová akarsz pajtás. A
folyosó végén női kórtermek vannak, ahhoz tartsd magad.
István: Majd igyekszem hozzászoktatni a füleimet, hogy
megkülönböztessem a női köhögést a férfi köhögéstől.
László: Öreg, aki így áll a dologhoz, annak nagy esélye
van, hogy saját lábán megy haza.
/István kimegy a
kórteremből a folyosóra, ami majdnem teljesen üres, csak egy kórházi köntöst
viselő, hasonló korú lány sétálgat./
István: Csókolom a kezeit, Barát István.
Lány: Ó, nagyon kedves Izsdván, örülök hogy megismert!
/Ljubica erős
akcentussal beszéli a magyart./
István: Maga honnan jött kislány?
Lány: Izsdván, az előbb még magázott és kézcsók
köszönt, most meg kislány én?
István: Megbocsáss, ha szabad, tegeznélek. Ha nem,
tudomásul veszem.
Lány: Nyugodtan tegezz te engem Izsdván. Én jöttem
anyukámmal Bácska.
István: Most, háború után? Ez elég érthetetlen. A
szerbek általában hazamentek, vagy el sem jöttek, te meg ilyenkor trombitázod
végig ezt az összerakós játékot.
Lány: Nagyon nehezen érteni mit mondasz...
István: Semmi, csak nem értem miért nem vagy Szerbiában.
Lány: Tudod Izsdván, mikor én beteg lett, anyukám
elhozott Csongrád, aztán ide. Közben lett vége háború és itt maradtunk.
István: Édesanyáddal?
Lány: Igen. A baj, hogy ő szegény, madzsar egy cseppet
sem. Tudod, ahol mi laktunk, ott nem volt madzsar egy sem.
István: Te is most tanultál meg?
Lány: Ó, már másfél éve tanultam meg!
István: Nagyon jó a nyelvérzéked. Mit dolgoztál?
Lány: Én voltam tanítónő és beszélek négy nyelv, most
már öt.
István: Az igen! Én a magyaron kívül beszélek románul,
egy picit töröm a németet és kész. Te milyen nyelveket beszélsz?
Lány: Hát tudod szerb, meg horvát az majdnem ugyanaz.
A szlovén már nagyon különbözik, de még mindig jól hasonlít. De beszél francia,
német, orosz, angol és most már madzsar is.
István: Az sokkal több mint öt.
Lány: Mondtam, hogy a szerb és horvát majdnem ugyanaz,
a szlovén sem nagy különbség, ott azért van...
István: Ügyes vagy. És meg akarsz gyógyulni?
Lány: Semmi mást nem akar jobban. Talán egy szép
család, jó férj, gyerekek.
István: Mivel biztatnak az orvosok?
Lány: Á, nagyon nehéz kiszámítani. Tudod, nagyon sokan
jönnek nagyon súlyos betegen és mennek meggyógyultan haza. Mások jönnek alig
pár tünet és mennek holtan haza. Bocsánat, ha nem szépen fogalmaz, de nagyon
igyekez megtanulni madzsar.
István: Értem, de mit mondtak neked az orvosok?
Lány: Tudod, én nagyon könnyű tünetekkel jött és a
második hét kontroll röntgen egyre jobb, mondani Zilbermann doktor, az Isten
áldja meg mind a két kezével, hogy Ljubica maga meggyógyul.
István: Ezt örömmel hallom, majd még beszélünk.
Ljubica: Nem kell siet Izsdván, még csak reggel sincs.
Látod, takarítónők is éppen most kezdenek munkát. Vagy te nem szeretni a
szerbek?
István: Ugyan már kislány! Annyiféle emberrel
találkoztam az elmúlt néhány évben, hogy fel sem vetődik bennem az ki, hova
tartozik. Olyan hűvösen állok már az ilyen magasztos eszmékhez, meg a nagy
mindenekfeletti valóságokhoz, hogyha ezek a dolgok lövöldözni tudnának, az
összes lövedékük lepattanna rólam.
Ljubica: Ennek örülök Izsdván.
István: Tényleg elfelejtettem megkérdezni, nagyon
udvariatlan vagyok. Téged hogy hívnak?
Ljubica: Engem hívnak Ljubica.
István: Subic?
Ljubica: Ljubica.
István: Gyubica?
Ljubica: Nem, Ljubica!
István: Mondjad betűnként, mert nem értem!
Ljubica:
L, mint László, - J,
mint Jóska, - U, mint uborka, - B, mint barát, - I, mint István, - C, mint
cica, - A, mint akárki.
István: Ljubica!
Ljubica: Így is lehet mondani, de nem pont így ejti
szerb, mondjad te így, ahogy ejtetted.
István: Testvéreid vannak-e?
Ljubica: Igen van, két szesztrana.
István: Tessék?
Ljubica: Bocsánat, lánytestvér van kettő nekem.
/A takarítónő csörtet
be vödörrel és felmosóronggyal. Odakiált az ismerkedőknek./
Takarítónő: Tessék kérem a kórtermekbe fáradni, még az
éjszakai pihenő ideje van! Attól gyűl az erejük! Ki sem világosodott. Jobb, ha
tartalékolják, szükségük lehet még rá!
István: Hát engedelmeskedjünk a parancsnak!
Ljubica: Én visszamegyek a kórterembe, te is menj, majd
később beszélgetünk. Szervusz Izsdván!
/Ljubica bemegy a
kórterembe. István is indulna éppen, mikor váratlanul ráköszönnek./
Dr. Jóska: Szervusz István! Téged mi szél hozott erre?
Látom, még gyökerestől állsz, nem tépett ki tőből, akármelyik fuvallat is dúlt.
Netán az angyalok repítettek ebbe a kétes értékű kéjotthonba?
István: Szervusz Jóska! De örülök, hogy látlak, szép
fehér a köpenyed! Ha már szélről beszélsz, akkor az fekete, mint a korom,
rosszabb az ágyúcsövek füstjének büdöslő sötétjénél.
Dr. Jóska: Egy dolgot kérek, ne engedd magad derékba törni!
Itt ok nélkül nincs senki, ez egyértelmű. Nézz ki az ablakon! Most minden csupa
hó, de ha eljön a tavasz...
István: Ha eljön…
Dr.Jóska: Eljön! Akkor olyan gyönyörű ligetet látsz itt
zendülni, hogy haza sem vágysz majd.
István: Ne riogass Jóska!
Dr. Jóska: Épp ellenkezőleg, néhány tanácsot adnék mielőtt
hosszabban beszélgetnénk. A szél úgy fújt, ha már tornádókról beszélgetünk,
hogy leszerelés után érvénybe léptették a diplomámat, most itt vagyok
gyakornok.
István: Te is megjártad a búzatáblát?
Dr. Jóska: Ezt hogy érted?
István: Amerre én jártam, minden olyan volt mint egy
búzatábla, érett kalászokkal. A szélrózsa minden irányából, ellenőrizhetetlen
össze-visszaságban arattak a kaszások. Nem az volt a lényeg, hogy ki ne
peregjen a szem, csak hogy vágják és irtsák. Tudod, olyan jó, “ha kell, ha nem”
alapon, ne maradjon lábon senki.
Dr. Jóska: Megjártam, karpaszományos tizedes voltam.
István: Paszomány volt a karodon?
Dr. Jóska: Meg a sapkám körül is.
István: Akkor inkább felpaszományozott tizedes voltál.
/Elmosolyodnak/
Dr. Jóska: Ha meg akarsz gyógyulni, maradj a humorodnál, ne
sokat tépelődj a learatottakról. Amerre jártam csak learatottakat láttam,
szinte alig volt lábon maradt kalász.
Az egységemből, egy
kezemen meg tudnám számolni hányan jöttünk haza, de itthon vagyok ez a lényeg.
Meg akarsz gyógyulni?
István: Jobban kívánom, mint egy hajlékony derekú
szirént.
Dr. Jóska: István, akkor meg fogsz gyógyulni, de ne feledj
néhány alaptörvényt, ezek nélkül alaposan megfarigcsálod az esélyeidet. Egyél
amennyi beléd fér, nagyon sok erőre lesz szükséged! Majdnem mindent pótolni
tudsz a sötétlő égen, ha maradt egy tenyérnyi napos tincs. Ha bírod a hideg,
száraz levegőt, tartózkodj a teraszon és ne csak nappal! Amúgy Zilbermann
doktor szívét-lelkét kiteszi, de nincs erre a kórságra rendes gyógyszer, csak
egy. Abból nagyon keveseknek jut.
István: Hallottam, hogy feltaláltak valami új szert ami
biztosan gyógyítja a TBC-t, itt mégis - ha jól tudom, bár csak egy napja vagyok
bent -, ugyanannyi mécses alszik el naponta, mint korábban.
Dr. Jóska: Megígérek valamit, ha nem fecsegsz: Igyekszem
szerezni neked egy olyan injekciót, amiről beszélsz. Penicillinnek hívják, ha
módomban áll felgyorsítani a gyógyulásodat, akkor megszerzem.
István: Úgy érted, ha módodban áll esélyt adni az
életben maradásra?
Dr. Jóska: Ne légy pesszimista, nagyon sokan gyógyszer
nélkül is meggyógyulnak. Itt van ez a kislány, akivel az előbb beszéltél,
folyamatosan javul az állapota. Minden második héten csinálunk kontroll
röntgent, maga Zilbermann doktor nézi meg a betegeket. Mások bejönnek nagyon
betegen, számítások szerint már csak heteik, hónapjaik lehetnek, aztán elindul
egy érthetetlen meszesedési folyamat és makkegészségesen távoznak. Az az
igazság, hogy a fordítottja is éppen ennyiszer előfordul. Nagyon enyhe, éppen
csak kezdeti stádiumban lévő tüneteket produkáló beutalt, minden erőfeszítés
ellenére, rövid idő alatt kialszik.
István: Tulajdonképpen mivel gyógyítotok?
Dr. Jóska: Pihentetéssel, levegőztetéssel, rengeteg
kalciummal, hogy a meszesedést beindítsuk. A nagyon legyengülteknél glukózt
injektálunk, de ne feledd, te helybéli vagy! Szólj a rokonaidnak, hogy annyi
ennivalót hozzanak a látogatási napokon, amennyit csak bírnak. Még mindig jobb,
ha megfekszi a gyomrodat, mintha abba a lebegő gyengeségbe kerülnél, amiről a
súlyos betegek mesélnek.
István: Jut eszembe, gyerekkorom óta ismerem Zilbermann
doktor urat. Hogyan került haza?
Dr. Jóska: Az ő esete mindannyiunknál rosszabb. Hogy csak
karabélyok bár, de az oroszok bokszos skatulyái ellen mégiscsak volt valami
védelmünk, nem szeret túl sokat beszélni róla. Sok mindent felszínre hozott a
sajtó, mondhatnám túl sok mindent, egyszerre lelket és gyomrot felkavarót.
Tudod mi a baj?
István: Mi?
Dr. Jóska: Hogy sajnos igaz, amit írnak!
István: Ezt épp úgy mondod, mintha e legszőkehajúbb
kétely is férne a dologhoz. Emlékezned kell arra a bizonyos városnegyedre!
Dr. Jóska: Éppen azért mondom, amit mondok. Tudod, láttam
az öreget, mikor hazatért. Eredetileg családostól ment, mint mindenki az övéi
közül. Az egész városból, néhány tucatnyi társával tért vissza, családjából egy
szál egyedül. Olyan volt, mint egy létra.
István: Ne finomkodj! Csontvázat akartál mondani.
Dr. Jóska: Azt, abból is az egészségtelenebb színűt. Aztán
úgy látszik, ő egy ilyen jellem, gerinccel megáldott, haragudni nem tudó
tünemény, hogy másfél év alatt kiheverte a sokkot.
István: Hidd el nekem, az életben nem fogja kiheverni,
csak van tartása, nem mint sokaknak.
/Dr. Jóska felemeli
a hangját/
Dr. Jóska: Nekem mondod? Még beszélünk, most menj a
kórterembe! Tudod, jó néhány kötelezettségem van, amit nem úgy kell végeznem,
mint a félhold, hanem mintha örökké telihold lennék.
István: Ezt hogy érted?
Dr. Jóska: Tulajdonképpen sehogy, csak azt akartam mondani,
hogy nem lehet negyed, fél, vagy háromnegyed odaadással teljesíteni az öreg
vezetése alatt, csak száz százalékban. Az otthoniaknak szólj feltétlenül, hogy
kecsketejet hozzanak. A penicillin után, az összes eddig felsoroltnál jobb
gyógyszer. Most menj vissza a kórterembe.
/függöny/
ÁLLOMÁSOK Il.
Második felvonás
Második
felvonás
/Dr.Zilbermann
Főorvos lép be a kórterembe és kezdi a vizitet/
Dr. Zilbermann
Főorvos: Hogy vagyunk, hogy
vagyunk Sándor bácsi?
/Sándor bácsi
száját elfedve köhög./
Sándor bácsi: Köszönöm főorvos úr, most éppen nem tudnék fát
vágni. Olyan gyenge vagyok, mint aki egy hete nem evett, a hideg is borzongat.
Elég, ha kinézek az ablakon és látom a havat, már reszketek. A többiek itt
váltig állítják, hogy hőség van. Engem egyik percben kiver a veríték, a
másikban vacogok, és hát ez a nyavalyás köhögés egyre rosszabb. Lenne szíves
megmondani, milyen az utolsó kontroll röntgen eredménye!
Zilbermann: Ne csüggedjen Sándor, a kontroll röntgen csak
picit rosszabb a korábbinál. Kérjen nyugodtan repetát, egyen amennyit bír!
Felírunk egy kis glukózt is, hogy erősítsük. Ha tud aludjon sokat, az nagyon
nagy segítség!
Sándor bácsi: Köszönöm, doktor úr!
Zilbermann Főorvos:
László, magát nemsokára
kiutaljuk, nagyon szépen alakul a helyzete, szinte már nyoma sincs a
fertőzésnek.
László: Akkor hát mégis meghallgatta az Úr anyám imáját,
na meg persze nem hiába nyakaltam a kecsketejet, öt kecskegida helyett is.
Zilbermann Főorvos:
Erről van szó barátom, adjon
hálát a sorsnak! Vannak, akik ilyenkor néznek, mint a sügér és már örülni sem
tudnak. Pedig, ha felfognák, amit kaptak, nagyon is tudnának örülni. Úgy
számítom, a jövő hét közepén szabadlábra helyezem.
/József ágyához
lép./
Zilbermann Főorvos:
József magánál is kisebb
javulás van, de azért felírok még pár erősítő injekciót.
/Tovább megy./
Zilbermann Főorvos:
István, maga mennyi ideje is
van itt?
István: Jelentem, egy hónapja. Doktor úr elnézést kérek,
ezek a beidegződések, úgy látszik, nehezen múlnak. Bocsánat a jelentésért!
Zilbermann Főorvos:
Semmi baj István, vannak
beidegződések, amelyek sosem múlnak el az életben. Fene tudja, talán még utána
sem. Nos, kicsit romlott az állapot, de mi olyanok vagyunk, mint a tengerészek.
Ismeri a matrózcsomókat?
István: Csak úgy hírből, valóságban nem nagyon tudnék
olyat kötni. Különben is rengeteg van belőlük.
Zilbermann Főorvos:
Na kérem, nem kell ijedezni! A
matrózok csomókat kötnek. Mi, ha szükség van, kötünk és oldunk is, lényeg a
gyógyulás. Tudja, az elsődleges szempont mindig az, mi vezet a gyógyuláshoz.
Most vizit után egy kicsit elbeszélgetünk. Végzek még egy kontroll röntgent,
utána eldöntjük hogyan tovább. Hallom udvarolgat. Nagyon jól teszi, gyógyító
hatása van.
István: Ugyan már doktor úr! Sok mindenre alkalmas ez a
hely, de az udvarlásra nem annyira.
/István
szégyenlősen mosolyog./
Zilbermann Főorvos:
Ne pironkodjon, mint egy szende
szűz, hagyja meg a lányoknak ami az övéké! Képzelje a folyosót táncteremnek,
gondolja azt, hogy öltönyben, nyakkendővel, lakkcipőben kéri fel - az igen
kedves - Ljubicát egy táncra.
István: /nevetve/ Ő persze
kórházi köntösben!
Zilbermann Főorvos: /nevetve/ Nem! Báli ruhában képzelje el!
Ahogyan táncolnak, a parkett dobog lábuk alatt, mint ménes patái alatt a
puszta.
István: Szépen tud beszélni doktor úr! Most rögtön
menjek, vagy majd hívat?
Zilbermann Főorvos:
Legjobb, ha most azonnal velem
jön, mint Barát a baráttal.
/István feláll,
Zilbermann doktor átöleli a vállát és kimennek.
A szín elsötétül,
rövid idő után egy vizsgálóban vannak./
Zilbermann Főorvos:
Kedves barátom, a híreim nem
rózsásak, de nem is nagyon tövisesek. Látott már lúdtalpbetétet?
István: Ó hogyne! Szegény nagybátyám is használja,
állítólag sokkal könnyebben jár vele.
Zilbermann Főorvos:
Nos kérem, az a helyzet, hogy a
bal tüdején, a fertőzés kiterjedése ütemesen növekszik. Ha a működését
kiiktatjuk, a fertőzés nem tud átterjedni a jobb tüdőre.
Képzeljen el egy
lúdtalpbetétet, ami átsegíti az életveszélyből az életbe. Tudja, egy tüdővel
ugyanúgy lehet lélegezni, mint kettővel.
István: /Fásult mosollyal…/Doktor úr, ezt komolyan mondja?
Zilbermann Főorvos:
A műtétet komolyan mondom.
Nagyon rövid beavatkozás, tíz perc alatt megcsinálják a kollégáim, és megmentik
az életét.
István: Arra céloztam, hogy egy tüdővel ugyanúgy lehet
lélegezni, mint kettővel?
Zilbermann Főorvos:
Nem szoktam komolytalankodni, a
betegek kedvéért sem, de a buzdításról soha nem teszek le. Tudja, a maga élete
megmenthető, maga meggyógyítható. Én most kimegyek a röntgenterembe, addig Kiss
és Nimro doktorok elvégzik a beavatkozást. Nagyon egyszerű, csupán egy piciny
vágás, csak egy ideget kell elroppantani, és a saját lábán mehet vissza a
kórterembe, a fertőző gócot szigeteltük. A mai naptól, negyven kalcium
injekciót írok ki magának, hogy segítse a meszesedést, a leges-legjótékonyabb
folyamatot, ami nálunk elképzelhető.
/Zilbermann doktor
elhagyja a színt. István feláll és kinéz az ablakon./
István: Ilyent sem láttam még! Két ág között a hó
teljesen szív formában rekedt meg. Mekkora árnyékom van! Tiszta árnyék az egész
énem. Ha nem tudnám, hogy csend van, azt hinném, ismét Marburg an der lahn-ban
vagyok és ropognak a fegyverek. Valami dobol a fülemben, ritmikusan, valahogy
úgy, mint száz évvel ezelőtt, vagy még annál is régebben, a kivégző osztagok
hangulatát felpörgetni odarendelt dobos katonák dobszólói. Jól nézek ki!
Normális, hogy február végén, a fák felett szivárványt látok a domboldalon?
Vagy ez is csak olyan átmeneti dobszóló, két kivégzés között? Ahogy a derűs
égbolton, ragyogó nap fölött füstölgő, szürkén ködlő felhők ölelik át azt az
élettelen hidat, talán, mint egykor a Titanic-ot a hullámok, süllyedése előtt.
/Kivágódik az ajtó
és belép rajta Dr. Jóska, egy másik fehér köpenyessel./
Dr. Jóska: Jó reggelt uram, feküdjön fel az asztalra!
/István meglepetten
ránéz Dr. Jóskára és felfekszik egy asztalra. Egy valóságos íróasztalra. /
Dr. Jóska: Na de kérem, a vizsgálóasztalra gondoltam, nem
az íróasztalra!
/István nagy
nehezen lekászálódik és láthatóan szédülten a vizsgálóasztalig botorkál és
felfekszik./
Dr. Jóska: Uram, maga nagyon sápadt, de ezzel az egyszeri
beavatkozással megsokszorozzuk gyógyulási esélyeit.
István: Jóska, már magázódunk?
Dr. Jóska: Te vagy az István? Épp úgy nézel ki, mint
Zilbermann doktor, amikor hazajött.
István: Jóska, én négyet látok belőled, vajon ez
normális? Szerinted hány égő világít a mennyezeten?
Dr. Jóska: Egyetlen egy.
István: Rengeteget látok belőlük.
Dr. Jóska: Ne ijedezz! Jó hogy szóltál. Másztál már valaha
hegyet? Nem dombra vagy turistaútra gondolok, hanem meredek sziklafalra
biztosítással, vagy anélkül.
István: Tudod Jóska, ha belegondolok, alig tudnál olyan
dolgot kérdezni, amit még nem csináltattak velem.
Dr. Jóska: Na, akkor most ideje újítani. Mindketten
kiállunk a szikla peremére, széttárjuk kezeinket, és fejest ugrunk a mélybe.
István: Milyen magasan vagyunk?
Dr. Jóska: Nem tudom és azt sem, hogy van-e víz lent, és ha
van, elég mély-e ahhoz, hogy biztonságos legyen az ugrás, de néha a
racionálisat nem árt felváltani a bizalommal.
István: Nem ezt hívják vakmerő bizakodásnak?
Dr. Jóska: Valahol a mezsgyéjén vagyunk, de ha őszintén
bízol, akkor remélem, ez még nem az általad említett kategória. Azt fogjuk
csinálni a kollégával, hogy baloldalt fent bemetszünk, úgy ahogy a főorvos
utasított és amint azt minden más helyzetben tennénk, aztán jó erősen
összevarrunk és megtréfáljuk az öreget.
István: Jóska, úgy gondolod, hogy ezen szétröhögi magát
a mélyen tisztelt főorvos úr?
Dr. Jóska: Olyan ez, mint a hajtűkanyar. Vezettél már
valaha valamilyen járművet?
István: Kerékpárt.
Dr. Jóska: Én motorkerékpáros hírvivő is voltam, másfél
évvel ezelőttig. Ha hiszed, ha nem, sokszor biztonságosabb egy kanyarban
gyorsítani, mint lassítani, ha elég jól bedöntöd a jószágot. Van itt egy kis
ajándék a zsebemben.
/Kivesz egy ampulla
penicillint./
Dr. Jóska: Megmentem az életed.
István: Ez az a híres csodagyógyszer?
/Dr. Jóska egy
fecskendővel szérumot fecskendez az üvegcsébe, felrázza, elegyíti, majd
visszaszívja a fecskendőbe./
Dr. Jóska: Foldulj oldalra!
/István az oldalára
fordul, Dr. Jóska beadja a penicillint./
Dr. Jóska: Fel sem szisszensz? Ez egy fájdalmas injekció.
István: Tudod, az epicentrumból idegőzölgő kávézacc
illata nem enged semmire odafigyelni, a szememet meg vakítja fentről a rengeteg
fény, ami azon a sok grádicson megsokszorozódik és szétterül itt felettünk,
mint egy lombhullató fenyő, pirosas zöld napernyője, a hatalmas kékségben.
/Dr. Jóska odaszól
kollégájának./
Dr. Jóska: Imrém, gyorsan végezzük el a látszatműtétet,
aztán annyi glukózt adjunk, amennyitől egy elefánt fogai is szuvasak lennének!
Addig is, egy bögre vízben oldj fel annyi cukrot, amennyi belefér!
/A kolléga
végrehajtja az utasítást és hozza a csésze cukros vizet./
Dr. Jóska: Szereted az édeset?
/István alig
hallhatóan suttogja./
István: Oly édes az élet, koccintsunk!
Dr. Jóska: Itt a poharad, koccintsunk! Fenékig pajtás!
/István megissza, a
nagyon cukros vizet./
István: Ez a bor is több cukrot látott, mint szőlőt.
Hová tágul az alagutam? Ejnye a mindenit, eltűnt.
Dr. Jóska: István, jobban vagy?
/István láthatóan
frissebben biccent.
Dr. Jóska és
kollégája nagyon gyorsan elvégzi a - műtétnek álcázott - vágást és a bevarrást,
egy helyi érzéstelenítő beadása után./
Dr. Jóska: Jobban érzed magad?
István: Sose félts! Gyengén reggeliztem, csak egy
repetát kértem. Ebédre, ha visszasétálok, három adagot is megeszek.
Dr. Jóska: Nincs valami hazaid?
István: Csak nem képzeled, hogy még két órát koplalnék,
akár a kedvedért is! Na cihelődjünk, visszabaktatok és nekikezdek gyógyulni, ha
már így rám parancsoltál.
/mosolyogva./Azért mondd meg nekem, honnan szerezted és
mennyiért, szeretném kifizetni az árát.
Dr. Jóska: István, nyugalom, csak hűvösen, mint a kockára
tördelt jég, ezt pénzzel nem lehet megfizetni. Valaki rendelt magának egy
kúrára valót, de mire ideérkezett, már nem volt szüksége rá.
István: Kiutaltátok?
Dr. Jóska: Hazament.
István: Nyugodjék békében! Hány ampullával tudtál
szerezni?
Dr. Jóska: Neked ezt az egyet.
István: Kérlek, adj egy injekciót Ljubicának is!
Megérdemelné szegény, olyan kedves. Sokszor azt hiszem, hogy egy tündér lebeg a
folyosó közepén, amint meglátom.
Dr. Jóska: Nekem ez az egy injekció adatott. Megígérem, ha
még lesz hasonló lehetőség, akkor Ljubicát teszem az első helyre.
István: Hát doktor uraim, köszönöm a kedves segítséget!
Távozom, vár a gyógyulás lehetősége.
/Elhagyja a színt.
A szín elsötétül,
ismét a kórterem belseje látszik. A betegek nyugodtan fekszenek. Kopogtatnak. Hárman,
jókora csomagokkal lépnek be. Egy idősebb nő, egy fiatalabb és egy 25 év körüli
férfi./
Barátné: Egészséget mindenkinek, jöttünk az én Istvánomat
meglátogatni. Csak pihenjenek nyugodtan, nem csapunk lármát. Ha valaki kér egy
kis hazait, szívesen megkínáljuk.
/Mindenki úgy tesz,
mintha nem hallaná. Biccentenek és pihennek tovább. István felül./
István: Kezét csókolom édesanyám, de jó hogy látom! Hogy
őszinte legyek, már azt sem tudom, minek örülök jobban, maguknak vagy az
elemózsiának. Olyan nagyevő falánkot tenyésztettek ki belőlem, hogyha
hazamegyek, eleszem az egész család elől az élelmet.
Barátné: Az nem baj fiam, csak gyere egyszer már haza
végre, rég nem láttalak nevetni. Jobb a színed is meg a kedved is. A múltkor
még havas barackvirágokról és derékig érő, füves réten fekvő görögdinnyékről
meséltél, látomásodban, az erőtlenségtől. Most, hála legyen a jó Istennek,
látom tisztábban gondolkodol. Na gyere, kipakolok, és amíg az utolsó falatig
mindent el nem fogyasztasz, addig maradunk Etelkával és Gáborral. Végre nekik
is volt egy kis idejük.
István: Szervusztok kedves testvéreim, örülök, hogy
annyi idő után találkozunk! Egyszer véget érhetne már ez a háború utáni katona
kirándultatás is, hogy a másik bátyám is hazajöjjön, ki tudja honnan. Most
eszek, már csak azért is, hogy eleget tegyek a tavaly őszi behívómnak.
Meredeken parancsolták, hogy a gyógyulást követő legrövidebb időn belül
vonuljak be. Ezzel fel is adták a leckét, mert nem mondták a bevonulás
körülményeit. Nem írták le, hogy csak úgy egyedül, netán díszkísérettel kell a
bevonulást végrehajtanom.
/Nevet.
Barátné, Etelka és Gábor is nevetnek. István tömi magába a sült csirkét./
Sándor bácsi: /reszketeg hangon megszólal a sarokban/
Asszonyom, szóljon annak a fiúnak, álljon le, annyit eszik, hogy belepusztul!
István: Sándor bácsi, az élet rendelése szerint, bár meg
kell jegyeznem, hogy ez nagyon sokszor nem törvény, az elsőbbség magát illeti.
Megkínálhatom egy kis hazaival?
Sándor bácsi: /köhög,
krákog, gyenge hangon válaszol/ Ugyan már, eszem ágában sincs halálra enni
magam!
/István elfogyaszt
egy sült csirkét, nagyon sok töltelék káposztát, hurkát, kolbászt és minden
egyebet. A szín elhomályosodik, ő még csak eszik, eszik, eszik hosszú ideig.
Újra helyreállnak a fényviszonyok és folytatódik minden./
István: Édesanyám, én úgy jól laktam, vajon hogy fogok
ebédkor, rendesen három porciót megenni, ahogyan szoktam. Kikapok a nővérektől!
Hogy vagy húgom, jön-e
már az áldás?
Etelka: /pironkodva/Ha a fentiek is úgy akarják, hét
hónap múlva nagybácsi leszel.
István: Na lám, mégis értelme volt férjhez menned. Majd
babázhatsz, mint kislány korodban.
Etelka: /még jobban elpirul/ István, légy szíves csendesebben, ne szégyeníts
itt az urak előtt!
István: Ne haragudj húgom! És te Gábor dolgozol már?
Gábor: Tudod István, most annyi a munka, hogy el sem
tudom képzelni azt az időt, amikor munkanélküliséggel kellett küzdeni. Tettek
róla, vagy tettünk érte, de minden romokban van. A férfiak nagyon nagy része
halott, vagy hadifogoly még mindig. Az igazság az, hogy nagyon jó állást
találtam. Pontosítok, találtak nekem. Tudod, most nem egészen úgy van, mint
régen volt, amikor az ember maga kereste az állást. Egész egyszerűen behívtak,
és mint amikor sasbehívót kaptam, úgy rendeltek a Tomorka vállalat technológiai
tervezőosztályának élére, így 25 évesen. Azt hittem, leesik az állam és
rettenetesen meg is ijedtem. Irdatlan felelősség és elég sok minden van, amiről
nem tudsz /ezt nagyon halkan mondja/. Na erőt, egészséget, én hoztam
neked egy kis vörösbort is. Nem hiszem, hogy árt, talán még gyógyít is.
/Benyúl a szatyrába
és elővesz egy üveg bort./
Gábor: Szerintem kínáljuk vele végig az urakat, egy
korty mindenkinek jól eshet. Aztán sajnos nekünk menni kell.
Barátné: Igen fiam, szűkre szabott most az időnk.
Etelkára is vigyázni kell, ámbár most ő is dolgozik.
István: Etelka áldott állapotban dolgozik?
Barátné: Úgy beszélsz fiam, mintha két évvel ezelőtt,
bárki, bármiben különbséget tett volna, mondjuk egy bombázás alatt terhes nők
és gyerekek, illetve öregek és férfiak között.
/Gábor közben viszi
az üveget, és mindenki bögréjébe tölt egy kortynyi bort. Ami maradt odaadta
Istvánnak, aki felkortyolja./
István: Akkor nem is tartom fel édesanyámékat, várom a
legközelebbi látogatást. Mikor tudnak jönni?
Barátné: Úgy beszélsz, mintha eddig nem jöttem volna az
összes látogatási napon. Azért a szalonnát és a kolbászt, mielőtt megromolna,
menekítsd az éjjeliszekrényedbe!
Sándor bácsi: /remegő
hangon megszólal/ Asszonyom, olyan még nem volt, hogy Istvánnál bármilyen étel
eljuthatott volna a megromlásig. Falánk ez a gyerek és még nőzik is. Nem tudom,
tud róla?
István: Sándor bácsi, kérem ne árulkodjon! Ha eljön az
ideje, majd beavatom édesanyámat. Most már tényleg menjenek, mert hallom kint a
folyosón sürgetik a népet a távozásra.
Barátné: Isten megáldja magukat!
Etelka: Gyógyulást kívánok mindenkinek!
Gábor: Erő, egészség emberek!
/Elhagyják a
színt./
/A szín ismét
elsötétül rövid időre, aztán helyreállnak a fényviszonyok. Zilbermann főorvos
érkezik vizitre./
Zilbermann Főorvos:
Jó reggelt uraim, hogy aludtak?
/Minden irányból
krákogás, köhögés és kényszeredett "köszönjük jól" válaszok. A
főorvos gyorsan végigjár mindenkit, egy-egy pulzusméréssel, nyelvnyújtással
vizsgál csak./
Zilbermann Főorvos:
Azt hiszem, később még
visszajövök, kicsit összetorlódtak a teendőim, most éppen csak benéztem. Sándor
bácsi, legyen szíves gyorsan visszaerősödni!
Sándor bácsi: /a sarokban, nehézkes lélegzéssel, nyögve
válaszolt valami igen félét./ Igen doktor úr!
Főorvos: István most jöjjön, levesszük a kötést, aztán
elvégzem a soron következő kontroll röntgent, hogy lássuk javult-e valamit a
helyzet. Tulajdonképpen napi hibákat követek el, a maga esetében is helytelenül
fogalmaztam. Azt akarom látni, mennyit javult a helyzet, az ugyanis ez nem
kétséges. Jöjjön, nagyon kevés az időm! Valamiért sokaknak nincs jobb dolguk,
mint üdülőnek nézni ezt a szanatóriumot, és hogy legyen megfelelő alibi,
képesek TBC-t kapni. /nevetve/ Látják, milyen emberek vannak?
Ma nyolc új beteget vettünk
fel. Jöjjön István!
/És elhagyják a
színt. Rövid elsötétülés után, a cselekmény a rendelői röntgenszobában
folytatódik./
Zilbermann Főorvos:
Álljon be kérem a gépbe, látni
szeretném a makkegészséges jobb tüdejét!
Pillanat, ráközelítek.
Jesszusom! Mit csináltak ezek a szabotőrök, hiszen ez a tüdő éppúgy mozog, mint
a másik.
/Leveti a
szemüvegét, elhűlten néz, majd visszateszi./
Zilbermann Főorvos:
Azt hiszem, gyors laboratóriumi
vizsgálatot is meg kell ejtenünk. Fogalmam sincs, mi történhetett, de az
elméletileg kiiktatott bal tüdő, tökéletesen egészséges képet mutat, nem
különben a jobbal. Ha ezt a laboreredmények is alátámasztják, akkor nagyon
rövid időn belül hazaengedhetem. Már csak azt kell megtudnom, hogy ez a két
drága engedetlenség, miért tette ezt - a magának cseppet sem - rossz fát a
tűzre. Fiam, mi van magával? Nem látok egy légypiszoknyi örömöt sem feltörni.
Egy ilyen kijelentés után ez a legkevesebb, amit másoktól megszoktam. Különben
a közérzete milyen?
István: Köszönöm kérdését tisztelt főorvos úr, a műtét
után, ami fogalmam sincs, hogy sikerült olyanra, amilyenre ön mondja, nagyon
legyengültem, aztán másnaptól, valami olyasmit éreztem belül, mint mikor
erőltetett tempóban elkezdünk építeni egy házat - teszem azt, parancsra. Óráról
órára jobban éreztem magam.
Az étvágyam
folyamatosan jó volt eddig is, de végre azt érzem, hogy a beteg légy
lézengésénél alig többre futó akkori energiám ismét visszatért. Nagyon fognak
örülni a meghívóim! Tudja tisztelt főorvos úr, van nekem egy meghívóm.
Magamban, már csak azért is így nevezem, ami abban a pillanatban életbe lép,
ahogy meggyógyultam.
Főorvos: Ebben nem tudok segíteni, hiszen ha a
laboratóriumi vizsgálatok is igazolják, akkor maga teljesen meggyógyult, tehát
az össze-vissza hívója, ami lehet ki-, vagy behívó is, életbe fog lépni. És
tudja mit, ha hiszi, ha nem, azt túl fogja élni.
István: Tisztelt főorvos úr, mindössze azt szeretném
kérdezni, Ljubicának hogyan alakulnak a mutatói?
Főorvos: Nézze fiam, betegek állapotáról csak hozzátartozónak
nyilatkozhatok, kivételt még magával sem teszek. Pedig lehet, hogy nem vette
észre, de ez alatt a néhány hónap alatt különösen megkedveltem.
István: Megtisztel kedves főorvos úr, van egy jó és egy
kevésbé jó hírem. Melyikkel kezdjem?
Főorvos: Mondja a rosszat!
István: Ljubica hozzátartozója vagyok.
Főorvos: Jó hírt is tud mondani?
István: Az idekapcsolódik. Eljegyeztük egymást, már az
édesanyám is tudja. Így, ha belegondolok, ezek a hírek csak nekem jók,
szeretném hát, ha informálna a kilátásairól.
Főorvos: István, itt hivatalos hozzátartozó kell, nem
ilyen jövőbeni, ezért csak félig tekintem hozzátartozónak. Ljubica állapota nem
javul, viszont természetesen mindent megteszünk a teljes gyógyulásáért.
István: A ’nem javul’ alatt, tisztelettel kérdezem,
romlást méltóztatik érteni?
Főorvos: Ne cifrázd fiam! Ennél többet nem mondok. A ’nem
javul’ annyit jelent, hogy nem javul, de semmi esetre sem zárja ki a javulás,
sőt a gyógyulás lehetőségét sem. Most megyek, nagyon meghúzom a két fiatal
kolléga fülét, azt hiszem egyik a barátja. Van homályos elképzelésem, hogy mit
csinálhatott, és arról is, hogy mit nem. Azt az idegszálat ugyanis nem
roppantotta el, de ez egyszer megkegyelmezek neki. Tudja mit, a másiknak is.
Talán Ljubicával kapcsolatban még egyet megemlítenék, ne nagyon fárassza ki.
Beszélgessenek, adjon neki minél nagyobb lelki támaszt. A reményt semmi nem
pótolja, az fél gyógyulás! Aztán, ha hazamegy, akkor beszerezhet neki mindent,
amire szüksége van. Tudtommal, szegény kislány nagyon nem szereti a
kecsketejet, de maga az összes otthonról kapott tartalékát belé diktálta. A
maga részéről megtett mindent, annál jobb gyógyszert nem nagyon ismerek.
István: A penicillint sem?
Főorvos: Fiatal barátom, tudja milyen drága gyógyszer az?
Ide még soha nem utaltak ki, egyetlen adagot sem! Nagyon keveseknek jut ki a
privilégium, hogy magánúton, valahonnan beszerezzenek egy kúrára valót. Az ő
gyógyulásuk száz százalékosan biztosított. Ha lenne, mindenkinek megadnám a
gyógyulást, így csak az esélyt tudom - szerény tapasztalatom és lehetőségeim
szerint - felajánlani. Mozogjon sokat, ez a bezártság is természetellenes egy
ilyen fiatalembernek. Azt szeretném, hogy amikor kilép, valóban
makkegészségesen tegye. Ne aggódjon, a hölgyért is annyit teszünk, mint mindenki
másért.
István: Tisztelt főorvos úr, ez nagyon megnyugtat,
másfelől aggaszt.
Főorvos: Mintha említettem volna, hogy megkedveltem
magát. Nem emlékszik, hogy mondtam?
István: De igen, bocsánatot kérek, és előre köszönök
mindent!
Főorvos: Menjen vissza kérem, a kórterembe, vagy a
folyosóra, vagy akár az udvarra. Nem a vizsgálóban a helye egy ilyen
pirospozsgás, erőtől duzzadó, már-már makkegészséges legénynek.
István: /nevetve/ Értettem a parancsát tisztelt
főorvos úr, engedelmével megyek végrehajtani.
Főorvos: /nevetve/ Sipirc!
/István elhagyja a
színt. Minden elsötétedik és a fényviszonyok helyreállta után, István és
Ljubica egymás kezét fogva sétálnak a folyosón./
Ljubica: Milyen kék minden! Te is látod az ablakon át,
azokat a nagyon valószínűtlenül kék, repülő madár? Olyan sok belőlük van, mint
csomó léggömb! Egyszer láttam a falunk melletti tóban, olyan kék víz keresztül,
sok kicsi hal össze-vissza vibrált mindegyik. Jó itt most veled, István. Én
nagyon örül, hogy nem soká hazamész. Mondani szokta sokan, hogy az egyik szemem
sír, a másik meg nevet. Egyedül marad itt, te mindig azt hiszem vele leszel.
Egyszer te mondta, valami pár hete, kérlek ne ringassuk magunkat, gondolj te
rám is!
István: Amit pár hete mondtam, azt ma is mondom.
Tekintsd úgy, hogy eljegyeztelek. Anyám is tudja már, nagyon örül. Etelka húgom
alig várja az új sógornőt. Mi tagadás, nem a kedvükért kértem meg a kezedet,
hanem azért a szépséges lelkedért, amivel az előbb olyan csodálatosan
fogalmaztál, hogy szebben még senkitől sem hallottam, ráadásul nem is az
anyanyelveden. Tudod, én gagyogok egy pár szót, ahogy már mondtam németül és
viszonylag jól beszélek románul, de soha nem tudtam volna a gondolataimat,
ilyen egyenletes szépséggel összerakni. Igent mondasz?
Ljubica: /nevetve/Mire, István?
István: Leszel a feleségem?
Ljubica: /nevetve/ Persze, hogy lesz a feleséged,
ha te is úgy gondolod, most úgy sincs itt senki, táncolhatunk egy.
István: Itt a folyosón, hajnalban?
Ljubica: Miért ne? A zene legyen a te fejedben, akárcsak az
én fejemben is ott. Képzeld azt, hogy egy hintaszéken ülünk és himbálódzunk,
csak éppen a lábunkon, de tesszük táncolva. Olyan lesz mindkettőnk, mint egy
nagy gombolyag fonal, ami jól összekeveredik, azután kilazul. Volt neked
valamikor jojó?
István: /mosolyogva/ Egészen kis koromban, úgy
emlékszem volt. Jó, nem hazudok /nevet/ biztosan volt!
Ljubica: Akkor olyan lesz, mint amikor elenged és
visszapattan és elenged és visszapattan a tenyérhez.
István: Ki lesz a jojó és ki a tenyér?
Ljubica: /mérgesen/ Mind a kettő jojó és mind a kettő
tenyér vagyunk, jól van így?
István: /nevetve/ A kék kompozíciód után, kék zenére
szeretnék táncolni! Gyere!
/Átkarolják egymást
és lassan, lágyan elkezdenek táncolni és táncolnak. Hátul nyílik egy ajtó,
belép Éva nővér./
Éva nővér: /Nesztelenül odaoson, megfogja István
karját, suttogva ráförmed/István, én tudom, hogy egy órán belül elhagyja az
intézetet, de legyenek tekintettel azokra, akik pihennének.
István: Olyan hamar mennem kell?
Éva nővér: Nézzen az órájára!
/István megnézi az
óráját/
István: Úgy elrohant az éjszaka! Már tudom, miért
mondják a nótában: "bárcsak ez az éjszaka, három hétig mindig
tartana...". Én azt hittem, hogy tűzijáték van kint, vagy valahonnan,
képzeleten túlról erősödik egyre a fény, s lám reggel lett. Tessék nyugodtan
befáradni az ügyeleti szobába, csendben maradunk.
Éva nővér: István kérem, ne beszéljen ilyen kioktató
hangon!
István: Távol álljon tőlem, csak meg akartam nyugtatni.
/Éva nővér
megfordul és elmegy./
István: Sokkal csendesebben táncoljunk, gyere közelebb.
Nem is nagyon kell a lábakkal, elég, ha deréktól felfelé repülünk.
Ljubica: Nálunk tegnap, örökre elvitték Jolánkát.
István: Meggyógyult?
Ljubica: Nem emlékszel Jolánkára, a kicsi, alacsony,
szeplős lányra?
István: Á, dehogynem. Szóval eljött az órája szegénynek.
Sándor bátyám, egy hete kapott örökre behívót.
Ljubica: Milyen szomorú, de örül, hogy te most gyógyult
mész haza. Majd meglátogatsz?
István: A jegyesem vagy! Tudnod kell, hogy nagyon hamar
be kell vonulnom, fogalmam sincs, hogy az új szabályok szerint meddig tart a
szolgálat. Megvársz?
Ljubica: Ne kérdezz ostobaság! Hogy elfutott az idő, már
semmi nem kék odakint. Minden fehér, olyan vakító ez a reggel napfelkelés.
/Egy ajtón át belép
Zilbermann doktor./
Zilbermann: Jó reggelt fiatalok, látom túl sok az erő.
István a maga esetében ez a gyógyulást alá is támasztja, de Ljubicának jó
lenne, nem kiönteni az összes vizét a kulacsból. Ő még a Szahara közepén van és
a cél, hogy elérje az oázist, majd kijusson a sivatagból, ahogyan maga is.
Kiállítottam a zárójelentést, át is adom. Hogy megkönnyítsem a helyzetét, úgy
fogalmaztam, még legalább egy hónapig szüksége van az erősödésre, illetve egy
ilyen hosszas kezelés után ajánlatos lenne, ha egészségügyisnek osztanák be. Az
előző útmutatást bizonyosan figyelembe veszik, utóbbit tekintse olyannak, mint
a kutya vacsoráját, vagy csak valamivel jobb esélyűnek. Ki tudja, fiatal és
most már egészséges. Aztán becsüljék meg egymást! Menjen, szedelőzködjön, nagy
itt a forgalom. Tudja, minden üresedő ágyra szükség van.
/István elhagyja a
színt, Ljubica meginog. Zilbermann megfogja, hogy el ne essen./
Zilbermann Főorvos:
Kislány, miért erőltette így
meg magát? Várjon, hozok egy széket!
/Kilép a
színről, pillanatok alatt újra megjelenik egy székkel./
Zilbermann Főorvos:
Üljön le, amíg István előkerül,
aztán majd magával is foglalkozunk!
/István már
felöltözve, táskájával visszatér./
István: Úrikisasszony lettél menyasszonyom! Üldögélünk,
üldögélünk?
Zilbermann Főorvos:
Na hallja, végigtáncoltatta
vele az éjszakát! Menjen Isten hírével, és lehetőleg soha ne kerüljön ide
vissza, ezt kívánom. Most búcsúzzanak el egymástól!
/A fiatalok
megfogják egymás kezét, egymással szemben állva hosszasan nézik egymást. István
szorosan magához öleli Ljubicát és megcsókolja.
Zilbermann doktor
elfordul. István megsimogatja Ljubica haját és elengedi./
István: Most megyek, de nem örökre. Az első látogatási
napon itt is vagyok. Vigyázz magadra kedves!
Ljubica: Nagyon vigyázz magadra István!
/István hátat
fordít és elmegy. Ljubica visszazuhan a székbe, már ülni is alig bír. A
vizsgálóból kirohanó Éva nővér és Zilbermann doktor, végigfektetik egy -
folyosón levő - pótágyon. A főorvos a nővérhez szól./
Zilbermann főorvos:
Maga most menjen el egy kicsit!
Éva nővér: Igenis! /elmegy/
Főorvos: Kislány, szedje össze magát, sok erőre van
szüksége, ha meg akar gyógyulni. Meg kell a maga életét is mentenem!
Lubica: /a kimerültségtől alig érthető hangon/ Az
én életem már megmenekült, örökre odaadtam Istvánnak, nála van. Mi lesz velem,
az nem számít. Akár így, akár úgy, az életem megmenekült, az az Istváné örökre.
Mnogo mislim na Tebe i
ljubim te sa mojim sestrama. Piši mi , molim te. Kaži i...
Ja sam Tvoj, Ti si
moja... Kazao sam da mi pišeš. Mnogo Te ljubi i grli István.
Éva nővér: Fordítsa... Mit mond?
Zilbermann doktor: A szöveg kb. Azt jelenti: Sokat gondolok rád és
csókollak, szeretlek a nővéreimmel együtt. Kérlek, írj nekem. Mondd és... Nem
tudom kibogozni a szót... Én a tied vagyok, Te az enyém.
Azt mondtam, hagy
írjon... Szerintem: Kérlek, írj. Nagyon szeretlek téged István, és ölellek.
/ Függöny /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése