Állomások

Dráma két felvonásban

                     ÁLLOMÁSOK I.

Dráma két felvonásban

                       Szereplők: István

                                        Ljubica                       

                                        Sándor bácsi

                                        Imre

                                        Márton

                                        Benedek

                                        László

                                        Zilbermann Főorvos

                                        Dr. Jóska

                                        Éva nővér

                                        Barátné, Etelka és Gábor

                                        Nimro doktorok       

                                        Miklós bácsi

                                        Takarítónő

Első felvonás

I. Jelenet:

 Szín: /Kórterem. Újonc érkezik. Kopogtat illendően./

István: Adjon Isten jó napot emberek!

Sándor bácsi: Hát téged, selejtes hadfi, honnan fújt ide a szél?

István: Én kérem, kis szünettel, épp a nyugati frontról jövök, ahova jó magaviseletű cserkész fiukkal küldtek, már nem is tudom miért. Arra emlékszem, hogy roppant gyorsasággal sikerült fogságba esni, így tulajdonképpen, nem is volt olyan rossz, mint itt, ahova most irányított a szükség.

Imre: Nem tudtam, hogy ilyen fiatalokat is katonának vittek.

István: Vittek és vinni is fognak, ez itt egy köztes megálló. Az a helyzet, hogy sürgős gyógyulást írtak elő, mert hirtelenjében, ismét be kell vonulnom.

Sándor bácsi: Ne már fiam, ilyet hogy lehet?

István: Maga is volt katona, gondolom. Tudja bátyám, én 15 évestől 60-ig, minden hadseregben láttam bakákat. Nem hiszem, hogy el kellene különösebben csodálkozni, inkább annak örüljön, hogy magát nem hívták be.

Sándor bácsi: Behívtak fiam, aztán rájuk szállt valami és az 57 évemre tekintettel alkalmatlanak találtak.

István: Mondtam, maga egy szerencsés ember volt.

Sándor bácsi: A sarokban van egy üres ágy. Éva nővér - aki őrmesteri rendfokozatban szolgált valahol, egészségügyisként, itt is úgy viselkedik - kiürítette az éjjeliszekrényt. Vigyázz vele! Bevackolhatod magad, a matracot is kifertőtlenítették.

István: Hazament az elődöm?

/Csend telepszik a kórteremre, mindenféle köhintések és krákogások után, a baloldali ágyról odaszólnak./

Márton: Hazament... Örökre elment.

István: Meggyógyult?

Márton: Végérvényesen gyógyultnak nyilvánították.

István: Az jó...

Márton: Mióta és menyire?

István: Mit mióta és menyire?

Márton: Burjánzó csokor, vagy virágzó rózsaszál a bajod, ennyit akartam tudni?

István: Úgy érti, mennyire súlyos? Azt mondják az orvosok, nem komoly. Valami beszűrődés. Kis pihenés után mehetek szolgálni egy másik egyenruhába, pedig már olyan elegem van minden egyenruhából. Jó lenne az összes fegyvert felrobbantani, de ahhoz is fegyver kellene, a robbanóanyag is fegyver végtére.

Sándor bácsi: Beszűrődés? Az jó ha azt mondták. A beszűrődés nem komoly, olyan kis rücsköcskék vannak csak, azok is színtelenek. Nesztelenül köhögtetnek, csak. Néhány kálcium injekció és vágtathatsz vissza a hadseregbe. Melyikbe is, István?

István: Most éppen egy másikba. Gondoskodnak az ember fiáról, ha már nagykorú, nehogy véletlenül hadseregen kívüli maradjon. Megjegyzem, azt hiszem a vezénylési nyelven kívül kevés különbség van,  valamivel csúcsosabb a sapka. Ha jól tudom, itt még molitert is használnak.

Márton: 39-ben még biztosan használtak, akkor engem is behívtak. Amúgy te hol szolgáltál?

István: Már mondtam, nyugati frontról jövök fogságból.

Márton: Értem én, de a háborúnak már elég rég vége, tavaly tavasz óta.

István: Való igaz, hogy papíron ez így volt, de míg fogvatartóink, tulajdonképpen vendégként kezeltek, addig a napig és haza is akartak terelni, amikor még két hét múlva is, minden korábbi front irányából újabb és újabb dögcédulák érkeztek, az átmeneti hozzáállásukból, teljes egyenlősdiből, ellenségesebbe ment át hangulatuk az egész háborús időszaknál. Az egészben csak az zavar, hogy ezt maguknak mondom, akik feltehetően tudják mi az igazság.

/Benedek, középen./

Benedek: Igazság? Meg fogod tanulni fiam, hogy olyan nincsen. Vackolj már végre le, és ne szobrozz ott az ajtóban! Állhatsz még eleget, vagy nem. Innen előbb-utóbb úgyis hazamegyünk.

István: Úgy érti a családjainkhoz?

Benedek: Vagy a föld alá, de semmiképp sem ragadunk örökre itt.

István: Ebben bizonyosan igaza van. No, akkor szerencsétlen elődöm helyét elfoglalom.

/Csend támadt és krákogás. István kevéske holmiját bepakolja az éjjeliszekrénybe és hanyatt végigfekszik az ágyon./

István: Kellemetlen, de majd megszokom.

Sándor bácsi: Tudod fiam, itt nincs olyan ágy, amilyenre te vágysz, mind egy szálig olyanok, mint a tiéd. Túl sokan, túl sokfelé mentek róluk.

László: Hogy hívnak testvér?

István: Barát István.

László: Barát Karcsi nem a rokonod?

István: A bátyám.

László: A bátyád hadapródőrmester volt, nem?

István: Igen, éppen valahol jó messze vendégeskedik, muszkáéknál. Talán csak hazasegíti majd az Isten.

László: Nekem sikerült meglógni, őt ugyan elvitték, de az a kimondottan jég hátán is megélni képes fajta. Meglásd, ha nem is mint egy mozdony, de legalább egy gebék által húzott szekérhez hasonlón előbb-utóbb hazazötyög.

/István aggodalmasan ugrik fel és ágyról-ágyra végigjárja újdonsült bajtársait./

István: Elfelejtettem bemutatkozni a többieknek, elnézést kérek! Barát István...

Lajos: Szólíts Lajosnak!

/Következő ágynál./

István: István vagyok…

Márton: Márton.

/Következő ágynál./

István: István...

László: Már mondtam, László.

/Következő ágynál./

István: István.

Sándor bácsi: Nevezz Sanyi bácsinak!

/Visszamegy az ágyához és lefekszik./

István: Rég volt már ilyen extra kvártélyom, ahol a semmittevés kötelező. Ha jól sejtem, napközben is miénk a világ.

László: Amennyiben ezt a kórtermet világnak gondolod, akkor nálad nagyobb igazságot csak a hadosztályparancsnokom mondta az utolsó héten. "Emberek, aki becsinált, azt lelövöm, aki nem, az gyorsan csináljon be, különben az egész egység egy szántóföldet zsírosító lesz, szépen, alakzatban".

István: Milyen igaza volt a parancsnokodnak, de tudod most, hogy béke van, vagy mi - ezt az elmúlt évben még nem sikerült letisztáznom -, jobb lenne már másról beszélni, mint a háborúról.

Sándor bácsi: Jól beszélsz újonc! Csak az ablakot nehogy nyitva hagyd éjszakára! Kegyetlenül hideg van.

Miklós bácsi: Nem csak az Éva nővér, de maga Zilbermann doktor is megparancsolta, hogy az ablakot, ha tudjuk hagyjuk nyitva, mert a száraz hideg jó a tüdőnek. Nagyon jótékony hatású a levegő itt fent a város felett.

Sándor bácsi: Tudod jól, hogy nem bírom a hideget.

/Köhögö néhányat. László, István felé fordul./

László: Tudod, ha hamar akarsz gyógyulni, és jól bírod a hideget, vannak ott pokrócok a sarokban, kitolhatod az ágyat a teraszra, akár ott is aludhatsz éjjel.

István: Azt hiszem, megfagynék.

László: Meg kellene próbálni, állandóan ezt ajánlgatják. Egyszeri próbát megérdemel.

Sándor bácsi: Majd aztán jól tüdőgyulladást kaptok. Abból meg már csak a cirkum dedérum a gyógyszer.

László: Micsoda, Sándor bátyám?

Sándor bácsi: Mondom, a cirkum dedérum.

László: Az mi?

István: Te milyen vallású vagy?

László: Református.

István: Az egy katolikus temetési ének. Tudod, úgy látom az öregúr szeret szórakozni. De engem a halállal már…

/Kitaszítják az ágyat és felnyalábolnak jó néhány pokrócot./

                                                               II. Jelenet:

László: Jó reggelt uraim, megjöttünk! Bocsánat a csörömpölésért!

/Taszítják vissza az ágyakat./

Sádor bácsi: Brrrr, de hideg van, csukd be gyorsan az ajtót!

István: Olyan furcsán zöldellik a reggeli pirkadat. Teljesen felvillanyozott ez a kinti alvás. Itt az ideje, hogy körülnézzek kicsit a folyosón. Szabad kimenni a kórteremből?

Lajos: Ezen az emeleten odamész, ahová akarsz pajtás. A folyosó végén női kórtermek vannak, ahhoz tartsd magad.

István: Majd igyekszem hozzászoktatni a füleimet, hogy megkülönböztessem a női köhögést a férfi köhögéstől.

László: Öreg, aki így áll a dologhoz, annak nagy esélye van, hogy saját lábán megy haza.

/István kimegy a kórteremből a folyosóra, ami majdnem teljesen üres, csak egy kórházi köntöst viselő, hasonló korú lány sétálgat./

István: Csókolom a kezeit, Barát István.

Lány: Ó, nagyon kedves Izsdván, örülök hogy megismert!

/Ljubica erős akcentussal beszéli a magyart./

István: Maga honnan jött kislány?

Lány: Izsdván, az előbb még magázott és kézcsók köszönt, most meg kislány én?

István: Megbocsáss, ha szabad, tegeznélek. Ha nem, tudomásul veszem.

Lány: Nyugodtan tegezz te engem Izsdván. Én jöttem anyukámmal Bácska.

István: Most, háború után? Ez elég érthetetlen. A szerbek általában hazamentek, vagy el sem jöttek, te meg ilyenkor trombitázod végig ezt az összerakós játékot.

Lány: Nagyon nehezen érteni mit mondasz...

István: Semmi, csak nem értem miért nem vagy Szerbiában.

Lány: Tudod Izsdván, mikor én beteg lett, anyukám elhozott Csongrád, aztán ide. Közben lett vége háború és itt maradtunk.

István: Édesanyáddal?

Lány: Igen. A baj, hogy ő szegény, madzsar egy cseppet sem. Tudod, ahol mi laktunk, ott nem volt madzsar egy sem.

István: Te is most tanultál meg?

Lány: Ó, már másfél éve tanultam meg!

István: Nagyon jó a nyelvérzéked. Mit dolgoztál?

Lány: Én voltam tanítónő és beszélek négy nyelv, most már öt.

István: Az igen! Én a magyaron kívül beszélek románul, egy picit töröm a németet és kész. Te milyen nyelveket beszélsz?

Lány: Hát tudod szerb, meg horvát az majdnem ugyanaz. A szlovén már nagyon különbözik, de még mindig jól hasonlít. De beszél francia, német, orosz, angol és most már madzsar is.

István: Az sokkal több mint öt.

Lány: Mondtam, hogy a szerb és horvát majdnem ugyanaz, a szlovén sem nagy különbség, ott azért van...

István: Ügyes vagy. És meg akarsz gyógyulni?

Lány: Semmi mást nem akar jobban. Talán egy szép család, jó férj, gyerekek.

István: Mivel biztatnak az orvosok?

Lány: Á, nagyon nehéz kiszámítani. Tudod, nagyon sokan jönnek nagyon súlyos betegen és mennek meggyógyultan haza. Mások jönnek alig pár tünet és mennek holtan haza. Bocsánat, ha nem szépen fogalmaz, de nagyon igyekez megtanulni madzsar.

István: Értem, de mit mondtak neked az orvosok?

Lány: Tudod, én nagyon könnyű tünetekkel jött és a második hét kontroll röntgen egyre jobb, mondani Zilbermann doktor, az Isten áldja meg mind a két kezével, hogy Ljubica maga meggyógyul.

István: Ezt örömmel hallom, majd még beszélünk.

Ljubica: Nem kell siet Izsdván, még csak reggel sincs. Látod, takarítónők is éppen most kezdenek munkát. Vagy te nem szeretni a szerbek?

István: Ugyan már kislány! Annyiféle emberrel találkoztam az elmúlt néhány évben, hogy fel sem vetődik bennem az ki, hova tartozik. Olyan hűvösen állok már az ilyen magasztos eszmékhez, meg a nagy mindenekfeletti valóságokhoz, hogyha ezek a dolgok lövöldözni tudnának, az összes lövedékük lepattanna rólam.

Ljubica: Ennek örülök Izsdván.

István: Tényleg elfelejtettem megkérdezni, nagyon udvariatlan vagyok. Téged hogy hívnak?

Ljubica: Engem hívnak Ljubica.

István: Subic?

Ljubica: Ljubica.

István: Gyubica?

Ljubica: Nem, Ljubica!

István: Mondjad betűnként, mert nem értem!

Ljubica:

L, mint László, - J, mint Jóska, - U, mint uborka, - B, mint barát, - I, mint István, - C, mint cica, - A, mint akárki.

István: Ljubica!

Ljubica: Így is lehet mondani, de nem pont így ejti szerb, mondjad te így, ahogy ejtetted.

István: Testvéreid vannak-e?

Ljubica: Igen van, két szesztrana.

István: Tessék?

Ljubica: Bocsánat, lánytestvér van kettő nekem.

/A takarítónő csörtet be vödörrel és felmosóronggyal. Odakiált az ismerkedőknek./

Takarítónő: Tessék kérem a kórtermekbe fáradni, még az éjszakai pihenő ideje van! Attól gyűl az erejük! Ki sem világosodott. Jobb, ha tartalékolják, szükségük lehet még rá!

István: Hát engedelmeskedjünk a parancsnak!

Ljubica: Én visszamegyek a kórterembe, te is menj, majd később beszélgetünk. Szervusz Izsdván!

/Ljubica bemegy a kórterembe. István is indulna éppen, mikor váratlanul ráköszönnek./

Dr. Jóska: Szervusz István! Téged mi szél hozott erre? Látom, még gyökerestől állsz, nem tépett ki tőből, akármelyik fuvallat is dúlt. Netán az angyalok repítettek ebbe a kétes értékű kéjotthonba?

István: Szervusz Jóska! De örülök, hogy látlak, szép fehér a köpenyed! Ha már szélről beszélsz, akkor az fekete, mint a korom, rosszabb az ágyúcsövek füstjének büdöslő sötétjénél.

Dr. Jóska: Egy dolgot kérek, ne engedd magad derékba törni! Itt ok nélkül nincs senki, ez egyértelmű. Nézz ki az ablakon! Most minden csupa hó, de ha eljön a tavasz...

István: Ha eljön…

Dr.Jóska: Eljön! Akkor olyan gyönyörű ligetet látsz itt zendülni, hogy haza sem vágysz majd.

István: Ne riogass Jóska!

Dr. Jóska: Épp ellenkezőleg, néhány tanácsot adnék mielőtt hosszabban beszélgetnénk. A szél úgy fújt, ha már tornádókról beszélgetünk, hogy leszerelés után érvénybe léptették a diplomámat, most itt vagyok gyakornok.

István: Te is megjártad a búzatáblát?

Dr. Jóska: Ezt hogy érted?

István: Amerre én jártam, minden olyan volt mint egy búzatábla, érett kalászokkal. A szélrózsa minden irányából, ellenőrizhetetlen össze-visszaságban arattak a kaszások. Nem az volt a lényeg, hogy ki ne peregjen a szem, csak hogy vágják és irtsák. Tudod, olyan jó, “ha kell, ha nem” alapon, ne maradjon lábon senki.

Dr. Jóska: Megjártam, karpaszományos tizedes voltam.

István: Paszomány volt a karodon?

Dr. Jóska: Meg a sapkám körül is.

István: Akkor inkább felpaszományozott tizedes voltál.

/Elmosolyodnak/

Dr. Jóska: Ha meg akarsz gyógyulni, maradj a humorodnál, ne sokat tépelődj a learatottakról. Amerre jártam csak learatottakat láttam, szinte alig volt lábon maradt kalász.

Az egységemből, egy kezemen meg tudnám számolni hányan jöttünk haza, de itthon vagyok ez a lényeg. Meg akarsz gyógyulni?

István: Jobban kívánom, mint egy hajlékony derekú szirént.

Dr. Jóska: István, akkor meg fogsz gyógyulni, de ne feledj néhány alaptörvényt, ezek nélkül alaposan megfarigcsálod az esélyeidet. Egyél amennyi beléd fér, nagyon sok erőre lesz szükséged! Majdnem mindent pótolni tudsz a sötétlő égen, ha maradt egy tenyérnyi napos tincs. Ha bírod a hideg, száraz levegőt, tartózkodj a teraszon és ne csak nappal! Amúgy Zilbermann doktor szívét-lelkét kiteszi, de nincs erre a kórságra rendes gyógyszer, csak egy. Abból nagyon keveseknek jut.

István: Hallottam, hogy feltaláltak valami új szert ami biztosan gyógyítja a TBC-t, itt mégis - ha jól tudom, bár csak egy napja vagyok bent -, ugyanannyi mécses alszik el naponta, mint korábban.

Dr. Jóska: Megígérek valamit, ha nem fecsegsz: Igyekszem szerezni neked egy olyan injekciót, amiről beszélsz. Penicillinnek hívják, ha módomban áll felgyorsítani a gyógyulásodat, akkor megszerzem.

István: Úgy érted, ha módodban áll esélyt adni az életben maradásra?

Dr. Jóska: Ne légy pesszimista, nagyon sokan gyógyszer nélkül is meggyógyulnak. Itt van ez a kislány, akivel az előbb beszéltél, folyamatosan javul az állapota. Minden második héten csinálunk kontroll röntgent, maga Zilbermann doktor nézi meg a betegeket. Mások bejönnek nagyon betegen, számítások szerint már csak heteik, hónapjaik lehetnek, aztán elindul egy érthetetlen meszesedési folyamat és makkegészségesen távoznak. Az az igazság, hogy a fordítottja is éppen ennyiszer előfordul. Nagyon enyhe, éppen csak kezdeti stádiumban lévő tüneteket produkáló beutalt, minden erőfeszítés ellenére, rövid idő alatt kialszik.

István: Tulajdonképpen mivel gyógyítotok?

Dr. Jóska: Pihentetéssel, levegőztetéssel, rengeteg kalciummal, hogy a meszesedést beindítsuk. A nagyon legyengülteknél glukózt injektálunk, de ne feledd, te helybéli vagy! Szólj a rokonaidnak, hogy annyi ennivalót hozzanak a látogatási napokon, amennyit csak bírnak. Még mindig jobb, ha megfekszi a gyomrodat, mintha abba a lebegő gyengeségbe kerülnél, amiről a súlyos betegek mesélnek.

István: Jut eszembe, gyerekkorom óta ismerem Zilbermann doktor urat. Hogyan került haza?

Dr. Jóska: Az ő esete mindannyiunknál rosszabb. Hogy csak karabélyok bár, de az oroszok bokszos skatulyái ellen mégiscsak volt valami védelmünk, nem szeret túl sokat beszélni róla. Sok mindent felszínre hozott a sajtó, mondhatnám túl sok mindent, egyszerre lelket és gyomrot felkavarót. Tudod mi a baj?

István: Mi?

Dr. Jóska: Hogy sajnos igaz, amit írnak!

István: Ezt épp úgy mondod, mintha e legszőkehajúbb kétely is férne a dologhoz. Emlékezned kell arra a bizonyos városnegyedre!

Dr. Jóska: Éppen azért mondom, amit mondok. Tudod, láttam az öreget, mikor hazatért. Eredetileg családostól ment, mint mindenki az övéi közül. Az egész városból, néhány tucatnyi társával tért vissza, családjából egy szál egyedül. Olyan volt, mint egy létra.

István: Ne finomkodj! Csontvázat akartál mondani.

Dr. Jóska: Azt, abból is az egészségtelenebb színűt. Aztán úgy látszik, ő egy ilyen jellem, gerinccel megáldott, haragudni nem tudó tünemény, hogy másfél év alatt kiheverte a sokkot.

István: Hidd el nekem, az életben nem fogja kiheverni, csak van tartása, nem mint sokaknak.

/Dr. Jóska felemeli a hangját/

Dr. Jóska: Nekem mondod? Még beszélünk, most menj a kórterembe! Tudod, jó néhány kötelezettségem van, amit nem úgy kell végeznem, mint a félhold, hanem mintha örökké telihold lennék.

István: Ezt hogy érted?

Dr. Jóska: Tulajdonképpen sehogy, csak azt akartam mondani, hogy nem lehet negyed, fél, vagy háromnegyed odaadással teljesíteni az öreg vezetése alatt, csak száz százalékban. Az otthoniaknak szólj feltétlenül, hogy kecsketejet hozzanak. A penicillin után, az összes eddig felsoroltnál jobb gyógyszer. Most menj vissza a kórterembe.

/függöny/

ÁLLOMÁSOK Il.

Második felvonás

      

Második felvonás

/Dr.Zilbermann Főorvos lép be a kórterembe és kezdi a vizitet/ 

Dr. Zilbermann Főorvos: Hogy vagyunk, hogy vagyunk Sándor bácsi?

/Sándor bácsi száját elfedve köhög./

Sándor bácsi: Köszönöm főorvos úr, most éppen nem tudnék fát vágni. Olyan gyenge vagyok, mint aki egy hete nem evett, a hideg is borzongat. Elég, ha kinézek az ablakon és látom a havat, már reszketek. A többiek itt váltig állítják, hogy hőség van. Engem egyik percben kiver a veríték, a másikban vacogok, és hát ez a nyavalyás köhögés egyre rosszabb. Lenne szíves megmondani, milyen az utolsó kontroll röntgen eredménye!

Zilbermann: Ne csüggedjen Sándor, a kontroll röntgen csak picit rosszabb a korábbinál. Kérjen nyugodtan repetát, egyen amennyit bír! Felírunk egy kis glukózt is, hogy erősítsük. Ha tud aludjon sokat, az nagyon nagy segítség!

Sándor bácsi: Köszönöm, doktor úr!

Zilbermann Főorvos: László, magát nemsokára kiutaljuk, nagyon szépen alakul a helyzete, szinte már nyoma sincs a fertőzésnek.

László: Akkor hát mégis meghallgatta az Úr anyám imáját, na meg persze nem hiába nyakaltam a kecsketejet, öt kecskegida helyett is.

Zilbermann Főorvos: Erről van szó barátom, adjon hálát a sorsnak! Vannak, akik ilyenkor néznek, mint a sügér és már örülni sem tudnak. Pedig, ha felfognák, amit kaptak, nagyon is tudnának örülni. Úgy számítom, a jövő hét közepén szabadlábra helyezem.

/József ágyához lép./

Zilbermann Főorvos: József magánál is kisebb javulás van, de azért felírok még pár erősítő injekciót.

/Tovább megy./

Zilbermann Főorvos: István, maga mennyi ideje is van itt?

István: Jelentem, egy hónapja. Doktor úr elnézést kérek, ezek a beidegződések, úgy látszik, nehezen múlnak. Bocsánat a jelentésért!

Zilbermann Főorvos: Semmi baj István, vannak beidegződések, amelyek sosem múlnak el az életben. Fene tudja, talán még utána sem. Nos, kicsit romlott az állapot, de mi olyanok vagyunk, mint a tengerészek. Ismeri a matrózcsomókat?

István: Csak úgy hírből, valóságban nem nagyon tudnék olyat kötni. Különben is rengeteg van belőlük.

Zilbermann Főorvos: Na kérem, nem kell ijedezni! A matrózok csomókat kötnek. Mi, ha szükség van, kötünk és oldunk is, lényeg a gyógyulás. Tudja, az elsődleges szempont mindig az, mi vezet a gyógyuláshoz. Most vizit után egy kicsit elbeszélgetünk. Végzek még egy kontroll röntgent, utána eldöntjük hogyan tovább. Hallom udvarolgat. Nagyon jól teszi, gyógyító hatása van.

István: Ugyan már doktor úr! Sok mindenre alkalmas ez a hely, de az udvarlásra nem annyira.

/István szégyenlősen mosolyog./

Zilbermann Főorvos: Ne pironkodjon, mint egy szende szűz, hagyja meg a lányoknak ami az övéké! Képzelje a folyosót táncteremnek, gondolja azt, hogy öltönyben, nyakkendővel, lakkcipőben kéri fel - az igen kedves - Ljubicát egy táncra.

István: /nevetve/ Ő persze kórházi köntösben!

Zilbermann Főorvos: /nevetve/ Nem! Báli ruhában képzelje el! Ahogyan táncolnak, a parkett dobog lábuk alatt, mint ménes patái alatt a puszta.

István: Szépen tud beszélni doktor úr! Most rögtön menjek, vagy majd hívat?

Zilbermann Főorvos: Legjobb, ha most azonnal velem jön, mint Barát a baráttal.

/István feláll, Zilbermann doktor átöleli a vállát és kimennek.

A szín elsötétül, rövid idő után egy vizsgálóban vannak./

Zilbermann Főorvos: Kedves barátom, a híreim nem rózsásak, de nem is nagyon tövisesek. Látott már lúdtalpbetétet?

István: Ó hogyne! Szegény nagybátyám is használja, állítólag sokkal könnyebben jár vele.

Zilbermann Főorvos: Nos kérem, az a helyzet, hogy a bal tüdején, a fertőzés kiterjedése ütemesen növekszik. Ha a működését kiiktatjuk, a fertőzés nem tud átterjedni a jobb tüdőre.

Képzeljen el egy lúdtalpbetétet, ami átsegíti az életveszélyből az életbe. Tudja, egy tüdővel ugyanúgy lehet lélegezni, mint kettővel.

István: /Fásult mosollyal…/Doktor úr, ezt komolyan mondja?

Zilbermann Főorvos: A műtétet komolyan mondom. Nagyon rövid beavatkozás, tíz perc alatt megcsinálják a kollégáim, és megmentik az életét.

István: Arra céloztam, hogy egy tüdővel ugyanúgy lehet lélegezni, mint kettővel?

Zilbermann Főorvos: Nem szoktam komolytalankodni, a betegek kedvéért sem, de a buzdításról soha nem teszek le. Tudja, a maga élete megmenthető, maga meggyógyítható. Én most kimegyek a röntgenterembe, addig Kiss és Nimro doktorok elvégzik a beavatkozást. Nagyon egyszerű, csupán egy piciny vágás, csak egy ideget kell elroppantani, és a saját lábán mehet vissza a kórterembe, a fertőző gócot szigeteltük. A mai naptól, negyven kalcium injekciót írok ki magának, hogy segítse a meszesedést, a leges-legjótékonyabb folyamatot, ami nálunk elképzelhető.

/Zilbermann doktor elhagyja a színt. István feláll és kinéz az ablakon./

István: Ilyent sem láttam még! Két ág között a hó teljesen szív formában rekedt meg. Mekkora árnyékom van! Tiszta árnyék az egész énem. Ha nem tudnám, hogy csend van, azt hinném, ismét Marburg an der lahn-ban vagyok és ropognak a fegyverek. Valami dobol a fülemben, ritmikusan, valahogy úgy, mint száz évvel ezelőtt, vagy még annál is régebben, a kivégző osztagok hangulatát felpörgetni odarendelt dobos katonák dobszólói. Jól nézek ki! Normális, hogy február végén, a fák felett szivárványt látok a domboldalon? Vagy ez is csak olyan átmeneti dobszóló, két kivégzés között? Ahogy a derűs égbolton, ragyogó nap fölött füstölgő, szürkén ködlő felhők ölelik át azt az élettelen hidat, talán, mint egykor a Titanic-ot a hullámok, süllyedése előtt.

/Kivágódik az ajtó és belép rajta Dr. Jóska, egy másik fehér köpenyessel./

Dr. Jóska: Jó reggelt uram, feküdjön fel az asztalra!

/István meglepetten ránéz Dr. Jóskára és felfekszik egy asztalra. Egy valóságos íróasztalra. /

Dr. Jóska: Na de kérem, a vizsgálóasztalra gondoltam, nem az íróasztalra!

/István nagy nehezen lekászálódik és láthatóan szédülten a vizsgálóasztalig botorkál és felfekszik./

Dr. Jóska: Uram, maga nagyon sápadt, de ezzel az egyszeri beavatkozással megsokszorozzuk gyógyulási esélyeit.

István: Jóska, már magázódunk?

Dr. Jóska: Te vagy az István? Épp úgy nézel ki, mint Zilbermann doktor, amikor hazajött.

István: Jóska, én négyet látok belőled, vajon ez normális? Szerinted hány égő világít a mennyezeten?

Dr. Jóska: Egyetlen egy.

István: Rengeteget látok belőlük.

Dr. Jóska: Ne ijedezz! Jó hogy szóltál. Másztál már valaha hegyet? Nem dombra vagy turistaútra gondolok, hanem meredek sziklafalra biztosítással, vagy anélkül.

István: Tudod Jóska, ha belegondolok, alig tudnál olyan dolgot kérdezni, amit még nem csináltattak velem.

Dr. Jóska: Na, akkor most ideje újítani. Mindketten kiállunk a szikla peremére, széttárjuk kezeinket, és fejest ugrunk a mélybe.

István: Milyen magasan vagyunk?

Dr. Jóska: Nem tudom és azt sem, hogy van-e víz lent, és ha van, elég mély-e ahhoz, hogy biztonságos legyen az ugrás, de néha a racionálisat nem árt felváltani a bizalommal.

István: Nem ezt hívják vakmerő bizakodásnak?

Dr. Jóska: Valahol a mezsgyéjén vagyunk, de ha őszintén bízol, akkor remélem, ez még nem az általad említett kategória. Azt fogjuk csinálni a kollégával, hogy baloldalt fent bemetszünk, úgy ahogy a főorvos utasított és amint azt minden más helyzetben tennénk, aztán jó erősen összevarrunk és megtréfáljuk az öreget.

István: Jóska, úgy gondolod, hogy ezen szétröhögi magát a mélyen tisztelt főorvos úr?

Dr. Jóska: Olyan ez, mint a hajtűkanyar. Vezettél már valaha valamilyen járművet?

István: Kerékpárt.

Dr. Jóska: Én motorkerékpáros hírvivő is voltam, másfél évvel ezelőttig. Ha hiszed, ha nem, sokszor biztonságosabb egy kanyarban gyorsítani, mint lassítani, ha elég jól bedöntöd a jószágot. Van itt egy kis ajándék a zsebemben.

/Kivesz egy ampulla penicillint./

Dr. Jóska: Megmentem az életed.

István: Ez az a híres csodagyógyszer?

/Dr. Jóska egy fecskendővel szérumot fecskendez az üvegcsébe, felrázza, elegyíti, majd visszaszívja a fecskendőbe./

Dr. Jóska: Foldulj oldalra!

/István az oldalára fordul, Dr. Jóska beadja a penicillint./

Dr. Jóska: Fel sem szisszensz? Ez egy fájdalmas injekció.

István: Tudod, az epicentrumból idegőzölgő kávézacc illata nem enged semmire odafigyelni, a szememet meg vakítja fentről a rengeteg fény, ami azon a sok grádicson megsokszorozódik és szétterül itt felettünk, mint egy lombhullató fenyő, pirosas zöld napernyője, a hatalmas kékségben.

/Dr. Jóska odaszól kollégájának./

Dr. Jóska: Imrém, gyorsan végezzük el a látszatműtétet, aztán annyi glukózt adjunk, amennyitől egy elefánt fogai is szuvasak lennének! Addig is, egy bögre vízben oldj fel annyi cukrot, amennyi belefér!

/A kolléga végrehajtja az utasítást és hozza a csésze cukros vizet./

Dr. Jóska: Szereted az édeset?

/István alig hallhatóan suttogja./

István: Oly édes az élet, koccintsunk!

Dr. Jóska: Itt a poharad, koccintsunk! Fenékig pajtás!

/István megissza, a nagyon cukros vizet./

István: Ez a bor is több cukrot látott, mint szőlőt. Hová tágul az alagutam? Ejnye a mindenit, eltűnt.

Dr. Jóska: István, jobban vagy?

/István láthatóan frissebben biccent.

Dr. Jóska és kollégája nagyon gyorsan elvégzi a - műtétnek álcázott - vágást és a bevarrást, egy helyi érzéstelenítő beadása után./

Dr. Jóska: Jobban érzed magad?

István: Sose félts! Gyengén reggeliztem, csak egy repetát kértem. Ebédre, ha visszasétálok, három adagot is megeszek.

Dr. Jóska: Nincs valami hazaid?

István: Csak nem képzeled, hogy még két órát koplalnék, akár a kedvedért is! Na cihelődjünk, visszabaktatok és nekikezdek gyógyulni, ha már így rám parancsoltál.

/mosolyogva./Azért mondd meg nekem, honnan szerezted és mennyiért, szeretném kifizetni az árát.

Dr. Jóska: István, nyugalom, csak hűvösen, mint a kockára tördelt jég, ezt pénzzel nem lehet megfizetni. Valaki rendelt magának egy kúrára valót, de mire ideérkezett, már nem volt szüksége rá.

István: Kiutaltátok?

Dr. Jóska: Hazament.

István: Nyugodjék békében! Hány ampullával tudtál szerezni?

Dr. Jóska: Neked ezt az egyet.

István: Kérlek, adj egy injekciót Ljubicának is! Megérdemelné szegény, olyan kedves. Sokszor azt hiszem, hogy egy tündér lebeg a folyosó közepén, amint meglátom.

Dr. Jóska: Nekem ez az egy injekció adatott. Megígérem, ha még lesz hasonló lehetőség, akkor Ljubicát teszem az első helyre.

István: Hát doktor uraim, köszönöm a kedves segítséget! Távozom, vár a gyógyulás lehetősége.

/Elhagyja a színt.

A szín elsötétül, ismét a kórterem belseje látszik. A betegek nyugodtan fekszenek. Kopogtatnak. Hárman, jókora csomagokkal lépnek be. Egy idősebb nő, egy fiatalabb és egy 25 év körüli férfi./

Barátné: Egészséget mindenkinek, jöttünk az én Istvánomat meglátogatni. Csak pihenjenek nyugodtan, nem csapunk lármát. Ha valaki kér egy kis hazait, szívesen megkínáljuk.

/Mindenki úgy tesz, mintha nem hallaná. Biccentenek és pihennek tovább. István felül./

István: Kezét csókolom édesanyám, de jó hogy látom! Hogy őszinte legyek, már azt sem tudom, minek örülök jobban, maguknak vagy az elemózsiának. Olyan nagyevő falánkot tenyésztettek ki belőlem, hogyha hazamegyek, eleszem az egész család elől az élelmet.

Barátné: Az nem baj fiam, csak gyere egyszer már haza végre, rég nem láttalak nevetni. Jobb a színed is meg a kedved is. A múltkor még havas barackvirágokról és derékig érő, füves réten fekvő görögdinnyékről meséltél, látomásodban, az erőtlenségtől. Most, hála legyen a jó Istennek, látom tisztábban gondolkodol. Na gyere, kipakolok, és amíg az utolsó falatig mindent el nem fogyasztasz, addig maradunk Etelkával és Gáborral. Végre nekik is volt egy kis idejük.

István: Szervusztok kedves testvéreim, örülök, hogy annyi idő után találkozunk! Egyszer véget érhetne már ez a háború utáni katona kirándultatás is, hogy a másik bátyám is hazajöjjön, ki tudja honnan. Most eszek, már csak azért is, hogy eleget tegyek a tavaly őszi behívómnak. Meredeken parancsolták, hogy a gyógyulást követő legrövidebb időn belül vonuljak be. Ezzel fel is adták a leckét, mert nem mondták a bevonulás körülményeit. Nem írták le, hogy csak úgy egyedül, netán díszkísérettel kell a bevonulást végrehajtanom.

 /Nevet. Barátné, Etelka és Gábor is nevetnek. István tömi magába a sült csirkét./

Sándor bácsi: /reszketeg hangon megszólal a sarokban/ Asszonyom, szóljon annak a fiúnak, álljon le, annyit eszik, hogy belepusztul!

István: Sándor bácsi, az élet rendelése szerint, bár meg kell jegyeznem, hogy ez nagyon sokszor nem törvény, az elsőbbség magát illeti. Megkínálhatom egy kis hazaival?

Sándor bácsi: /köhög, krákog, gyenge hangon válaszol/ Ugyan már, eszem ágában sincs halálra enni magam!

/István elfogyaszt egy sült csirkét, nagyon sok töltelék káposztát, hurkát, kolbászt és minden egyebet. A szín elhomályosodik, ő még csak eszik, eszik, eszik hosszú ideig. Újra helyreállnak a fényviszonyok és folytatódik minden./

István: Édesanyám, én úgy jól laktam, vajon hogy fogok ebédkor, rendesen három porciót megenni, ahogyan szoktam. Kikapok a nővérektől!

Hogy vagy húgom, jön-e már az áldás?

Etelka: /pironkodva/Ha a fentiek is úgy akarják, hét hónap múlva nagybácsi leszel.

István: Na lám, mégis értelme volt férjhez menned. Majd babázhatsz, mint kislány korodban.

Etelka: /még jobban elpirul/ István, légy szíves csendesebben, ne szégyeníts itt az urak előtt!

István: Ne haragudj húgom! És te Gábor dolgozol már?

Gábor: Tudod István, most annyi a munka, hogy el sem tudom képzelni azt az időt, amikor munkanélküliséggel kellett küzdeni. Tettek róla, vagy tettünk érte, de minden romokban van. A férfiak nagyon nagy része halott, vagy hadifogoly még mindig. Az igazság az, hogy nagyon jó állást találtam. Pontosítok, találtak nekem. Tudod, most nem egészen úgy van, mint régen volt, amikor az ember maga kereste az állást. Egész egyszerűen behívtak, és mint amikor sasbehívót kaptam, úgy rendeltek a Tomorka vállalat technológiai tervezőosztályának élére, így 25 évesen. Azt hittem, leesik az állam és rettenetesen meg is ijedtem. Irdatlan felelősség és elég sok minden van, amiről nem tudsz /ezt nagyon halkan mondja/. Na erőt, egészséget, én hoztam neked egy kis vörösbort is. Nem hiszem, hogy árt, talán még gyógyít is.

/Benyúl a szatyrába és elővesz egy üveg bort./

Gábor: Szerintem kínáljuk vele végig az urakat, egy korty mindenkinek jól eshet. Aztán sajnos nekünk menni kell.

Barátné: Igen fiam, szűkre szabott most az időnk. Etelkára is vigyázni kell, ámbár most ő is dolgozik.

István: Etelka áldott állapotban dolgozik?

Barátné: Úgy beszélsz fiam, mintha két évvel ezelőtt, bárki, bármiben különbséget tett volna, mondjuk egy bombázás alatt terhes nők és gyerekek, illetve öregek és férfiak között.

/Gábor közben viszi az üveget, és mindenki bögréjébe tölt egy kortynyi bort. Ami maradt odaadta Istvánnak, aki felkortyolja./

István: Akkor nem is tartom fel édesanyámékat, várom a legközelebbi látogatást. Mikor tudnak jönni?

Barátné: Úgy beszélsz, mintha eddig nem jöttem volna az összes látogatási napon. Azért a szalonnát és a kolbászt, mielőtt megromolna, menekítsd az éjjeliszekrényedbe!

Sándor bácsi: /remegő hangon megszólal/ Asszonyom, olyan még nem volt, hogy Istvánnál bármilyen étel eljuthatott volna a megromlásig. Falánk ez a gyerek és még nőzik is. Nem tudom, tud róla?

István: Sándor bácsi, kérem ne árulkodjon! Ha eljön az ideje, majd beavatom édesanyámat. Most már tényleg menjenek, mert hallom kint a folyosón sürgetik a népet a távozásra.

Barátné: Isten megáldja magukat!

Etelka: Gyógyulást kívánok mindenkinek!

Gábor: Erő, egészség emberek!

/Elhagyják a színt./

/A szín ismét elsötétül rövid időre, aztán helyreállnak a fényviszonyok. Zilbermann főorvos érkezik vizitre./

Zilbermann Főorvos: Jó reggelt uraim, hogy aludtak?

/Minden irányból krákogás, köhögés és kényszeredett "köszönjük jól" válaszok. A főorvos gyorsan végigjár mindenkit, egy-egy pulzusméréssel, nyelvnyújtással vizsgál csak./

Zilbermann Főorvos: Azt hiszem, később még visszajövök, kicsit összetorlódtak a teendőim, most éppen csak benéztem. Sándor bácsi, legyen szíves gyorsan visszaerősödni!

Sándor bácsi: /a sarokban, nehézkes lélegzéssel, nyögve válaszolt valami igen félét./ Igen doktor úr!

Főorvos: István most jöjjön, levesszük a kötést, aztán elvégzem a soron következő kontroll röntgent, hogy lássuk javult-e valamit a helyzet. Tulajdonképpen napi hibákat követek el, a maga esetében is helytelenül fogalmaztam. Azt akarom látni, mennyit javult a helyzet, az ugyanis ez nem kétséges. Jöjjön, nagyon kevés az időm! Valamiért sokaknak nincs jobb dolguk, mint üdülőnek nézni ezt a szanatóriumot, és hogy legyen megfelelő alibi, képesek TBC-t kapni. /nevetve/ Látják, milyen emberek vannak?

Ma nyolc új beteget vettünk fel. Jöjjön István!

/És elhagyják a színt. Rövid elsötétülés után, a cselekmény a rendelői röntgenszobában folytatódik./

Zilbermann Főorvos: Álljon be kérem a gépbe, látni szeretném a makkegészséges jobb tüdejét!

Pillanat, ráközelítek. Jesszusom! Mit csináltak ezek a szabotőrök, hiszen ez a tüdő éppúgy mozog, mint a másik.

/Leveti a szemüvegét, elhűlten néz, majd visszateszi./

Zilbermann Főorvos: Azt hiszem, gyors laboratóriumi vizsgálatot is meg kell ejtenünk. Fogalmam sincs, mi történhetett, de az elméletileg kiiktatott bal tüdő, tökéletesen egészséges képet mutat, nem különben a jobbal. Ha ezt a laboreredmények is alátámasztják, akkor nagyon rövid időn belül hazaengedhetem. Már csak azt kell megtudnom, hogy ez a két drága engedetlenség, miért tette ezt - a magának cseppet sem - rossz fát a tűzre. Fiam, mi van magával? Nem látok egy légypiszoknyi örömöt sem feltörni. Egy ilyen kijelentés után ez a legkevesebb, amit másoktól megszoktam. Különben a közérzete milyen?

István: Köszönöm kérdését tisztelt főorvos úr, a műtét után, ami fogalmam sincs, hogy sikerült olyanra, amilyenre ön mondja, nagyon legyengültem, aztán másnaptól, valami olyasmit éreztem belül, mint mikor erőltetett tempóban elkezdünk építeni egy házat - teszem azt, parancsra. Óráról órára jobban éreztem magam.

Az étvágyam folyamatosan jó volt eddig is, de végre azt érzem, hogy a beteg légy lézengésénél alig többre futó akkori energiám ismét visszatért. Nagyon fognak örülni a meghívóim! Tudja tisztelt főorvos úr, van nekem egy meghívóm. Magamban, már csak azért is így nevezem, ami abban a pillanatban életbe lép, ahogy meggyógyultam.

Főorvos: Ebben nem tudok segíteni, hiszen ha a laboratóriumi vizsgálatok is igazolják, akkor maga teljesen meggyógyult, tehát az össze-vissza hívója, ami lehet ki-, vagy behívó is, életbe fog lépni. És tudja mit, ha hiszi, ha nem, azt túl fogja élni.

István: Tisztelt főorvos úr, mindössze azt szeretném kérdezni, Ljubicának hogyan alakulnak a mutatói?

Főorvos: Nézze fiam, betegek állapotáról csak hozzátartozónak nyilatkozhatok, kivételt még magával sem teszek. Pedig lehet, hogy nem vette észre, de ez alatt a néhány hónap alatt különösen megkedveltem.

István: Megtisztel kedves főorvos úr, van egy jó és egy kevésbé jó hírem. Melyikkel kezdjem?

Főorvos: Mondja a rosszat!

István: Ljubica hozzátartozója vagyok.

Főorvos: Jó hírt is tud mondani?

István: Az idekapcsolódik. Eljegyeztük egymást, már az édesanyám is tudja. Így, ha belegondolok, ezek a hírek csak nekem jók, szeretném hát, ha informálna a kilátásairól.

Főorvos: István, itt hivatalos hozzátartozó kell, nem ilyen jövőbeni, ezért csak félig tekintem hozzátartozónak. Ljubica állapota nem javul, viszont természetesen mindent megteszünk a teljes gyógyulásáért.

István: A ’nem javul’ alatt, tisztelettel kérdezem, romlást méltóztatik érteni?

Főorvos: Ne cifrázd fiam! Ennél többet nem mondok. A ’nem javul’ annyit jelent, hogy nem javul, de semmi esetre sem zárja ki a javulás, sőt a gyógyulás lehetőségét sem. Most megyek, nagyon meghúzom a két fiatal kolléga fülét, azt hiszem egyik a barátja. Van homályos elképzelésem, hogy mit csinálhatott, és arról is, hogy mit nem. Azt az idegszálat ugyanis nem roppantotta el, de ez egyszer megkegyelmezek neki. Tudja mit, a másiknak is. Talán Ljubicával kapcsolatban még egyet megemlítenék, ne nagyon fárassza ki. Beszélgessenek, adjon neki minél nagyobb lelki támaszt. A reményt semmi nem pótolja, az fél gyógyulás! Aztán, ha hazamegy, akkor beszerezhet neki mindent, amire szüksége van. Tudtommal, szegény kislány nagyon nem szereti a kecsketejet, de maga az összes otthonról kapott tartalékát belé diktálta. A maga részéről megtett mindent, annál jobb gyógyszert nem nagyon ismerek.

István: A penicillint sem?

Főorvos: Fiatal barátom, tudja milyen drága gyógyszer az? Ide még soha nem utaltak ki, egyetlen adagot sem! Nagyon keveseknek jut ki a privilégium, hogy magánúton, valahonnan beszerezzenek egy kúrára valót. Az ő gyógyulásuk száz százalékosan biztosított. Ha lenne, mindenkinek megadnám a gyógyulást, így csak az esélyt tudom - szerény tapasztalatom és lehetőségeim szerint - felajánlani. Mozogjon sokat, ez a bezártság is természetellenes egy ilyen fiatalembernek. Azt szeretném, hogy amikor kilép, valóban makkegészségesen tegye. Ne aggódjon, a hölgyért is annyit teszünk, mint mindenki másért.

István: Tisztelt főorvos úr, ez nagyon megnyugtat, másfelől aggaszt.

Főorvos: Mintha említettem volna, hogy megkedveltem magát. Nem emlékszik, hogy mondtam?

István: De igen, bocsánatot kérek, és előre köszönök mindent!

Főorvos: Menjen vissza kérem, a kórterembe, vagy a folyosóra, vagy akár az udvarra. Nem a vizsgálóban a helye egy ilyen pirospozsgás, erőtől duzzadó, már-már makkegészséges legénynek.

István: /nevetve/ Értettem a parancsát tisztelt főorvos úr, engedelmével megyek végrehajtani.

Főorvos: /nevetve/ Sipirc!

/István elhagyja a színt. Minden elsötétedik és a fényviszonyok helyreállta után, István és Ljubica egymás kezét fogva sétálnak a folyosón./

Ljubica: Milyen kék minden! Te is látod az ablakon át, azokat a nagyon valószínűtlenül kék, repülő madár? Olyan sok belőlük van, mint csomó léggömb! Egyszer láttam a falunk melletti tóban, olyan kék víz keresztül, sok kicsi hal össze-vissza vibrált mindegyik. Jó itt most veled, István. Én nagyon örül, hogy nem soká hazamész. Mondani szokta sokan, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Egyedül marad itt, te mindig azt hiszem vele leszel. Egyszer te mondta, valami pár hete, kérlek ne ringassuk magunkat, gondolj te rám is!

István: Amit pár hete mondtam, azt ma is mondom. Tekintsd úgy, hogy eljegyeztelek. Anyám is tudja már, nagyon örül. Etelka húgom alig várja az új sógornőt. Mi tagadás, nem a kedvükért kértem meg a kezedet, hanem azért a szépséges lelkedért, amivel az előbb olyan csodálatosan fogalmaztál, hogy szebben még senkitől sem hallottam, ráadásul nem is az anyanyelveden. Tudod, én gagyogok egy pár szót, ahogy már mondtam németül és viszonylag jól beszélek románul, de soha nem tudtam volna a gondolataimat, ilyen egyenletes szépséggel összerakni. Igent mondasz?

Ljubica: /nevetve/Mire, István?

István: Leszel a feleségem?

Ljubica: /nevetve/ Persze, hogy lesz a feleséged, ha te is úgy gondolod, most úgy sincs itt senki, táncolhatunk egy.

István: Itt a folyosón, hajnalban?

Ljubica: Miért ne? A zene legyen a te fejedben, akárcsak az én fejemben is ott. Képzeld azt, hogy egy hintaszéken ülünk és himbálódzunk, csak éppen a lábunkon, de tesszük táncolva. Olyan lesz mindkettőnk, mint egy nagy gombolyag fonal, ami jól összekeveredik, azután kilazul. Volt neked valamikor jojó?

István: /mosolyogva/ Egészen kis koromban, úgy emlékszem volt. Jó, nem hazudok /nevet/ biztosan volt!

Ljubica: Akkor olyan lesz, mint amikor elenged és visszapattan és elenged és visszapattan a tenyérhez.

István: Ki lesz a jojó és ki a tenyér?

Ljubica: /mérgesen/ Mind a kettő jojó és mind a kettő tenyér vagyunk, jól van így?

István: /nevetve/ A kék kompozíciód után, kék zenére szeretnék táncolni! Gyere!

/Átkarolják egymást és lassan, lágyan elkezdenek táncolni és táncolnak. Hátul nyílik egy ajtó, belép Éva nővér./

Éva nővér: /Nesztelenül odaoson, megfogja István karját, suttogva ráförmed/István, én tudom, hogy egy órán belül elhagyja az intézetet, de legyenek tekintettel azokra, akik pihennének.

István: Olyan hamar mennem kell?

Éva nővér: Nézzen az órájára!

/István megnézi az óráját/

István: Úgy elrohant az éjszaka! Már tudom, miért mondják a nótában: "bárcsak ez az éjszaka, három hétig mindig tartana...". Én azt hittem, hogy tűzijáték van kint, vagy valahonnan, képzeleten túlról erősödik egyre a fény, s lám reggel lett. Tessék nyugodtan befáradni az ügyeleti szobába, csendben maradunk.

Éva nővér: István kérem, ne beszéljen ilyen kioktató hangon!

István: Távol álljon tőlem, csak meg akartam nyugtatni.

/Éva nővér megfordul és elmegy./

István: Sokkal csendesebben táncoljunk, gyere közelebb. Nem is nagyon kell a lábakkal, elég, ha deréktól felfelé repülünk.

Ljubica: Nálunk tegnap, örökre elvitték Jolánkát.

István: Meggyógyult?

Ljubica: Nem emlékszel Jolánkára, a kicsi, alacsony, szeplős lányra?

István: Á, dehogynem. Szóval eljött az órája szegénynek. Sándor bátyám, egy hete kapott örökre behívót.

Ljubica: Milyen szomorú, de örül, hogy te most gyógyult mész haza. Majd meglátogatsz?

István: A jegyesem vagy! Tudnod kell, hogy nagyon hamar be kell vonulnom, fogalmam sincs, hogy az új szabályok szerint meddig tart a szolgálat. Megvársz?

Ljubica: Ne kérdezz ostobaság! Hogy elfutott az idő, már semmi nem kék odakint. Minden fehér, olyan vakító ez a reggel napfelkelés.

/Egy ajtón át belép Zilbermann doktor./

Zilbermann: Jó reggelt fiatalok, látom túl sok az erő. István a maga esetében ez a gyógyulást alá is támasztja, de Ljubicának jó lenne, nem kiönteni az összes vizét a kulacsból. Ő még a Szahara közepén van és a cél, hogy elérje az oázist, majd kijusson a sivatagból, ahogyan maga is. Kiállítottam a zárójelentést, át is adom. Hogy megkönnyítsem a helyzetét, úgy fogalmaztam, még legalább egy hónapig szüksége van az erősödésre, illetve egy ilyen hosszas kezelés után ajánlatos lenne, ha egészségügyisnek osztanák be. Az előző útmutatást bizonyosan figyelembe veszik, utóbbit tekintse olyannak, mint a kutya vacsoráját, vagy csak valamivel jobb esélyűnek. Ki tudja, fiatal és most már egészséges. Aztán becsüljék meg egymást! Menjen, szedelőzködjön, nagy itt a forgalom. Tudja, minden üresedő ágyra szükség van.

/István elhagyja a színt, Ljubica meginog. Zilbermann megfogja, hogy el ne essen./

Zilbermann Főorvos: Kislány, miért erőltette így meg magát? Várjon, hozok egy széket!

 /Kilép a színről, pillanatok alatt újra megjelenik egy székkel./

Zilbermann Főorvos: Üljön le, amíg István előkerül, aztán majd magával is foglalkozunk!

/István már felöltözve, táskájával visszatér./

István: Úrikisasszony lettél menyasszonyom! Üldögélünk, üldögélünk?

Zilbermann Főorvos: Na hallja, végigtáncoltatta vele az éjszakát! Menjen Isten hírével, és lehetőleg soha ne kerüljön ide vissza, ezt kívánom. Most búcsúzzanak el egymástól!

/A fiatalok megfogják egymás kezét, egymással szemben állva hosszasan nézik egymást. István szorosan magához öleli Ljubicát és megcsókolja.

Zilbermann doktor elfordul. István megsimogatja Ljubica haját és elengedi./

István: Most megyek, de nem örökre. Az első látogatási napon itt is vagyok. Vigyázz magadra kedves!

Ljubica: Nagyon vigyázz magadra István!

/István hátat fordít és elmegy. Ljubica visszazuhan a székbe, már ülni is alig bír. A vizsgálóból kirohanó Éva nővér és Zilbermann doktor, végigfektetik egy - folyosón levő - pótágyon. A főorvos a nővérhez szól./

Zilbermann főorvos: Maga most menjen el egy kicsit!

Éva nővér: Igenis! /elmegy/

Főorvos: Kislány, szedje össze magát, sok erőre van szüksége, ha meg akar gyógyulni. Meg kell a maga életét is mentenem!

Lubica: /a kimerültségtől alig érthető hangon/ Az én életem már megmenekült, örökre odaadtam Istvánnak, nála van. Mi lesz velem, az nem számít. Akár így, akár úgy, az életem megmenekült, az az Istváné örökre.

Mnogo mislim na Tebe i ljubim te sa mojim sestrama. Piši mi , molim te.  Kaži i...

Ja sam Tvoj, Ti si moja... Kazao sam da mi pišeš. Mnogo Te ljubi i grli István.

Éva nővér: Fordítsa... Mit mond?

Zilbermann doktor: A szöveg kb. Azt jelenti: Sokat gondolok rád és csókollak, szeretlek a nővéreimmel együtt. Kérlek, írj nekem. Mondd és... Nem tudom kibogozni a szót... Én a tied vagyok, Te az enyém.

Azt mondtam, hagy írjon... Szerintem: Kérlek, írj. Nagyon szeretlek téged István, és ölellek.

/ Függöny /