Nagyon kemény volt a háború, rengeteg
csatával. Sokszor látszott úgy, hogy elkerülhető a vereség. Éveken át újra meg
újra a rászámolás vége előtt feltápászkodott a padlóról, és folytatta. Nagyon
félt az utolsó csatától, aminek nem lehet ő a győztese.
István bácsi két napja
harcolta épp a legutolsót. Már nem félt, csak tette a dolgát, mint egész
életében minden helyzetben. Mindössze csak kötelességből küzd, rég feladta
volna tudata, de a szervezet milliónyi sejtje képtelen elfogadni a végleges
megadást. Napok óta nem tud értekezni, neki most ez a legborzasztóbb. Ha
tehetné, megosztaná azokat a – hihetetlenül felerősödött mentális
tevékenységéből jövő – gondolatokat, amelyekre korábban maga sem látott rá, de nem
teheti. Nagyon fájt, jobban, mint a küzdelem minden egyes levegővételért.
A rokonság egymásnak
adta a kilincset, csendben búcsúzkodtak, szó nélkül. Kezet rázott volna
mindenkivel, ha teheti, nem tehette.
Fickó és Pamacs az
udvaron soha nem látott jámborsággal, mint beteg kiscsibék, egy vakkantást sem
tettek az idegenekre, pedig még kutyafüllel sem érzékeltek semmi hallhatót a
benti csendes tusából. Nyöszörögve értekeztek egymással is.
– Te Fickó, nekem
megszakad a mellkasom.
– Az enyém is. Valami
nagy baj van, nagyon hiányzik a gazda.
– Úgy érzem, nemsokára
még jobban fog hiányozni. Csak azt nem tudom ennél jobban, hogy tud, hiszen már
hónapok óta nem láttam. Nyugtalan is vagyok érte, ennyire, mint most, sosem
voltam.
– Emlékszel? Mikor
valami gond volt, mindig azt mondta, maradjunk csendben.
– De szép emlékek!
Olyan rég volt már az udvaron. Nem is emlékszem, mikor vakarta meg a fülem
tövét utoljára.
– Igen. Nekem is
hiányzik a paskolása. Legjobb, amit most tehetünk, ha csendben maradunk.
– Olyan csendben,
amilyet Ő szeret.
– Nagyon szereti a
csendet valamiért, sosem értettem. Én úgy szeretek hangosan ugatni. Most
valahogy, ha rám parancsolnának, sem bírnék, ellophatnák az egész házat, nem
érdekelne.
– Engem sem. Nekem már
napok óta nem jön, hogy ugassak.
– Én is inkább
aggodalmamban vakkantottam egyet-egyet, de mióta bevitték a házba és nem
láttam, tudom, hogy nagy bajban van.
– Nem értem, ha nagy
bajban van, miért jön ez a rengeteg ember komoran?
– Nem tudom. Ami jobban
aggaszt, hogy igen búbánatosan jönnek ki. És valami nagyon fáj, nagyon!
– Nekem is. Nem tudom,
mi fog történni, valami, amilyet még nem tapasztaltam, pedig megküzdöttem már
néhány kutyával, ember is rúgott belém, mikor nem volt itthon a gazda. Bár
mindig tele a pocak, de ilyen hiányérzet nem volt.
A házban István bácsi
emberül végigküzdötte csatáját, és, mint ahogy az kikerülhetetlen, szembesült
valami újjal. Két és fél napig tartott a csata. Előtte is, közben is, végig úgy
fogta fel, mint az élet legnagyobb kalandját. Várta, hogy a hazavezető útra
léphessen, amit a sok előd gondosan kitaposott minden egyes utódnak, neki is.
Várta a rettegett, de titokzatosságával vonzó ismeretlennel a találkozást. Úgy
egy hónappal korábban veszített el minden félelemérzést, egész lényét a nagy
örök kaland első túrájának első lépése foglalkoztatta csak. Fiatalon ment el,
hamar küldték a behívót. Talán még 25 évet is élhetett volna, de ő legbelül
őszintén – nem csak kifelé színlelve – nem sajnálkozott, és nem siratta
önmagát. Tán többet gondolt az utolsó időkben két kutyájára, mint a
családtagokra. Nem szeretetlenségből, tőlük már korábban elbúcsúzott, de attól
a két áldott kis baráttól képtelen volt.
Fickó és Pamacs
egyszerre vonyítottak fel valami olyan keservesen, ami a kutyaugatáson belül is
összetéveszthetetlenül jelenti: „meghalt a gazda!” Egymással sem értekeztek,
apátiás depresszióba zuhant mind a kettő. Senki sem tudatott velük semmit, ők
sem értették saját magukat. Azt sem, hogy pontosan honnan tudják, amit tudnak,
de tudták!
Fickó lámpája a temetés
után három nappal kialudt. Fiatal kutya volt, hároméves mindössze, jó erőben.
Senki nem tudta megmagyarázni, hogy miért.
Csak Pamacs értette,
aki attól a naptól kezdve az egész hátralevő életét korábbi – makacsul ugató,
kissé erőszakos – önmagához képest, füleit lógató, kezes bárányként élte le.
Csak evett, ivott megszokásból, kötelességből, semmi nem tudta érdekelni. Az a
belső görcs, amelyik aznap a mellkasába szorult, a hozzátartozók fájdalmával
ellentétben, soha többet nem lazult ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése