Hazafelé

Nagyon kemény volt a háború, rengeteg csatával. Sokszor látszott úgy, hogy elkerülhető a vereség. Éveken át újra meg újra a rászámolás vége előtt feltápászkodott a padlóról, és folytatta. Nagyon félt az utolsó csatától, aminek nem lehet ő a győztese.

István bácsi két napja harcolta épp a legutolsót. Már nem félt, csak tette a dolgát, mint egész életében minden helyzetben. Mindössze csak kötelességből küzd, rég feladta volna tudata, de a szervezet milliónyi sejtje képtelen elfogadni a végleges megadást. Napok óta nem tud értekezni, neki most ez a legborzasztóbb. Ha tehetné, megosztaná azokat a – hihetetlenül felerősödött mentális tevékenységéből jövő – gondolatokat, amelyekre korábban maga sem látott rá, de nem teheti. Nagyon fájt, jobban, mint a küzdelem minden egyes levegővételért.

A rokonság egymásnak adta a kilincset, csendben búcsúzkodtak, szó nélkül. Kezet rázott volna mindenkivel, ha teheti, nem tehette.

Fickó és Pamacs az udvaron soha nem látott jámborsággal, mint beteg kiscsibék, egy vakkantást sem tettek az idegenekre, pedig még kutyafüllel sem érzékeltek semmi hallhatót a benti csendes tusából. Nyöszörögve értekeztek egymással is.

– Te Fickó, nekem megszakad a mellkasom.

– Az enyém is. Valami nagy baj van, nagyon hiányzik a gazda.

– Úgy érzem, nemsokára még jobban fog hiányozni. Csak azt nem tudom ennél jobban, hogy tud, hiszen már hónapok óta nem láttam. Nyugtalan is vagyok érte, ennyire, mint most, sosem voltam.

– Emlékszel? Mikor valami gond volt, mindig azt mondta, maradjunk csendben.

– De szép emlékek! Olyan rég volt már az udvaron. Nem is emlékszem, mikor vakarta meg a fülem tövét utoljára.

– Igen. Nekem is hiányzik a paskolása. Legjobb, amit most tehetünk, ha csendben maradunk.

– Olyan csendben, amilyet Ő szeret.

– Nagyon szereti a csendet valamiért, sosem értettem. Én úgy szeretek hangosan ugatni. Most valahogy, ha rám parancsolnának, sem bírnék, ellophatnák az egész házat, nem érdekelne.

– Engem sem. Nekem már napok óta nem jön, hogy ugassak.

– Én is inkább aggodalmamban vakkantottam egyet-egyet, de mióta bevitték a házba és nem láttam, tudom, hogy nagy bajban van.

– Nem értem, ha nagy bajban van, miért jön ez a rengeteg ember komoran?

– Nem tudom. Ami jobban aggaszt, hogy igen búbánatosan jönnek ki. És valami nagyon fáj, nagyon!

– Nekem is. Nem tudom, mi fog történni, valami, amilyet még nem tapasztaltam, pedig megküzdöttem már néhány kutyával, ember is rúgott belém, mikor nem volt itthon a gazda. Bár mindig tele a pocak, de ilyen hiányérzet nem volt.

A házban István bácsi emberül végigküzdötte csatáját, és, mint ahogy az kikerülhetetlen, szembesült valami újjal. Két és fél napig tartott a csata. Előtte is, közben is, végig úgy fogta fel, mint az élet legnagyobb kalandját. Várta, hogy a hazavezető útra léphessen, amit a sok előd gondosan kitaposott minden egyes utódnak, neki is. Várta a rettegett, de titokzatosságával vonzó ismeretlennel a találkozást. Úgy egy hónappal korábban veszített el minden félelemérzést, egész lényét a nagy örök kaland első túrájának első lépése foglalkoztatta csak. Fiatalon ment el, hamar küldték a behívót. Talán még 25 évet is élhetett volna, de ő legbelül őszintén – nem csak kifelé színlelve – nem sajnálkozott, és nem siratta önmagát. Tán többet gondolt az utolsó időkben két kutyájára, mint a családtagokra. Nem szeretetlenségből, tőlük már korábban elbúcsúzott, de attól a két áldott kis baráttól képtelen volt.

Fickó és Pamacs egyszerre vonyítottak fel valami olyan keservesen, ami a kutyaugatáson belül is összetéveszthetetlenül jelenti: „meghalt a gazda!” Egymással sem értekeztek, apátiás depresszióba zuhant mind a kettő. Senki sem tudatott velük semmit, ők sem értették saját magukat. Azt sem, hogy pontosan honnan tudják, amit tudnak, de tudták!

Fickó lámpája a temetés után három nappal kialudt. Fiatal kutya volt, hároméves mindössze, jó erőben. Senki nem tudta megmagyarázni, hogy miért.

Csak Pamacs értette, aki attól a naptól kezdve az egész hátralevő életét korábbi – makacsul ugató, kissé erőszakos – önmagához képest, füleit lógató, kezes bárányként élte le. Csak evett, ivott megszokásból, kötelességből, semmi nem tudta érdekelni. Az a belső görcs, amelyik aznap a mellkasába szorult, a hozzátartozók fájdalmával ellentétben, soha többet nem lazult ki.