Bálint dermesztően komolyan vette a
"kérem, ne tömörüljenek" felkérést. Tisztes távolból nézte, amint
érzéketlen, kíváncsiságtól hajtott, mindenféle korú és nemű embertömeg csődül a
szerencsétlen köré, az együttérzés méter-rendszerben mérhetetlenül kicsi jelét
sem mutatva. Nem látott még ilyent, nem is nagyon tudott máson morfondírozni,
csakhogy a sem nem viaszsárga, sem nem falfehér, talán a hamuszürkéhez
legközelebb álló színű szerencsétlen, úgy 15 éves forma fiú, egy órával azelőtt
még a strandolás önfeledt mámorában lubickolt, most meg itt fekszik
kiterítetten. Négy-öt fehérköpenyes – ilyesmihez hihetetlenül képzettnek tűnő –
emberrel körülvéve, akik az elszántság legelkeseredettebb hévével, a
kötelességtudatot százszor túlteljesítve igyekeztek valahonnan, fényévekről
visszaráncigálni belé az életet.
Vajon mennyi ideje
harcolta meg a kínhalált, és tudott-e úszni? Bálint képzetében nem volt
értelmezhető, mikor úszni jól tudó emberek vízbefulladásáról értesült. Ez a
téves felfogása mindössze kétszer ingott meg. Egyszer, mikor a Duna kis híján
erősebbnek bizonyult nála, másodszor, amikor néhány medencével odébb, eszét
vesztett jókedvében, vízipólós barátja kishíján a kiterített sorsára juttatta.
Épp úszta a
medencehosszakat, lubickolókra alig figyelve, amúgy gyúrás helyett. Kiemelte
fejét két karcsapás között levegővételre, de csak kilélegezni tudott, a
belégzés tempójára már víz alá is nyomódott. "Ilyet csak gyerekek
csinálnak" gondolta és nem reagált. Már nem csak a tüdeje, de az agya is
majdnem szétrobbant. Ha egy másodpercen belül nem vehet levegőt, vizet fog
inhalálni, érezte. Megpróbált a felszínre jutni, de a vízilabdások igen profik
a víz alatt tartásban és az utolsó egy másodperc többszörösére nyúlt, annyira,
hogy nyitott szemekkel, a nem egészen tiszta vízben megoldásként mást nem
látott, mint eszement barátjának sípcsontjába harapni, olyan jó ízes almába
harapó reccsenéssel, amitől végre eleresztette. Két csapással a felszínen volt
és lihegett, egyben ráébredt, hogy még egy ilyen bohóckodást csak vízihullaként
vészelne át. Ezért barátjától távolodva az ellenkező oldal irányába lassan, még
mindig lihegve elkezdett úszni. A korlátba kapaszkodva úgy fél perccel később
is a levegőtlenség kínját érezte csak.
Ha tényleg egy picivel
tovább tartja lent, a tüdő mindenképpen reflexekből indítva belélegzett volna
vizet, ami megállíthatatlanul beindította volna a vízbefulladást. A belélegzett
víztől köhögni kezdett volna, amitől újabb vizet lélegez, majd megint köhög… Jobb
nem belegondolni.
Összerezzent. Annyira
elmélázott, becsukott szemekkel, hogy mikor azokat újra kinyitotta, teljesen
meglepte a valóságba visszazökkenés mordsága. Még mindig dolgoztak a hamuszürke
fiún. Ekkor, mint aki nagyon szenved, többször egymás után végigrángott a bal
lába.
"No, nem tátom
tovább itt a számat". Olyan dolgon ment át itt ez a szerencsétlen, nem
szeretném, hogy egy szájtáti tömeget találjon, mikor magához tér, maga körül.
Legalább eggyel legyen
kevesebb, és odébb állt.
Akkor az újraélesztés
már fél órája is tarthatott. Vajon mennyivel azelőtt ölelte át a végzet?
Egy ilyen zsúfolt
helyen, ahol minden irányból szinte százak láthatták, senki nem vette észre?
Sem úszni, sem napozni nem volt kedve, jött, ment, lődörgött. A falatnyi
bikinik látványa olyan hidegen hagyta, hogy az már őt is meglepte.
Úgy fél órával később
visszaballagott. A fiú már nem volt ott. "Tehát rendbejött",
gondolta.
– Uram! – szólította
meg az első közelben napozót. – A fiút elvitték a mentők?
– Elvitték, igen,
egyirányú mentőkocsiban.
– Hogy érti ezt? Minden
mentő egyirányú.
– Lehet, hogy rosszul
fogalmaztam, a fiú útja egyirányú. Azaz… nézze, barátom, annyi biztos, hogy
fehér lepellel letakarva vitték el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése