–
Nagymama, tudom, a szíved szakad meg, ha felnézel arra a berámázott képre.
Igazi példakép volt Ő. Milyen boldog pár lehettetek, és mennyi szépet hallottam
nagytatáról… Meséld el, kérlek! Ha menni kellett, mert akár ostoba kötelesség
is hívta – gondolok, itt az első nagy világégésre –, biztosan nem a
boldogságtól dalolva, de tette a dolgát. Hatesztendei – kimondani is sok –
tényleges szolgálat után, a fél világot megkerülve gyalogolt haza. Szolgálat…
Miféle szolgálat? Kit és mit szolgált? Használt-e az ügy bárminek, vagy
bárkinek? Ennek, ekkora időtávlatból már rég nincs jelentősége. Olvasva kicsi
lányához fogságban keltezett levelét, ami valamely csoda folytán tábori vagy
fogolypostával – azt sem tudom, mi illik ide – hazaérkezett, nem tudok vissza
nem tekinteni. Azon a hideg, rideg helyen, legtávolabbi északkeleten is ott
dobogott családja körében szíve. Apu mesélte, hogy nyaranta papírmaséból
domborzati térképet készített szemléltető eszköznek, hogy a diákok ne csak egy
nehezen értelmezhető, kétdimenziós jelrendszerben láthassák a tér képét, hanem
értelmezni is tudják. Nem rokkant bele a kényszernyugdíjazásba, kezeit sem
fonta karba. Követni valóan mélységes hittel szolgált. Bár én boldogulnék el
csak negyedannyira a manuálokon, mint ő, máris nem klimpírozás lenne. A város
minden orgonáját művészi szinten szólaltatta meg, de tudomásom szerint
törzshelye – ha lehet ilyet mondani, bár miért ne – a Premontrei-templom
maradt. Tudod, nagymama, apu ugyan sokat mesélt, de nekem az a keserves ősz
piszkálja gondolataimat. Mi történhetett, hogyan történhetett?
–
Akkoriban, a tanítói képesítés, majd az azt követő katonaszolgálat
automatikusan maga után vonta a tartalékos tiszti rendfokozat adományozását.
Gyermekem, soha nem gondoltam, hogy valaha hasznát vagy haszontalanságát venné
a cafrangnak. Akkor is voltak ám szabályok, életkora szerint már be sem
lehetett volna hívni. De hát… a háború mindent felülírt. Azok közül, akik ott
voltak vele, sokan meséltek. Látták, de abból a káoszból, ami előbb a
városközpontot, aztán egész Nagyváradot eluralta, nekem is csak halványan
rakható össze, mégis markáns egységben értelmezhető kép rakódott ki. Egy
jóindulatú bajtárs szava örökre megmaradt bennem… Igen, ahogy mondtad, alig
tudok felnézni a kettőnk képére, de rögtön ellent is kell mondanom magamnak,
mert a tekintetemet elvonni sem bírom. Előbb a bevonulásra kapott parancsot.
Azt hittük, ilyesmi nem következhet be, de nem lázongott. Egy kofferbe rakta
azt, amire úgy gondolta, szükség lehet, és ment a parancs szerint, ahogy szíve
diktálta. Én elkísértem, akkor még keresztanyáddal, és soha többé nem láttam.
Amint hallottam, mondhatni, pillanatok alatt lett szakaszparancsnok. Nem
hiszem, hogy el tudod képzelni azt a feszült helyzetet. Valaki mesélte, hogy
egy bizonyos parancs odaüvöltése után, bajtársainak annyit mondott, hogy végük
van. Sajnos igaza lett… Ezt a kérdést nem bírom már boncolgatni. A mikéntjét,
miértjét sem… Fogd, és olvasd el te is, amit a legnagyobb unokatestvérednek
odaadtam, mielőtt az élet ismeretlen útjaira indult. Legyen élete világító
fáklyája e kis megemlékezés, ismeretlen, drága jó nagyapátok lelkületéből,
melyből legtöbbet ő örökölt.
–
Olvasom, Nagymama.
„1944.
október 12. – 1970. július 26.
Áldozat.
Szeretet
nélkül nincs áldozat,
áldozat
nélkül nincs szeretet.
Lehajtott
fejjel térdelt, alázatos testtartással, míg tekintete öntudatlanul siklott tova
kikopott kőkockák öreg vonalain. Lelke magába merülten beszélgetett azzal,
kiben egyedül bízhatott e megrázó percekben.
–
Te láttál ifjú erőmben is kezedbe fogódzva, élettársam választásánál is
akaratod szerint indulva, egész együttes életünkön és melletted maradva… Tudom,
Uram, hogy szenvedés szükséges az élet leéléséhez, hogy a kínzó ellentétekből
és fájó tapasztalatokból kikristályosodjék, s egyensúlyba kerüljön a lélek, a
harmonikus öregség. Tudom… De a terhet oly régen viselem, és olyan nehéz –
föltekintett a töviskoszorús Krisztus-fejre komoly, megértő tekintettel –, nem
panaszképpen mondom, nem is, hogy emlékeztesselek rá, a Te tudásod előtt
feledésbe nem mehet semmi, csak jól esik ebben a percben még egyszer átfutni rajta.
Láttad elindulásunkat, áldásodat adtad otthonunkra, melyet olyan hamar
megtépett az előző világháború véres zivatara. Láttál sírva búcsút venni,
virágos katonavonatra ülni, ágyútűzben, betegágyon, testi szükségeket panasz
nélkül elszenvedni. Láttál fogságban, kínzó vágyban, évekig tartó sóvár
várakozásban, végül boldog egybeforradásban. Nehéz volt, Uram, a próba, de
panasztalan maradt ajkam a legnehezebb pillanatokban is, ezért százszorosan
értékes lett, engedelmes, alázatos az örömök napjaiban. Láttad, Uram,
benépesedni a fészket, öt gyermek fehér lelkét tarthattam karomban. Idegen
uralom alatt elviselhetetlenül nehézzé vált az élet, és annak minden gondja.
Gyötrelmes megalázások, fájdalmas ütések, töprengő aggodalmak kínoztak. A népes
család eltartása és fenntartásának gondja megrabolta éjjeleimet, aláásta
egészségemet, gyengítette munkakedvemet. Zúgolódó szót nem hallottál tőlem,
Uram, csak elpanaszoltam Neked, mint jó atyámnak azt, ami fájt, megsebzett,
földhöz vágott, tövisként szúrt és elerőtlenített. Csüggedni nem csüggedtem,
hittem, bizalmam meg nem rendült akkor sem, mikor az önkény kedvteléséből útra
dobott kenyér nélkül, Te öt gyerekkel megsegítettél, Uram. Rendeltél kenyeret,
segítőket, velünk érzőket. Szűkös volt a kenyér, de felnőttek ezen és a Te
igéden. A Te hótiszta kenyereden nőttek fel gyermekeink. Boldogan térdeltem
közöttük, lelkem égig röpült édes boldogságban, mikor együtt járultunk a Te
lakomádhoz. Katona fiaimat elvitte a harctér, levente gyermekemet elhurcolták,
s engem öreg fejjel behívtak katonai szolgálatra. Magamért nem kérlek, a
fiaimért remegek, menekülő feleségem, leányaim sorsa aggaszt, őket féltem…
Uram, mentsd meg őket ostorod tüzes csapásaitól, emeld védő karjaidba, terjeszd
föléjük oltalmadat! Ha sújtani akarsz, boldog meleg fészkünket felékesíteni,
Uram, hadd legyek én az áldozat! Máskor is a magam fizikai erőfeszítése, lelki
kínja árán tartottam távol tőlük a megpróbáltatások súlyát, most is felajánlom,
átadom magam értük. Fogadd el, Uram ezt a forrón szerető szívet, fogadd el
szeretteimért!
Megenyhülten
állt fel és ment ki a templomból az öreg katona, biztos kezekbe, megbízható
helyre tette le övéi sorsát, most már jöhet bármi. Szentáldozás alatt lehajolt
hozzá az égi szeretet, elfogadta az áldozatát. Olyan biztosan érezte ezt, olyan
határozottan tudta, hogy lelke teljesen megenyhült a földi gondoktól.
Csapatánál
idegen katonaságot, német parancsnokot talált. Sem nyelvük, sem szívük nem
értette egymást. Az alá- és fölé rendeltség megoldott mindent, ellenvetés
nélkül. Szigorú parancsot bízott a tizenkét öreg katonára, fel kell robbantani
a Körös hídját azonnal, percek alatt. A világ fordult meg velük. A parancs húsukba
vágott, mintha szétszakadt volna keblükben a szív. Az öregkatona megsimogatta a
híd párkányát. Ezen hídon hozta át először, karonfogva fiatal feleségét, ezen a
hídon tolták később boldogan a gyerekkocsit, ezen a hídon nézte gyönyörködve
apró gyermekeit, amint kézen fogva, áhítatos arccal mentek a templomba. Ezen a
hídon kísérte át édesapja koporsóját, itt mentek házasságuk huszonöt éves
évfordulóját megáldani. Ezen a hídon vitte át kislányát a kórházba, és legutóbb
ezen a hídon mentek ki az állomásra az ő gyermekei, szép szál katona fiai… Ez a
híd lelkében ott volt, bárhol járt, s hazagondolt, vagy elindult a Körös
partjai felé. Itt érezte az otthon melegét, örömeit, s az élet minden kínját,
amit adott neki. Ezt a hidat kellene felrobbantani.
Gondolkodni,
s cselekedni háborúban élet-halál kérdése. Ez villant át agyán, s mindaz, ami
őt a többiekhez, őket egymáshoz, s a kiadott parancshoz köti. Érezte társai
megrendültségét, tanácstalanságát, s azt, hogy mindnyájan egyre gondolnak…
Ellenállni, ellenállni, amíg lehet. Ösztönösen, a tudatuk alatt, szinte
egyszerre határoztak, a híd nem pusztulhat el önnön kezük által… Egymásért,
együtt kell cselekedni, húzni az időt, amíg lehet. Az idő felgyorsult
körülötte, a németek sürgetése, a parancs, aminek érezte sorsa végzetes
beteljesülését, tovább erősítette lelkében imába foglalt végső elhatározását, s
szeretteire gondolt…
Dühös
kiabálások riasztották fel gondolataiból. Motorzúgás, ajtócsapkodások közt egy
kisebb csapat zárta körbe őket a német seregből. Gyors, izgatott, heves
beszédjüket jóformán meg sem érti, szinte csak a mutogatásaikból vette ki, hogy
a hídért haragszanak, lármáznak…
Szigorú
vezényszóval sorba állítják őket, az öreg magyar katonákat, s mielőtt jóformán
megértenék, miért és miről van szó, eldördül a végzetes sortűz… Megfordult vele
a világ – vagy ő fordította meg azt – s földre hullt. Átszellemült fény
suhant át arcán az ég felé, mintha utolsó szavaival Istennek mondana
köszönetet. Meghallgattad imámat, Uram, elfogadtad családomért aggódó szívem
szerető áldozatát.”
–
Nem tudom, valóban így történt-e, de szívem reméli, hogy hasonlóan. Most pedig,
a nagyanyai áldás után, haladunk tovább a nagytatáddal együtt, mert mindig itt
élt velem, ahogyan most is, az örök életben. Egyek maradtunk, s megáldjuk
mindketten kereső próbálkozásodat. Tudod, kérdéseidre azért sem lehet
minden válasz teljesen objektív, mert ő maga sem értette a vele történteket
teljes egészében… Csak a kedvedért vagyunk ebben az általad ismert szobában.
Nézz fel arra a képre, amelyre én alig bírtam, és tudd, már rég egymás kezét
fogjuk. Hát innen indulj el utadon!
A
közös előszobából kiléptem a folyosóra, és majdnem behunyt szemekkel indultam
le a lépcsőn. A magasföldszint fölötti fordulónál várakoztam egy kicsit,
körülnéztem. Itt semmi nem változott, legalábbis bennem nem… Aztán már nem a
kapun jutottam az utcára, hanem talán a gondolataim vittek az egykori Komendáns-rétre,
amiről sosem tudtam pontosan, hol van. Úgy néz ki, a sörgyár mögötti terület
lehetett az.
Húzták
a szirénát, amiről azt gondoltam, ilyen új, régi szokást vezettek be a
műszakváltás-jelzésre, egyben azért, hogy ne csak a dolgozók, hanem a közel s
távolban lakók is tudják, most kell megindulni.
Érdekes,
az emberek tényleg olyan riadtak voltak, mint a filmekben. Valaki rám rivallt,
és a karomnál fogva a földre rántott… Vagy annak a személynek a keze, vagy az
enyém, nem fogadták el egymást, mert megmagyarázhatatlanul átsuhant rajtam, s
helyette csak hosszan bámultunk egymásra. Én pedig elkezdtem nézelődni.
Alacsonyan
szálltak a légi bemutató repülőgépmodelljei. Hosszabb idő után jöttem rá, hogy
valódi gépek araszolnak az égen. Az egyik mélyrepülő, talán a vezérgép, aljáról
elkezdett ropogni a géppuska, a kioldott bombák serege zuhogott.
A
közeli ház kertjének végén robbant az első. Az utcai rohangálást hirtelen
elnéptelenedés váltotta fel. Egy vízzel félig telt gödörbe akartak a bombák elől
elbújni, aztán a pocsolyát szerencséjükre mégis taszítónak találták, mert
telitalálatot kapott a bunker, egyenesen a gödör kellős közepében. Valóban
tölcsér formájú, ha úgy tetszik, kráter kinézetű lett a becsapódás helye.
Egymás
után durrogtak a detonáció kéretlen akkordjai, mintha dobszólót játszottak
volna, ahogy a templomtornyok tetejéről visította tele a várost a riasztó
hang. A Teleki utcai református templom harangtornya kilátóján belül egy
leventesapkás fiú tekert, éppen ő volt a soros. Az előző veszélyt odavezényelt
osztálytársa darálta végig. Nem éreztek veszedelmet, pedig ezek az elhárító
hangadó helyek potenciális célpontok lehettek az akkor igen-igen rossz
célzásbiztonságú repülőgépeknek.
*
Mindezek előtt két bevonultatást néztem végig, körvonalaik megmagyarázhatatlanul bevillantak. Az egyik, azt hiszem, őrvezető rendfokozatú, a másik talán szakaszvezető lehetett. Öccsük volt az egyik riasztó…
Idillikus
családi képeket lehetett volna készíteni. A háború csak annak igazán
rettenetes, aki a fronton van, és annak, akit elér minden borzalma. Minden más
restrikció és szabályozás elviselhető. Azoknak nem, akiket származásuk miatt,
mocskos szeszélyből, irigységből és undorból indítottak a szinte biztos
halálba.
A
kép és személyem ismét a Komendáns-rétre vetültünk. Hosszú időbe telt felfogni,
hogy nem időutazom, és nem kerültem valóságosan abba a hetven esztendővel
ezelőtti korba. Idegszálaim olyan erősen ráhangolódtak az eseményre, hogy kvázi
mentális tér-időutazásba kezdtem. A harangtoronyban apám tekerte a szirénát,
mellette a falnak lapulva bökdöste társa.
–
Hé, Petyi! Miért ilyen szaggatottan jelzel?
–
Azért, hogy ijesztgessem a bombázókat, s egyben a kéretlen dobolásukkal is megpróbálok
szinkronban maradni.
–
Amúgy nem értem, miért állsz a lőrésnél…
–
Miféle lőrésnél? Semmilyen puskánk nincs!
–
Ez igaz, de nekem a ra-ta-ta-ta azt jelzi, hogy eresztik a sorozatokat. – Kinyújtotta
a kezét, és lökött egyet Petyin. Az ablakon bezúdult egy sorozat, a fal túlsó
oldalát majdnem átfúrták a lövedékek.
–
Köszönöm, pajtás! Ezért apuka és anyuka nagyon hálásak lesznek. Jobban
szeretik, ha megvan az összes gyerekük. Pista már hónapokkal ezelőtt bevonult,
Imrét is mundérba rakták, én vagyok az egyedüli „lógós”.
És
a két, még majdnem gyerek elkezdett nevetni.
–
Addig jó, mert front is létezik ám! Arról bizony azt mesélik, hogy nem olyan
kellemes hely. Apuka mondta még ezt az első világháborúról. Úgy tudom, nagyra
törő eleink nem a kackiás bajszok kezelgetésével töltötték az időt.
–
Lassan, azt hiszem, abbahagyhatjuk. Majd a pocakos főtörzsőrmester úr felkiált.
Már nem látom a gépeket. Érdekes, ezek olyan furcsa alakzatban repülnek, az
ember azt gondolná, hogy teljes összevisszaságban, én mégis azt hiszem, van
valami rendszer a harci felállásukban.
–
Rettentő alacsonyan repültek, némelyiknek láttam a pilótáját.
–
Igen, a géppuskást és egy személyben bombakioldót is szinte le tudnám rajzolni.
–
Kölykök! Ácsi, fújjátok le a riadót, elszálltak a madarak!
Én
közben visszakeveredek előbb a központba, majd arra a bizonyos rétre, s csak
most veszem észre, hogy karszalagos emberek lapulnak a fák mögött és a
kapualjakban.
Ez
még nem az az idő, akkor mifélék lehetnek? Ja, persze, a híres légoltalmi
parancsnokok, a légósok. Már látom, ahogyan rohannak szerteszét, és túlhatalmaskodva
feladatkörüket nagyon katonásan jelzik mindenfelé, hogy elő lehet bújni.
Egy
alig húszéves kislány rettegett a sötétben, mindenfelől sóhajokat hallott, majd
csupán az omlás folytatódott. A megtestesült rettegés lett belőle, és ott,
akkor az asztal alatt, megőszült a haja. Véletlenül esett, vagy reflexből
keresett ott búvóhelyet, esetleg külső irányítással? Nem tudni, hogyan képes egy
alacsony asztalka mégoly vaskos deszkateteje is felfogni a rázuhanó tetőt.
A
légiriadó lefújása után azonnal megkezdődött a mentés. Ebben nem létezett
kivétel, mindenki odatette a kezét. Bizony ez a kislány nem lehetett volna
annak az egykori őrvezetőnek a felesége, ha nem elég serények a segítséget
nyújtó kezek.
Amikor
ismét meglátta a napvilágot, dermedt tekintettel, egyhangú és mégsem magától
indított dünnyögéssel, négy nyelven imádkozta el egymás után az „Üdvözlégy”-et
úgy, hogy később nem is emlékezett rá. A magyar, illetve latin szövegeken kívül
a másik két nyelvet nem is ismerte…
Tény,
ami tény, a légós parancsnokok egy-egy házban, vagy kisebb körzetben sokkal
inkább dirigáltak és hatalmat fitogtattak. Nem nagyon tették oda a kezüket a
munka szálkás, görcsös nyelének végére.
A
Szent László teret nézegetem, mennyivel másabb a mainál. Olyan csendes, alig
járnak emberek. Automobil – azt hiszem, akkor még így nevezték – alig dörög
valamerre. A nagy csinnadrattás, fél várost felzavaró tömegrendezvények kora
még messze…
Ekkor
éktelen dübörgés szakította meg a béke látszatát. A Rulikowszki út irányából
egy magyar katonai menetoszlop, az Aradi út felől egy SS-egység, velük szemben,
másik irányból egy egészen jól idomított leventesereg, a híd túloldaláról pedig
egy Werhmacht-alakzat nyugtatta a kedélyeket. Olyannyira, hogy némelyek tágra
nyílt szemekkel és kipirult orcával figyelték az egyszerre mozgó
egyenruhásokat, mások fák vagy épületek árnyékába húzódtak. Zengett az Erikát
kereső SS-sek talpdübörgéssel aláfestett önbuzdítója. A Werhmacht-egység
valamilyen más leányzót hiányolt éppen. A magyar század a parancsnokáról
énekelte a „Százados úr, sej-haj”-t, és a leventék is egészen jól megbirkóztak
az „Édesanyám, de messzire mentem”-mel.
Vajon mi fog történni, ha ezek egyszerre találkoznak? Még a jobb kéz szabály sem alkalmazható, hiszen nem tudni, nem kanyarodnak-e el valamerre a barna és fekete egyenruhások.
Meghökkentem, mert a kereszteződés előtt, „nóta állj” után „Helybenjárás”-ra vonatkozó vezényszó harsant fel, nehogy véletlenül hívatlan vendégeiket és egyben szövetségesüket megzavarják útvonalukban.
Vajon mi fog történni, ha ezek egyszerre találkoznak? Még a jobb kéz szabály sem alkalmazható, hiszen nem tudni, nem kanyarodnak-e el valamerre a barna és fekete egyenruhások.
Meghökkentem, mert a kereszteződés előtt, „nóta állj” után „Helybenjárás”-ra vonatkozó vezényszó harsant fel, nehogy véletlenül hívatlan vendégeiket és egyben szövetségesüket megzavarják útvonalukban.
Megsajnáltam
őket, de kesergésre nem maradt időm, mert az utat szegélyező járdákról mosolygó
lánycsapat érdekesebb látványt nyújtott. Mintha odarendelték volna őket, a még
majdnem gyerek leventéket, illetve magyar katonákat boldogítani. Figyeltem
ugyan, de nem volt köztük az a bizonyos Erika, sem a másik német leányzó…
Hallgattam, ahogy a fülük mellett szállt el a keringőre – helyesebben
menetelésre – hívás.
Újra
csend lett, nagytata és nagymama egymásba karolva sétáltak át azon a bizonyos
Szent László vashídon. Nagyapám már ujjait tornáztatva készült a
kántorizálásra, bár nem sokkal előtte bombáztak.
Még
mindig messziről lehetett hallani a háború csattogó fogát. Ködös hírekből
sejtették, hogy közeledik az ellenség, de hogy milyen messzire, meddig…
Remélték, megállnak, visszafordulnak, és az erőviszonyokat sem lehetett
átlátni. Állandóan egy csodafegyverről beszéltek, ami majd legyilkolja az
összes nekik nem tetsző erőt. Nehéz megfogalmazni, vajon kire és kikre
gondoltak, egyáltalán nemcsak a keletről errefelé nyomulókra, hanem talán átmeneti
szövetségeseikre is…
Egy
konflis eldöcögött mellettük, a tér túlsó oldalán valakit még elevenen
„felemeltek”, de már sosem került le a Földre élőn. Az idegek egyre hevesebben
jártak, még a fegyelmezetten odaköszönő apácák menetserege is érzékeltette,
hogy valami nincs rendben.
Most,
az idő forgatagában hirtelen azt a katonaládásos, siető bevonulást látom magam
előtt, ahogy nagymama és keresztanyám kísérik nagyapámat. Kalap van a fején, és
átmeneti kabátot visel. Az a híd, amelyen annyit jár, most is főszerepet kap. A
riadókészültség hőmérője éppen szét akar durranni, és a Szent János utcában,
egy kiürített ház udvarán sorakoztatják fel őket.
Udvariasan, de keményen megkérik a kísérőket, hogy szélsebesen menjenek és tegyék honleányi kötelességüket. Nem egyedül vonult be, csupán abba az egy udvarba kisebb tömeg érkezett. Mint a börtönlakókat, felsorakoztatták a falnál, és egy kackiás bajszú, pödört modorú őrmester, cifra szócsavarások közepette odahajigálja az egyenruhákat:
Udvariasan, de keményen megkérik a kísérőket, hogy szélsebesen menjenek és tegyék honleányi kötelességüket. Nem egyedül vonult be, csupán abba az egy udvarba kisebb tömeg érkezett. Mint a börtönlakókat, felsorakoztatták a falnál, és egy kackiás bajszú, pödört modorú őrmester, cifra szócsavarások közepette odahajigálja az egyenruhákat:
–
Lépjen elő, aki nem volt még katona!
Senki
nem léphetett, mert az életkor feltételezte a katonai szolgálat letöltését.
–
Ott, a maguk mögötti mosókonyhában öltözzenek át, a civil ruhát rakják a fal
salétromosabbik sarkába! Egy darabig úgysem lesz rájuk szükségük. Valakinek
valami rendfokozata is van?
Néhányan,
őrvezetőtől szakaszvezetőig előléptek. Nagyapám fegyelmezetten, de már
katonásan jelezte, hogy nincsenek megfelelő rangjelzések.
–
Miért, maga micsoda?
–
Tartalékos hadnagy, pontosabban újra aktivált, behívott, immáron hadnagy, csak
így egyszerűen.
Az
őrmester szóhasználatot és modort változtatott, összevágta sarkait, és a még
rendfokozat nélkül álldogáló nagyapámnak keserű szájízzel, mert ugyan szeretett
parancsikálni, de jelentett:
–
Hadnagy úr, alázatosan jelentem, máris hozom a csillagokat!
Miután
elfutott, nagyapám felnézett az égre, elmosolyodott, mert az ide-odakúszó
fellegeken kívül egy csillagot sem látott. Aztán megkapta a rangjelzést, és föl
is rakta. A körfolyosó alatti átmeneti parancsnoki szobából kimenetelt egy
őrnagy.
–
Emberek, sorakozó! Neve?
–
Bereczky Sándor!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
Továbblépett
és végigkérdezte őket.
–
Neve?
–
Béres Sándor!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Gurzó Imre!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Hant Elek!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Huszár István!
–
Rendfokozata?
–
Szakaszvezető.
–
Neve?
–
Krammer Ferenc!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Katona József
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Nagy Gyula!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Seres János!
–
Rendfokozata?
–
Őrvezető.
–
Neve?
–
Simonovits János!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
–
Neve?
–
Szíki Gyula!
–
Rendfokozata?
–
Honvéd.
Így
ment végig, míg eljutott nagyapámig.
–
Neve?
–
Boér Péter Pál.
–
Rendfokozata?
–
Hadnagy.
–
No, végre egy alkalmas ember. A tiszti kaszinó ma szünetel, mert erre robog az
ellenség. Maga lesz a szakaszparancsnok! A kapu melletti lakás belső szobájában
alakítsák ki a hálókörletet, bár a riadókészültség miatt nem hiszem, hogy sok
idő lesz alvásra, de majd később bepótolják. Hadnagy úr, miután a járműpark
minden darabja, valahonnan valahová folyamatosan igénybe van véve, magukat
hírvivőkké nevezem ki. Reggel megkapja az egységek helyzetét, és szakaszával
körbejárja a terepet, hogy első kézből kapjak híreket azok mozgásáról. Ne
feledje, ez nem propaganda, nekem a színtiszta igazat mondja. Amúgy meglepne,
ha bármelyiküknek baj volna a fülével. Napok óta éjjel-nappal idehallatszik a
nehéztüzérség ténykedése, annyi fegyverropogást egyetlen hadgyakorlaton sem
hallottam, mint az elmúlt, nagyjából egy héten. Jut eszembe, ott, középen, a
szenespince lejárónál vételezzék fel fegyvereiket! Hadnagy úr, ön a legmagasabb
rendfokozatú valamennyiük közül, ezért kinevezem kompetens személynek. A
lőszerrel csínján bánjanak! Seregünkben sajnos még az ilyen harapófogóba
szorított körülmények között is minden kilőtt tölténnyel el kell számolni.
Evvel természetesen nem értek egyet, de az még természetesebb, hogy ezt maguk
nem hallották.
Az
éjszaka, bár vastagon felhős volt az égbolt, egyáltalán nem sötétségbe
burkolózottan telt el. Motorkerékpárok ide-oda robogása, vasalt talpú bakancsok
futólépéseinek csattogása festette alá az erősödő fegyverdörgést. Északról és
keletről folyamatos tűzijátékszerű villanások borították be az eget, és az
akkor még ismeretlen, fütyülő hanggal párosult „Sztálin-orgonák” folytonos
röpte is gondoskodott az unalmatlanságról.
A
szabályzat értelmében, ott, abban a zsebkendőnyi udvarban ugyanolyan „állj, ki
vagy”-os szabályszerűséggel váltották az őrséget, a padlástér négy sarkában és
a kapubejárónál.
Ketten horkoltak, a többiek hallgatóságként asszisztáltak, némelyek beszélgetni próbáltak. Nagyapám megjegyezte:
Ketten horkoltak, a többiek hallgatóságként asszisztáltak, némelyek beszélgetni próbáltak. Nagyapám megjegyezte:
–
Irigylésre méltó ember az, aki ilyen folyamatos zajártalom közben is képes az
igazak álmát aludni. Örüljenek neki. Maguk, meg hát én is, jobban tesszük, ha
csendben és nyugodtan pihenünk, mert itt nemsokára ébresztő lesz. Akkor nem
fogják számon kérni, ki mennyit aludt.
Jól
gondolta, a kürtös – mert katonátlan lenne egy katonásított bérházudvar nélküle
– fél ötkor belefújt harcedzett kürtjébe és szétrecsegtette a levegőt. Ámbátor
nehéz dolga volt, mert annyiféle egyéb forrásból beszűrődő – a nagy egész
zajtalanságot betölteni vágyó – lármát csak teli tüdőből bírta egy picit
túlfújni.
–
Ébresztő! Fegyvereket szíjra, sorakozó az udvaron! Az őrnagy talán elmondja, mi
a teendő.
Felsorakoztak,
velük szemben még négy szakasz. Úgy látszik, az alakzat megalakítására
vonatkozó szabályokon még itt is át kell esni, s a formai mozgások unott sorát,
mintha díszelgő alakulat indulna valami nagy-nagy cécóra, nem lehetett
kihagyni. Nagyapám kicsit eltájolódott, rég kinőtte magát az ilyen
kötöttségekből, nem tudta, vajon mi lehet az elvárás? Kiadja a vezényszót, a
Vigyázz! Fogadás jobbról, tisztelgést, vagy… mit tegyen szorult helyzetében.
Nem tudott végigmenni gondolatmenetén, mert kivágódott az ajtó, az őrnagy
kilépett.
–
Emberek, pihenj! Parancsnokok, hozzám!
A
parancsnokok – ki így, ki úgy – az őrnagy elé léptek.
–
Egyes, kettes és hármas szakasz a Nagyállomásnál, valamint a bazilika és a Kolozsvári
út bejáratánál helyezkedjenek el várakozó állásban! A tegnap jöttek parancsnoka
itt marad, a többiek futólépésben vezessék el az állományukat a kijelölt harci
állásokhoz!
Nagyapám
eltűnődött, mint percekkel korábban, vajon miért tartotta őt vissza a
parancsnok… Nem tudta, nem tudhatta, mi az eljárás feletteséhez járulás esetén,
talán olyan, mint a sorakozó előtti fogadásnál. Ráadásul, a virtigli katonák
fél szavakból is megértik egymást, jobban mondva fél vezényszavakból.
„Nekem
fogalmam sem lenne, hová vezényeljem beosztottaimat… Miféle beosztottaimat?
Ugyan már, nehogy hirtelen parancsnoknak gondoljam magam, meg különben is még
véletlenül se váljak azzá. Ha lehet, legyek összetartó döntnök, mert valakinek
a felelősséget is vállalni kell.”
Aztán
eszébe jutott, az őrnagy alighanem a hetekkel korábban kiépített megfigyelő
állásokra irányította az alakulatokat. Homokzsákokkal körbevett lövészárkok
valótlan védelmébe, ahová a híradósok bizonyára telefonokat is felszereltek.
–
Hadnagy úr! – hallotta a felé reccsenő hangot –, az este elfelejtettünk
két lényeges momentumot végrehajtani önökkel, amik nélkül nem katona a katona,
s amit most pótolni fogunk. Álljon szakasza élére, vezényeljen „vigyázz”-t, és mondják
utánam a katonai esküt!
Ez
meg is történt, aztán kézfogással és tisztelgéssel, balról jobbra végig vállon
veregette a negyven és ötven közötti újoncokat.
–
Most jöjjön be a főhadiszállásra!
Előrement,
belépett az odaszögezett tüllfüggönyfélével fedett ajtón, melynek maradék üvege
igen koszos volt. Bezárta azt maga után, és hellyel kínálta nagyapámat.
–
Hadnagy úr, rosszkor jöttek rossz helyre, bár a kötelesség mindenekfelett való.
Nem kedvelem a hivatásos tiszteket, mert snájdig, vasalt egyenruhában, tükörfényesre
vikszolt csizmával szeretnének még most is kurizálni, hogy ájuljanak tőlük a
kedves hölgyek. Kihúzzák magukat a feladatok neheze alól, és fütyülnek
embereikre… Na jó, fáradt is vagyok, meg ideges... Kellemetlenül közelednek.
Jobban szeretem a tartalékosokat, mintha magam is az lennék, pedig nem. Maguk
legalább a behívó hatására, vagy másért, nem tudom, miért, de jobban egymásra
figyelnek. Azt mondják, már Székelyhíd környékén járnak… Tudja, kikről beszélek
– nézett nagyapámra.
Úgy
negyven kilométer… Remélem, még jó néhány napjukba kerül, míg ideérnek, már
csak azért is, mert sajnos a jelképesnél csak alig valamivel nagyobb erőkkel
próbáljuk feltartóztatni őket. Muszáj! Ez olyan helyzet, hogy az embernek a
háta beleborsózik. Rendes körülmények között már rég ki kellett volna üríteni a
várost és visszavonulni, de ez nem az! Hagyjuk itt? Ugye, maga sem tudná csak
úgy?
–
Őrnagy úrnak alázatosan jelentem, nagyon nehéz…
–
Sok esztendeig vártunk, s most a beteljesedett vélt álom úgy pattan szét, mint
egy buborék, hadnagy úr.
–
Őrnagy úr, elnézést kérek!
–
Pihenj! Nem kell mindjárt haptákba vágnia magát, csak ideges vagyok, meg tiszt.
Itt még néhány udvar bekvártélyozott mundéros sorsáért felelek. Meg kell
mondanom, aggódom és tele vagyok kételyekkel, kérdőjelekkel, mert ugyanaz tart
vissza, amit maga említett. A keservesen visszaszerzett várost nem bírom
elhagyni, mint ahogy maga sem várja a hazába keservesen visszakerülés elmúltát.
Na, mindegy, érti, ugye? Még szerencse, hogy nem én vagyok a főparancsnok, csak
hát jó lenne tudni, ki is az…
–
Alázatosan jelentem…
–
Már mondtam, hagyja az alázatoskodást máskorra!
–
Őrnagy úr jelentem, a városparancsnok személye közismert.
–
Hányféle egyenruhát látott, mondjuk a tegnapi napon?
–
Mindet beleszámolva legalább négyet.
–
No, akkor gondolkozzon! Abból hány volt a magyar hadsereg maga és magam által
is hordott viselete?
–
Egy…
–
Ez az. Egy… na, most menjen, a tegnap este megismert őrmestertől kérjenek
intézkedést a hadtápos felé, vételezzenek csajkát és kulacsot. Ha nem megalázó,
a járőrszolgálat mellett ételkihordással is megbíznám magukat.
–
Jelentem, legjobb tudomásom szerint a katonának meghalni sem megalázó,
természetesen minden parancsot teljesítünk.
Az
őrnagy feltette a sapkáját, tisztelgett, és határozottan megindult az ajtó
felé, majd egyet gondolt, visszafordult s intett.
–
Várjon!
Így
szólt, majd kigombolta zubbonyát.
–
Látja ezt?
–
Valami nyakláncféle…
–
Na, ezekről még elfeledkeztem, ilyeneket is vételezzen, ossza ki, és egy
cetlire írja fel, hogy kire hányas számú került.
–
Ezek azok a… cédulák?
–
Igen, nagyon praktikusak, háború van, s egy gránáttól felismerhetetlenségig
sebesült katonáról ezzel lehet megtudni, ki ő valójában. Nem szeretem a
bizonytalanságot, az eltűntséglebegtetést, mert ugye valaki vagy van, vagy
nincs.
–
Úgy érti, vagy van, vagy nincs itt a Földön?
–
Vagy nincs, talán így inkább… sajnos. Nos, hadnagy, indulás, menjen, teljesítse
a parancsot! Délben visszajönnek, megebédelnek, menet közben, s aztán jó nagy,
puttonyméretű ételhordókkal ellátják az úgymond harci feladatokat végző kint lebzselőket.
Na, most már tűnjön!
–
Alázatosan jelentem, értettem!
Még
emlékezett a hátraarc szabályos kivitelezésére, megtette, kilépett, és behúzta
maga mögött az ajtót. Körbenézett, olyan ablaktarkaságot ritkán látni, mint
abban az udvarban. Egyik ilyen, a másik olyanabb, de mind mocskos, viszont
némelyek mocskosabbak.
Az
udvar lakásainak igazán elpiszkosodott, szinte sosem takarított ablakai a
beláthatatlanság varázslatát keltették. Ekkor esett le a tantusz nagyapámnak,
milyen hasznos, ha valakinek nem kell fölöslegesen függönyre költekezni. Az
ajtók is repedezettek, nagyon szegény emberek lakhattak itt. Kik és most éppen
hol vannak? Micsoda kérdések, hiszen ő maga sem otthon, vagy a munkahelyén
ténykedik. Lassan családjának egyetlen tagja sem…
Megigazította
sapkáját, elintézte a rábízottakat, olyan igazi kellemetlen nyakravalókkal
ruházta fel elsőnek önmagát, majd embereit. Ezen elmosolyodott. „Emberei”?
Mert hiszen felelősséggel tartozik értük. Ugyebár tanító és kántor is,
kényszerből tanár, mert ezt szereti csinálni. Szóval el is döntötte, hogy tanár
marad itt is, sőt osztályfőnök lesz.
Kicsivel
később már azon is el kellett gondolkodnia, hogyan óvja meg a béke viszonylagos
pengéjén menetelő tizenkettőjüket a kolerától, vagy hastífusztól, mert a
csajkák ugyanolyanok voltak, mint az első háborúban. Néhánynapos használat után
alapos, vastag ételszáradékkal teltek, szinte semmi nem változott. A puskák ugyanabból
a raktárból lehettek, mint amivel 1914-ben nekiindították a katonákat a frontra.
Diótörésre alkalmasak, persze közelről másra is, de arra nem szívesen
emlékezett. Örült, hogy egyelőre úgy néz ki, nem szorulnak használatukra.
El is döntötte magában, ha rajta múlik, inkább legyen ő, mint más az áldozat. De csak végszükségben, ügyesen, középen kell egyensúlyozni, a meghalás nem szerepelt tervei között jobban, mint az adott körülmények közepette bármely katonának megfordulna a fejében.
El is döntötte magában, ha rajta múlik, inkább legyen ő, mint más az áldozat. De csak végszükségben, ügyesen, középen kell egyensúlyozni, a meghalás nem szerepelt tervei között jobban, mint az adott körülmények közepette bármely katonának megfordulna a fejében.
–
Sorakozó, emberek! Huszár, álljon a menetoszlop élére!
–
Igenis, hadnagy úr!
–
Ne igenisezzen!
–
Alázatosan jelentem…
–
Huszár, magából ilyen hirtelen katona lett? Nagyon sok éve ismerjük egymást.
–
Tanító úr, kérem, mára már igen csak megváltozott a körülmény, azt hiszem,
ilyenkor nem ildomos egymást néven nevezni. A helyzetemből magát semmiképpen.
–
Tanító úrnak nevezett, hát kezeljen úgy, mint a tanítóját!
Valaki
megszólalt a sorban:
–
Kérek engedélyt jelenteni!
–
Beszéljen már, nem kell úgy hivataloskodni!
–
Én, kérem, ki nem állhattam az oskolát, alig vártam, hogy kicsapjanak… Ugye,
nem akar olyan rémséges emlékeket felkavarni bennem?
–
Megjárta az elsőt?
–
Meg én.
–
Melyik volt a rosszabb?
–
Hát… Az a másfél iskolában töltött esztendő sosem megy ki a fejemből…
–
Na jó, akkor magának az orvosa leszek!
–
Jaj, kérem, nem vagyok én beteg! Nagyon, de nagyon szeretek zsákolni.
–
Ennek még hasznát vesszük.
–
Akkor inkább legyen a tanítóm…
–
Szakasz, vigyázz! Szakasz, indulj!
A
boltíves, téglázott, málló vakolatú kapualjba egy hevenyészett sorompót is
beépítettek.
–
Őrszem, nyissa fel!
–
Jelszót!
–
Na de, kifelé megyünk, csak nem gondolja, hogy…
Az
őrszem leakasztotta a puskáját, nyakszirtjére fektette, és a zárdugattyút már
ki is biztosította.
–
Ha sokat vacillálok, egy rántással lőszert nyom a csőbe, egészen tragikomikus állapot.
–
Simonovits, fusson vissza, kérdezze meg az őrnagy urat, hogy mi itt a mai
jelszó, és azt is, lesz-e máshol, másmilyen jelszóra szükségünk!
Simonovitsnak
pár számmal nagyobb bakancs sikeredett a lábára, így majdnem elbotlott önmagában,
de sebesen elindult, sikeresen elvégezte a rábízott feladatot.
–
„Botond” a kapunál, minden más őrhelyen „tompa szög”. Nem tudom, az
milyen lehet, gondolom, már nagyon sokszor beverték a falba… Az őrnagy úr azt
is mondta, találkozhatunk olyan jelszókérőkkel is, ahova nem tudja.
–
No, majd megoldjuk valahogy. Botond!
Az
őrszem, mintha mi sem történt volna, felemelte a sorompót, szabadlábra helyezte
őket, s továbbot intett fejével. Kikanyarodtak a tér és az Ulmann-palota
mellett, elmasíroztak az Orsolya zárdáig. Milyen csend van az éjszakához
képest, gondolta nagyapám, amikor egyszerre több fegyver is eldörrent a Körös-part
irányából.
Úgy
tudta, arról semmiképpen nem jöhet ellenség, vajon mit csinálnak? Talán
segítség kell, ezért a színházat önhatalmúlag megkerülte. Visszalépdeltek a
folyópartra, de út közben még egy hasonló dördülést hallott. Megnyújtották a
lépteiket, de mire odaértek, már csak a földön heverőket találták, és a hátuk
mögött lyukacsossá lőtt falat.
–
Vajon mit csináltak ezek a szerencsétlenek?
–
Nem tudom, Béres úr, már mást nem tehetünk értük, csak imádkozunk… Itt biza
kivégzés volt, kettő is. Amikor minden elvész abból, amiért majdnem egész életükben
sóvárogtak velünk együtt, talán nem fogták fel, hogy nem lehet önkéntes
eltávozást adni maguknak. A végén nem csak a seregből, máshonnan is leszerelik
őket.
Circum
dederum me… énekelte. A mögötte állók megborzongtak, nem mind hallhatta
korábban az énekhangját. Némelyek letérdeltek, mások leszegett fejjel
kulcsolták, vagy markolták össze kezeiket. Mikor befejezte, tudva, hogy úgysem
tehet más érdemlegeset szerencsétlenekért, sorba fektette őket, és sapkájukat
arcukra tetette.
–
Hadnagy úr, tanító úr, osztályfőnök, maga pap?
–
Nem, kérem, Hant, csupán kántor. Helyesebben kántor is volnék és vagyok
civilben. Az előbbi csend, amire úgy rácsodálkoztam, nagyon megváltozott,
Püspöki irányából fegyverropogást hallok. Libasorban menjünk, és minden
váratlan robbanásnál parancs nélkül vágódjanak hasra!
–
Október nyolcadika van, hadnagy úr! Már megérkeztek volna?
–
Értesüléseim szerint ez lehetetlen, de ott a nagy de…
A
híd sarkánál kisebb SS-menetoszlopnak áttisztelgett, majd balra kanyarodással,
a villamossínek mentén, már a túlsó oldalon, elindultak a kijelölt vizsgálandó
helyszínek felé.
Nagyon
csendesen figyelem az eseményeket, hagyom, hadd menjenek, hiszen külső
szemlélővé váltam. Még jó, hogy a körülöttem rohangálók, kiabálók illetve
lövöldözők hetven éve nem kerülhetnek velem fizikai kapcsolatba, és
persze én sem velük.
Érdekes,
minden őrnagy ilyen pufók, nagyfejű, ruganyos, mint ez is… Ha megdobják egy
kővel, az lepattan róla, és sírva fakad a földön, olyan kemény húsú. Az igaz,
hogy a honvédő pályán szolgálóknak jobb, ha ilyen adottságaik vannak. Igaz a
golyóbisok nem fognak megütközve lepattogzani róluk, de mégiscsak könnyebb.
Hirtelen
jó néhány más, nehezen azonosítható helyszínre is belátok, ahol mindenféle
egyenruhában, nehezen azonosítható, úgynevezett elesettek szegélyezik az
utakat. Ahogy így teljes megrökönyödéssel közelről nézem őket, az az egy
biztos, hogy nem botlottak fel… Már nem is tudok haragudni egyikre sem, mert
legyen bármilyen színű az a nyavalyás uniformis, túlnyomó többségük nem
önszántából húzta magára. Ki akar étlen-szomjan, golyózáporban naphosszat
menetelve nyomulni, vonulni. Közben egyfolytában szokni a gondolatot, hogy az
élete még a levestészta szintjén is alig mozog.
Aznap
a lelátogatandók még a helyükön voltak, de a nyugalom valahova nagyon messze
szállt, s a fütyörésző, nehezen azonosítható robbanó-repülő tárgyak egyre
gyakoribbá váltak a város légterében is. Délre visszasiettek, még jó, hogy
nagyapámnak eszébe jutott a „Botond” szó, evvel bejutottak.
Akkor
látták a derengő fényben, ami szemükbe szökött, hogy a szemközti alagsorban
gulyáságyúk füstölögve ontják a csajkába valót. Néhány puttonyt a hátukra véve
visszamasíroztak mind a három kijelölt helyszínre. Vitte őket az éhség és a
kimerültség.
–
Tanító úr, kérem, nincs egy fájdalomcsillapítója? Megfájdult a fejem…
Nagyapám
elmosolyodott.
–
Érdekes, nekem is jól jönne egy altató, de vízszintesen.
A
tizenkettek, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hahotában törtek ki, akár ha
hónapok óta szokták volna a körülményeket. Mire visszaindultak, az egész
főutcát ellepték a drótakadályok, alig tudták kikerülni őket. A városi kórház –
Nagyállomás szakaszon olyan útakadályok jelentek meg, mintha maguktól nőttek
volna oda. Kiosztották a fejadagokat és örültek, hogy indulhatnak vissza az udvarba.
–
Vajon itt csak nappali szolgálat van? – gondolkodott hangosan nagyapám.
–
Az ki van zárva, tanító úr, majd meglátja a takarodó előtti helyzetjelentésnél.
Valóban
meglátták, mert a kint szolgáló szakaszokat, a szomszédos házból váltotta le
három, ugyanolyan tizenkétórás szolgálatra.
–
Örülhetünk, mert nekünk csak ébresztőtől takarodóig szól a napi program, utána
hallgatózhatunk…
Épp
kezdődött volna a megszokott esti program, az őrnagy érkezésekor fogadására
felsorakozott alakzatban még a napi feladatok rövid értékelése – leszámítva
mintegy húsz főt, akik éppen őrszolgálatot láttak el –, majd a parancsnok
jóindulatából engedélyezett takarodó a hevenyészett szalmazsákokon, mikor az
utca felől egyenletes, már jól megszokott dübörgő bakancstalpak csattogása
kunkorodott fel az udvarba, a zaj okozóival együtt. A régieknek talán nem
okozott akkora meghökkenést, de az újak alaposan elcsodálkoztak, ugyanis sem
jelszót, sem egyebeket nem kért az őrszem, hanem egy rántással felcsapva a
sorompót, vigyázzállásba merevedett a bemenetelő SS-ek sorfala előtt.
–
Ki itt a parancsnok? – harsogta a belépő őrmester. Az őrnagy előlépett.
–
Herr Scharführer, alázatosan jelentem, én vagyok.
Ebbe
bele lehetett borzongani. Egy tíz fokozattal alacsonyabbnak jelentkezett le a
parancsnok úgy, mintha legalábbis tábornok lett volna.
–
Herr Major, elveszítettünk egy embert a nap folyamán, és igen furcsa hírek
terjengenek. Szeretnék tisztán látni minél előbb.
–
Herr Scharführer, nagyon sajnálom, nem tudok túl jól németül. Bitte, várjon!
Kalapos, fusson a legényemért! Ő sosem tiszteli meg az esti rapportot jelenlétével,
de az én Suszterem kiválóan beszél németül.
Az
őrmester dühöngött egy sort, mert természetesnek vette volna, hogy a házigazda
beszélje az ő nyelvét, de szerencsére előkerült a Schmidt nevű csicska, aki a
latens feszültségében roppant gyorsasággal felfogta, itt számtalan kellemetlen
lehetőség terjeng a levegőben.
Fordított
és fordított, megpróbált hideg fejjel az eseményeken kívül maradni. Az történt,
hogy egy lövedék telibe találta valamelyik SS-közlegényt, akit ugyan már
holtan, de bekötözve találtak meg. Keresték rá a magyarázatot, no meg mindenekelőtt
a tettest, tudták, amennyiben nincs meg, félő, mindenkit kivégeznek.
Erről
az őrnagy is most értesült, természetesnek vette, hogy bizony a front
közeledtével előfordulhatnak nem várt események. Tanácstalanul állt az
őrmester előtt, érezte a pillanat jelentőségét, hogy tekintélyén ne essen
csorba katonái előtt. Felbátorította a számbeli többség, meg természetesen az,
ahogy hallotta a géppisztolyok zörrenését maga körül, ahogy ösztönös mozdulatokban
a körülötte álló beosztottai kibiztosították másodjára is. Ekkor jött rá, hogy
nincs az a számbeli fölény, ami a sorozatokat lekörözné. Hallgatott.
–
Ki volt az, aki tud erről a dologról?
Nagyapám
előlépett.
–
Alázatosan jelentem, a szakaszommal találtuk meg a Nagyállomás közelében,
megpróbáltunk segíteni. Bérest elfuttattam a bazilikáig, de nem volt
egészségügyes, csak egy papot tudtak küldeni, aki viszont későn érkezett.
Nagyon megsajnáltam szegényt, mert bár nem vagyok orvos, de esélyt sem láttam
az életben maradására. Mindenhonnan vérzett, és ugyan felületes a német
tudásom, de azt véltem megérteni, hogy az édesanyját hívja, és folyamatosan
hálálkodik, mert valamilyen ügyeskedéssel árjásították magukat, így kerülhetett
jelen alakulatba. Még elmondta néhányszor, hogy Mutti, Mutti, de mire a
plébános úr megérkezett, már nem volt mit tenni. A végtisztességet is
megadhattuk volna neki, de úgy gondoltuk, jobb, ha saját alakulata teszi,
különben is értesíteni kell a családot.
A
mondóka közepén az összes géppisztoly abba az irányba fordult, majd recsegő
ordibálás után megosztva minden irányba. Schmidt nagyon nagyot alakított. Az
elhangzottakat úgy adta elő, ahogy azt a Scharführrer arcán felvillanó érzések
megkívánták. Igaz, egy kicsit be is rezelt. A parancsnoki legénység státusza
távol tartotta őt minden golyófogó-helytől. Meglehetős diplomáciai érzékkel
simította a helyzetet. Senki nem tudott annyira németül, hogy mindent értsen,
azért a nagy magyarázkodások, alázatoskodás és bizonyos személyes hatalom éljenzése
mellett keveset értettek.
A
Scharführer arcáról lassan kifagyott a jég, és a szokásos kővonásai kerültek
elő. Intett, leeresztették a fegyverek csövét.
–
Herr Major!
–
Jawohl, Herr Scharführer!
–
Elfogadom a jelentést, megkegyelmezek maguknak, viszont a tolmácsa olyan ronda
tájszólásban beszél, hogy kénytelen vagyok megbüntetni.
–
Herr Scharführer, ne haragudjon rá, ő egyszerűen a legényem, és csak alkalom
szülte tolmács – magyarázott kézzel-lábbal az őrnagy, mintha érezné a veszélyt.
–
Nem számít, kérem, adja át, elvisszük a városparancsnoksághoz, és indítjuk az
első vonalba.
Schmidt
halálinak találta a halál gondolatát, végig akarta csinálni az egész háborút ott
őrnagya árnyékában. A tisztiszolgaságot kiválóan látta el, rendkívül jól tudott
lustálkodni. No meg persze bakancsot és csizmát fényesíteni, ruhát kefélni és az
egyéb, beosztásához szükséges tevékenységet is jól ellátta. Ő mindent
megértett, amit hallott, s elindult a belső hang, fel akart ordítani, de valami
még a torkán kiáramlás előtt megragadta, mintegy belülről beleszorította, mert
mint említettem, jobban szeretett eleven lenni, mint szétlőtt.
Vigyázzállásba
vágta magát, két egymást követő jobbraáttal, visszamasírozott a parancsnoki
lakosztály számára fenntartott szűk kamrájába, ahol amúgy rendetlenül
szétdobált dolgaiból a legszükségesebbeket kiválogatta, a többit leendő
utódjára hagyta. Abban reménykedett, hogy talán maga lesz az, mert gazdája
valahogy kimenti.
Fölvette
hátizsákját, és – mérhetetlen szerencséjére – soha nem használt puskáját is
megtalálta. Kétoldalt csorogtak a könnyei. Az őrnagy sem különösebben örült, de
a legjobb tisztiszolgát is nélkülözni lehet. Már csak azért is, mert az utóbbi
időkben ideje se nagyon volt, hogy parancsokat osztogasson neki, mindent maga
csinált. Ugyanakkor az a közel nyolcvan emberélet többet ért, amit megmenthet,
mint az az egy, amit így elveszít. Aztán kimérten, de katonásan kezet fogtak,
majd az őrnagy a zsebébe nyúlt, előkeresett néhány apró csillagot, s ott
helyben előléptette szakaszvezetővé. Úgy látszik, mindig tárolt magánál
ilyesmit, ki tudja, talán még segít is neki valamiben…
A
Scharführer nem egészen értette ezt a gyors ceremóniát, de fütyült a dolgok
menetére. Alig észrevehetően biccentett az őrnagy meg az alkalmi tolmács felé,
s már indult is. Beállította a menetoszlop legvégére, egy jó méterre az utolsó
német katonától és futólépésben elindította az alakulatot. Schmidtre a
futólépés igen rossz hatással volt, mivel kényelmi üzemmódhoz szokott eddig
katonai pályafutása során.
Végre
az utcáról visszaverődő bakancstalpak csattogásai is elhallgattak. Kellemetlen
mocorgás terítette be az udvart. Az őrnagy immár végérvényesen kiadta a
takaródóra vonatkozó parancsot, de még előtte odakiáltott nagyapámnak:
–
Boér, hozzám!
Nagyapám
egészen meglepődött, hogy megjegyezte a nevét, mert ő nem tudta, hogy hívják az
őrnagyot. Megállt előtte, kihúzta magát, mint a cövek, s tisztelgett.
–
Parancs!
–
Holnap reggel masírozzanak le a városparancsnokságig, és a tábornok úrtól
kérjen a nevemben parancsot a további ténykedésükre. Majd rátelefonálok előtte
a vezérőrnagy úrra.
–
Értettem!
–
Figyelmeztetem, hogy tábornok úrnak szólítsa, azért mert… azért, mert tábornok,
no meg így szereti! Igen, tudom mire gondolt, a vezérőrnagy a legkisebb
tábornoki rendfokozat, de akkor is tábornok.
–
A tizenkét ember közül válasszon magának tisztiszolgát! Az magának is dukál!
Megértette?
–
Ha nem szabályellenes, nem szeretnék, el tudom látni magamat.
–
Minden tisztnek jár, és ha nem tévedek maga is az.
–
Akkor mi… azaz… én…
–
Nem! Rossz a logikája. Bár mi tisztek vagyunk, de mégsem azonosak… Én főtiszt
vagyok, maga csak tiszt, csupán egyszerű hadnagy. No, lelépni!
Másnap
megkapták a menetlevelet, amely tulajdonképpen arra szolgált, ha bárhol,
bármilyen német alakulat megállítaná őket, jelszó híján ezzel meg a nyílt
paranccsal bizonyíthassák azt, hogy Kerekes őrnagy parancsára és nem
önhatalmúlag jönnek-mennek.
Tizenegyedikén
este az udvaron álldogálás után megismétlődött Boér berendelése a
parancsnokhoz. Nagyapám nem tudta mire vélni, rajta kívül még nyolc-tíz
magasabb rendfokozatú tiszt jött-ment az udvaron. Jó néhány hivatásos zászlós,
valamint őrmesterek, törzsőrmesterek, főtörzsőrmesterek is.
–
Mondja, Boér, maga mit is csinál tulajdonképpen? Az emberek egy része úgy néz
magára, mint egy papra, mások rettegnek.
–
Alázatosan jelentem, nem értem a kérdést.
–
Minden sebesült mellett egyházi szertartásfélét tart.
–
Nem is gondoltam, hogy ez kirívó eset, az ember ott segít, ahol tud. Felfogásom
szerint, ahol már nem lehet segíteni, ott kell legtöbbet segíteni.
–
Maga mi volt civilben?
–
Én, kérem, kántortanító, illetve a Premontrei gimnázium tanára.
–
Kántor? És milyen felekezet tagja?
–
Nem tudom, hogy ennek mekkora a jelentősége? Harcászati szempontból feltehetően
semennyi… Katolikus vagyok.
–
Mit is csinálnak pontosan? A maga szakasza is olyan, mint a többi, vallásilag
vegyes.
–
Igen, tudom. De ilyet még nem látott, őrnagy úr, a református katonák úgy
viselkednek, mint a ministráns fiúk. Velem és a többiekkel együtt éneklik a már
megtanult temetési énekeket.
–
Temetés? Ugye nem temettek el senkit?
–
Nem kérem, sőt, örülünk, ha életben van, de ha egyértelműen menthetetlen, akkor
előbb imádkozunk. Én ilyesmit eddig sosem csináltam, mert sem pap, sem
szerzetes nem vagyok, de megpróbálok erőt önteni beléjük néhány jó szóval. A
mai nap kimondottan sokan voltak, Püspöki felé közeledve egyre többen, civilek
is. Ha megengedi, a helyzetjelentést még annyival kibővíteném, hogy egyesek azt
állítják, látták az ellenség előőrseit, talán áttörték valahol az arcvonalat,
nem tudom, csak gyanítom. Jó lenne tapasztaltabb felderítőket előre küldeni,
nálunknál fiatalabbakat, szakszerűbb és pontosabb felderítést végezni.
–
Jó, hogy mondja. Tehát, maga azt gyanítja, itt vannak és kopogtatnak.
–
Ha kopogtatnának, az nagyon jó lenne, akkor azt lehetne mondani, „tessék
várakozni”, majd szólunk, és elfelejtenénk hívni őket. De ezek előjegyzés
nélkül jönnek. Nos, visszatérve a papi dolgokra, megpróbálok némi lelki
vigaszt, enyhülést nyújtani a szenvedésben. Igyekszem rajtuk könnyíteni,
szeretném, ha minél többen bánnák meg bűneiket az utolsó pillanatban, és
térnének meg, mikor már nincs mit tenni. Elég nehéz szakképzett egészségügyest
találni, sok esetben látható, hogy teljesen felesleges lenne emberi
szemszögből. Olykor elénekeljük a visszavonhatatlanoknak szóló égi énekeket.
Tudjuk, hogy ezek az emberek még napokig várakozni fognak egy tisztességes,
vagy ahhoz közeli kegyeletadáshoz, ezért én ezt így látom jónak.
–
Mondja, Boér, ha most megtiltanám ezt, mit tenne?
–
Alázatosan jelentem, világéletemben belátásom szerint cselekedtem.
–
Na, jó, nem firtatom tovább, tegye! Bár azt kívánom, minél kevesebbszer legyen
rá szükség…
Egyre
erősödött a harci zaj, és mintha egyre közelebbről hallatszott volna. Takarodó
után egy órával hatalmas robbanás remegtette meg a körletté alakított udvart és
teljes környékét. Egy kilőtt – mai szóhasználattal föld-föld – rakéta,
akkor csak Sztálin-orgonának nevezték, hihetetlen pontossággal találta telibe
az őrnagy lakosztályát. A falat és ajtót megkímélte, udvariasan az ablakon át
csapódott be és robbant fel.
Ekkor
„reaktiválta” magát igazából a néhány tiszt. A legmagasabb rendfokozatú, egy
százados átvette a parancsnokságot. Azonnal riadóztatta az állományt.
Lobogott
a tűz, a mennyezet berogyott, a padlástér cserepestől töltötte meg a
helyiséget. Óriási, szinte pánikjellegű forgatag kezdődött, vödrökkel oltották
a tüzet, és rekordgyorsasággal, alig húsz perc alatt felszabadították az
omladékot. Keresték az őrnagyot, de szó szerint nyoma sem maradt.
Idegborzoló
és egyben hidegrázó, ami történt szinte egy pillanat alatt. A hátsó fal üszkös
maradványából, mikor elült a füst egy kiálló apró fémlemezt találtak csak, az
úgynevezett „dögcédulát”, ami felismerhető bizonyíték volt viselőjéről. Így a
cédula küldhetővé vált. Sikeresen elhárult az, amit életében nem igazán
szeretett, nem kellett a családot bizonytalanságban tartani, még ha fájdalommal
járt is, semmiféle eltűnéssel.
–
Tisztek, tiszthelyettesek hozzám! – kiáltotta a rászakadt parancsnokságban a
százados.
A
körülményekhez alkalmazkodó alakzattalanság kis csoportja rémülten ordibált.
–
Elhallgassatok – dörögte a levegőbe –, nem kívántam parancsnokká válni! Nem jó
dolog az, túl sok felelősséggel jár, most is a kinevezés, meg a szükség
választott engem. Hát jegyezzék meg, Kőhalmi őrnagy urat apámként tiszteltem.
Hogy nem fakadok könnyekre, csupán azért van, mert mindenfelől azt jelzik, hogy
az ellenség elérte a város határát, mostantól teljes a riadókészültség. Maga
ott – bökött mutatóujjával nagyapámra –, vegyen három embert, nem, az egész
szakaszát! Itt most háború van! A hídon át lóhalálában rohanjanak a
vezérezredes úrhoz, jelentsék a történteket, kérjenek eligazítást! Mondják meg
neki, a telefonvezeték valahol megsérült, kérjük, a híradósok sürgősen javítsák
ki! Bár éjfél előtt állunk, alázatoson kérem, küldje a lehető legrészletesebb
parancsot, mi a teendő, mert lassan veszni látszik minden… Ez a… – megbicsaklott
a hangja – Körös és Pece parti Párizs… Nem baj, ha nem tudják, mire célzok, de
lehet-e veszni hagyni azt, ami...
Itt
megfordult… Tenyerével nekidőlt a közfalnak. Jó néhány mély levegővétel után
összeszedte magát, és visszafordult.
–
No, menjenek, indulás, többiek, a hármas szakasz kivételével erősítsék a
nappali állások helyszínén szolgálókat! Ők pásztázzák végig a város bejáratától
a kimenetig a Körös mindkét oldalát eszeveszett tempóban, két óra múlva
jelentést várok!
Az
igenisek elhangzása után mindenki futott tenni a kötelességét, azaz parancsot
teljesíteni. Az a bizonyos tizenkét tagból álló szakasz, a morajlásban úgy
vágtatott át a Szent László hídon, azon, amiről már napok óta tudták, hogy alá
van aknázva a többivel együtt, mintha visszafiatalodtak volna.
Ötven
körül, vagy afölött már nem olyan egyszerű a rutinrohangálás, s míg a
korábbiakban nem figyeltek fel az amúgy szemet szúró jelenségre, most lépten-nyomon
beleütköztek olyan villamoskocsikba, amiket véletlenül, vagy szándékosan
hagytak a nyílt szakaszokon.
Miközben
a többiekkel együtt lihegve kapkodta a levegőt, nagyapám gondolkodott, és
rájött, a villamoskocsik igen jó útakadályok, többletlehetőséggel, mert
mozgathatóak. A megszokott irányban haladtak, a Rulikowski úton, mintha egymás
után többször is a temetőbe szeretnének eljutni. Az is igaz, hogy a laktanyák
zöme arra volt.
A
parancsnokságot elérve, jelszó helyett nagyapám a kapuőr orra alá nyomta az
állandó nyílt parancsot. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg átlövi a
jelszóadás elmaradása miatt. Az átfutotta, tisztelgett és sürgetően
intett neki. Emlékezett az útvonalra, végig a folyosón, egyenesen a parancsnoki
iroda felé szaporázta.
Meglepő,
de négy-öt teremben durrogtak az írógépek. Kopogott, és az igenlő válasz
megvárása előtt belépett. A tábornok el sem csodálkozott, kétoldalt, kétfelé
diktált tovább egy-egy írnoknak. Ők kalamárisba mártott tollszárakkal
jegyzeteltek.
–
Tábornok úrnak alázatosan jelentem…
–
Mondja!
–
Tompa százados úr parancsával érkeztem. Kőhalmi őrnagy, a századparancsnokunk
elesett.
–
Mit mond? Már itt vannak városon belül?
–
Alázatosan jelentem, még csak a külvárosok felől érzékeljük a jelenlétet.
Telitalálat érte a szállását, melynek következtében csak a, csak a, csak a...,
csak a cédula maradt meg belőle...
–
Jó barátom volt, kár érte. Miért küldte a százados úr?
–
Széles körű eligazítást kér a teendőkről.
–
Mondja meg a százados úrnak, parancsom értelmében az utolsó emberig álljanak
ellen, a várost meg kell védeni! Addig ne vonuljanak vissza, amíg erre
egyértelmű parancsot nem kapnak!
–
Alázatosan jelentem, értettem! Kérek engedélyt lelépni!
–
Tűnjön!
A
várakozók mellé állt, és már indította is őket vissza a városközpont felé.
Érezhető volt az utcaseprők hiánya, bokáig gázoltak a lehullott falevelekben,
de akkor ez zavarta legkevésbé a fájó őszi változást.
–
Nehéz dolgunk lesz, nincs visszavonuló, bár várjuk ki a holnapi napot!
A
Zöldfa utca sarkán belerohantak egy arra járőröző Wehrmacht-alakulatba, akik
rájuk sem hederítettek. A Körös-part vibrált, a folyó vize mindenféle baljós
fényeket visszavert. Már nem lehetett különválasztani az egyes robbanásokat,
valahogy az egész egy morgó hangözönné lett.
Nagyapám
szélsebesen lejelentkezett.
–
Százados úr, alázatosan jelentem, az utolsó emberig… Nincs visszavonulás.
–
Majd meglátjuk, hadnagy, érkezzen be a felderítésre küldött szakasz. Úgy
látszik, miután ahogy az normális, itt csak mi látjuk át a valós, katonailag
legpontosabban értékelhető helyzetet, ami óráról órára változó, így hát nekünk
kell, jelesül nekem, döntést hozni. Igaz ugyan, hogy amint én nem tudom, mi
történik Várad-Velencén, úgy a parancsnok úrtól – csináljon bármilyen sok
helyszíni szemlét a város összes irányába, illetve a szakadozó telefonos
jelentések alapján – sem várhatjuk el, hogy a főhadiszállásáról képes legyen
mindent magára vállalni.
–
Alázatosan jelentem, találkoztam Schmidttel, nehezen tudtam közölni vele a
történteket. Ujjongott, mert most ő is eltűnt hősi halott átminősülésbe került
volna, alig várja, hogy… Szerintem ő sem tudja, mit vár, és mi sem…
–
Hadnagy! Ki adott magának engedélyt a locsogásra? Maga hány éves?
–
Alázatosan jelentem, ötvennégy.
–
A szakasza csupa ilyen aggastyánokból áll?
–
Alázatosan jelentem, negyvennél fiatalabb nincs.
–
Futólépés, a híd Szent László téri oldalára. Ott keressenek, illetve készítsenek
fedezéket, védjék a hidat!
–
Alázatosan jelentem, értettem!
Hátra
arc után, egy intésére rohantak a kijelölt helyre, csak azon morfondírozott,
vajon miért, nem a várható érkezés oldalán kell védeniük?
Csend
lett, a kialvatlanságtól úgy érezték magukat, mintha egy felfelé zuhogó vízesés
fáradt cseppjei volnának. A szalmazsák is elég kényelmetlen vacak, de az izmok
és csontok a pokróc alatt egészen jól kipihenték magukat. Az idegrendszer nem
volt hajlandó regenerálódni a szétkapkodott alvásban, meg a kockakövek októberi
nyirkos felülete sem engedett délceg hősködést.
Egy
idő után rájöttek, hogy fölösleges a fedezéknek szánt, jó előre felszedett
kockakövek mögött hasalni, amíg igazi, nekik szánt puskacsövek nem irányulnak
feléjük, ezért lábon toporogtak.
Egy
katona rohant fel a Vitéz híd irányából, és szinte kőhajításnyira tőlük rogyott
a földre.
–
Maga, maga és maga jöjjenek! – szólt nagyapám, és már borostás, sőt
szakállas arccal nyújtották arrafelé a lépéseket. Felismerték a földön fekvőt,
az egyik Körös-szemlére küldött katona volt. Remegett, mint a nyárfalevél, és nem
tudott megszólalni. Valami történt vele, ilyen hamar nem lehet kihűlni. Tény,
hogy nyári felszerelésük volt, de kicsivel korábban a veríték csorgott róluk,
és azért nem volt olyan hideg sem. Bronzszobor, sötét arc bámult fölfelé.
Nagyapám
megfogta a kezét, elkezdte nyugtatgatni, mint egy kisgyermeket.
–
Mi történt, fiam? Látom, nem vagy sebesült, valami nagyon megrémített…
–
Meg, hadnagy úr, nagyon meg… Én vagyok az egyedüli, aki nem sebesültem meg. A
többiek már örökre sebekkel maradnak. A Katalin-teleppel átellenben kezdődött
el, gondolkodni sem volt időnk, hiszen úgy tudtuk, és maguk is a szerint
értesültek, hogy Székelyhíd irányából jönnek, és a város határáig érhettek
csupán. Nem hallottak semmit?
–
Semmit, fiam, vagy túl sokat, mert egyik percben robog a város, a másikban a
csend kegyeleti mintaképe. Kiismerhetetlenné vált a helyzet. Mindenre fel kell
készülni, ha még van rá idő.
–
Tizennégyen voltunk, tizennégyet lőttek. El tudja képzelni? Sötét van, mind
telitalálat volt, kivéve azt, amit nekem szántak… Vagy én lennék az életben
hagyott hírmondó?
–
Biztosan meghaltak?
–
Uram! Elnézést kérek, hadnagy úr! Alázatosan jelentem, én még olyat nem láttam,
az összest szeretetküldemény mellkasközépen ütötte át őket, de engem nem ért el
egyáltalán…
Felsegítették,
kettőjükre ráhagyta, hogy kísérjék a szálláshelyre.
–
Ember, nagyon vigyázz, így nem léphetsz a százados úr elé, a gyávaság háborúban
bűncselekmény!
–
Alázatosan jelentem, nem vagyok gyáva.
–
Tudom, összeroppantott a halál központosított támadása, de mi most azért
vagyunk itt…
–
Miért is, hadnagy úr?
–
Hogy meghaljunk, vagy legyőzzük a halált.
–
De hát vissza kellene vonulni…
–
Ezt nem mi döntjük el. Itt már visszavonulásról szó nem lehet, meg nincs is
hová visszavonulni.
Mire
a százados elé ért, egészen jól összeszedte magát, már képes volt katonásan
összevágni bakancsát, és hidegen jelenteni a tényeket.
Úgy
tűnik, a százados ritka rendes ember volt, talán az őrnagy tanítványa.
–
Ezek szerint ellenséges tapogatózás folyik a városban, felmérik a terepet.
Készülnünk kell. A következő napok reményeim szerint… – itt megállt –, valahogy
majd csak alakulnak… Magát, fiam, előterjesztem hősi érdemrendre. Most menjen
az alagsorba, heveredjen a gulyáságyú mellé, úgysem lőnek már vele. Egy óra
szabadságot kap, addig megszervezem a napfelkeltét. Úgy látom, túl jól sikerül…
A
honvéd tágra meredt szemekkel nézte.
–
Na menjen, fiam!
Tényleg
jó szervező lehetett, vagy költői lélek, mert világosodott. Odakiáltott a
kapuőrnek:
–
Hozzám!
Az
odavágtatott, bár elméletileg nem hagyhatta volna el őrhelyét.
–
Hívja össze a többi őrszemet is! Egy órán belül mindenki legyen menet- és
harcképes állapotban, megpróbálunk védekezni, védeni, harcolni… Miért is? Na,
miért, emberek? Hát az életünkért! Már emlékszem, a tábornok úr soha semmilyen
szóbeli parancsot nem tekint áthághatatlannak egy bizonyos határ fölött, ám
ugyanazt nem fogadja el írásbeli parancsnak. Én papírt nem kaptam, tehát
kezembe pottyant az őrnagy úrnak szánt döntés.
Körbenézett,
gondolkodott, a szovjetek Kelet-Poroszországban átlépték a harmadik birodalom
határát. Ugyanakkor, a britek Érsekújvárt szőnyegbombázták pár nappal korábban.
A háttérpróbálkozásokról minimális értesülései sem voltak, nem lehettek még a
városparancsnoknak sem. Így aztán döntött. Azon a napon, mikor már minden, vagy
semmi sem tőle függ, minden egyes katonáját kimenti a poklok poklából is.
Végiggondolta a visszavonulás legkézenfekvőbb útvonalát Püspökladány irányába,
csak attól félt, körbe ne vegyék a várost. Akkor az az abszurd helyzet állhat
elő, hogy visszafelé kellene visszavonulni.
Addigra
a Mizeriek, Orsolyák és Vincések rendházát már annak rendje és módja szerint
zsákmányul ejtették. A zsákmányt zsákmányolni kellene, de akkor, abban a
pillanatban erre nem volt idő. Megkeseríti ez a több ezer kilométerről
idegyalogolt, számtalan csatán átesett, megkérgesedett emberszíveket. Sajgott.
Tudták, nekik tova kell taszítani maguk előtt a frontot, míg azon kevesek, akik
helyőrség gyanánt maradnak, majd bőségesen összepakolnak. Nem igazság ez, mert
ugye, ők nem is biztos, hogy megérnek egy tisztességes zsákmánylehetőséget.
A
Premontrei rend prépostja, ritka komor külsejű, szigorú, de végtelenül jóságos
ember, már mindenkit éjjel-nappali készenléti állapotba helyezett, amennyiben
ez egy szerzetesrendnél lehetséges. Ez annyit jelentett, hogy a fehér
reverendát éjjel sem vetették le, ő maga elöljárói öltözetben, majdnem
virrasztva töltötte az időt. Várt. Akkor még nem tudhatta, hogy azon az
októberi délutánon, amikor a váradi lakosokra – egyesekre különösen – rázúdul
a keserűség, mi történik.
Puskatussal
kopogtattak, ahogy ez ilyen körülmények között szokás. Ő elöljáró volt, mögötte
a rend. Amint kinyitotta a kaput, a géppisztolyos szovjet katonák – akiket
különben már jó ideje idomítottak a templom, egyház, vallás, hit és klérus
gyűlöletére – meghökkentek láttára, hátraléptek. Az áramszolgáltatás szünetelt,
fáklyák lobogtak a kapualjban, és a szikár, beesett arcú prépost, rendtársaival
úgy nézett ki az imbolygó fényben, mint egy csapat kísértet. Elfelejtették,
hogy van elsütő billentyű is fegyvereiken, de tán, ha eszükbe jut, sem merik
meghúzni. Párt ide, vörös csillag oda, a katonák csak úgy dobálták magukra a
pravoszláv keresztet.
Úgy
sompolyogtak el, amitől maga a prépost is elcsodálkozott. Szegény nem tudta,
hogy riasztónak vélt külseje és a belőle áradó szigor látszata volt a zavaró
tényező. A továbbiakban is meghagyta az előrelátó folyamatos papi
riadókészültséget. Tudta, ezek a látogatók sokan vannak, előbb-utóbb valaki be
fog merészkedni.
Szép
idő volt aznap, délelőtt hét ágra sütött a nap. Elindultak az előőrsök felé,
mert az még mintha funkcionált volna a kiadott parancs szerint. Létszámuk bár
megcsappant, de a létező kétszer két szakasz is hozzátartozott.
Alig
jutottak a Nagysándor utca sarkáig, amikor a Kossuth utca másik oldalán a
falnak lapulva közeledőket észleltek. Hamar rájöttek, hogy magyar katonák, az
övéi. Egy szakaszvezető meglehetősen idegesen átrohant, majd erélyesen, kevés
formalitással tudatta, hogy kénytelenek voltak önhatalmúlag visszavonulni, mert
az ellenséges tenger hullámai hömpölyögnek előre, csupán itt-ott fogadja őket
dísztűzijátéknak beillő fegyverropogás.
–
Maguk hogyan tudtak elmenekülni?
–
Visszavonultunk, alázatosan jelentem…
–
Nem szükséges mentegetőznie, itt most mindenki önmagát menti, mert az
elveszettet már nem lehet.
–
Százados úr, helyzeti előnyben vagyunk, mivel ismerjük a várost, tehát a
leágazó utcák számunkra nem jelentenek bonyolult labirintust. Ez az egy lehet,
ami lelassítja őket, mert feltételezem, hogy óriási ellenállásra számítanak.
Remélem, belegabalyodnak egy kicsit az utcáinkba.
–
Igen, szakaszvezető! A mi utcáinkba! Most rendelje ide az embereit, álljanak
ebbe a furcsa menetoszlopba. Ahogyan eddig maguk jöttek, egyenként a falnak
lapulva, minél láthatatlanabbul elindulunk visszafelé.
Sorstragédia
keserve áradt hangjából.
Elképesztő,
de a csendet a leghihetetlenebb dolog szakította félbe. Német alakulatok, még
mindig Erikát keresve, felsorakozva meneteltek visszafelé.
A
százados is eltájolódott, nem tudta, meddig terjed a hatásköre, mert a védeni
való területet önhatalmúlag nem lehet odahagyni. Ezért rendkívül lassan és a
szakaszvezető okos hozzáállását használva, mellékutcákon kerülgetve közeledtek
az amúgy öt-tízpercnyi gyalogsétányi távon.
Valami
eldördült a Szent László gimnázium irányában, és jól hallhatóan davaj, davaj,
davaj kiáltások verték szét az idegeket.
Erika
keresése megszűnt, és a davaj, davaj összevegyült a los, los-sal. Ez mintha új
harci helyzet körvonalait rajzolta volna fel lelki szemei elé. Már nem is
futólépésben, hanem futva távolodtak a harapófogóból.
–
Legalább tisztességesen tájékoztathattak volna… Nem árt, ha az ember tudja,
hogy körülvették. – A Garasos híd irányából sortűz dördült. – Még most
is? Ezen én már nagyon csodálkozom…
A
taktikai jövés-menésben, óvatos hátramenetben befordultak a Nagysándor utcába,
megkerülték lassan a börtönt és bíróságot. Mögötte kihegyezett érzékszervekkel,
mindenre figyelve haladtak a Körös felé, majdnem a Garasos hídig. Ott terepszemlét
vettek, és úgy tűnt, nyugodtan mehetnek a református püspökség utcájáról
vissza a főutcára. Így lett az alig ötven méterből úgy másfél kilométer.
A
százados egészen modern kori vezényléssel irányította embereit, tenyérrel hátrajelzett,
amikor indulhatnak, és ugyanúgy, ha célszerű volt megállni.
Épp
a Rimanóczy szálloda és közfürdő előtti szakaszon osontak, amikor kivágódott a
bejárati ajtó, és kitódult néhány kalapos, frakkos, hatvan körüli úriember.
Talán napokkal korábban kvártélyozták be magukat a forró vizes belső részbe,
ahová, úgy tűnik, nem hallatszott be a külvilág kellemetlen változásait sejtető
jelekből semmi. Teli torokból ordibálták:
–
Sej, ripityom, tyom, tyom…
Több
szemszögből is hallgathatatlan volt előadásuk, egyrészt meg sem közelítette
Jávor Pálét, másrészt abban a bizonytalan helyzetben, a még mindig nem teljes
visszavonulásban, kimondott és pontokba szedett parancs nélkül, rendkívül
hálátlan, az összképbe nem illő kiabálás rájuk irányítja mindenfelől a
különböző nemzetiségű fegyverek csöveit. Mintha fel sem fogták volna, mi
történik a világban, vagy legalábbis maguk körül. A józanság eleve ki volt
zárva az ordibálóknál.
A
százados rájuk fogta pisztolyát – nagyon pontos célzó volt –, a legdagadtabbnak
és leghangosabbnak végigvakarta egy golyóbissal a fülét.
Ritka
komoly meggyőzőerővel hatott, akármennyit ittak is, azonnal kijózanodtak.
–
Falhoz – mondta szinte suttogva. – Hátra arc! Mancsokat a vakolatra! Derékség,
Fejövön, Tompafül, álljanak kibiztosított fegyverekkel a járdaszélre, s
amennyiben ezek a szemszögünkből feltétlenül lógósok a megmozdulás, vagy
pisszenés vétségébe esnének, a statáriális bíróság 46/A paragrafusának 27.
cikkelye értelmében nyissanak tüzet!
Aznap
ez volt az első vidám intermezzo, egyeseknek orrát, másoknak száját is be
kellett fognia, mert ilyen nevű katonák nem szolgáltak közöttük. Így az utcák
szorításában útjukat folytatva biztosak lehettek, hogy a felforrt vérű fürdőzők
néhány óráig a falnak tapadva maradnak.
Még
visszanéztek, a parancsnok hátra kacsintva, suttogva kérdezte:
–
Mondják, nem kellett volna belezavarnom őket a Körösbe?
Mikor
látta, hogy indulna a röhögés, mutatóujját a szája elé helyezve fegyverére
bökött. Amivel nem azt jelezte, hogy majd ő lelövi őket, csak azt, hogy most
éppen tölténykilövő csőtúltengés lepte el a várost.
Ismét
a színház közelébe kerültek, végigmentek a Fő utca baloldalán. Azon a szűk
harminc-negyven méteren, ami még a hídhoz vezetett, amikor egyenesbe kerültek,
már nem fordulhattak vissza. Az is igaz, hogy semmiképpen nem visszakozott
volna, mert tizenkét ember várta érkezésüket.
A
délutáni órákban, a százados vezette különítmény nem díszlépésben halad a hídon
át. Nótázni való kedvük sincs, mert mindenfelől, tulajdonképpen minden irányba
csapatszállítógépek robognak. Vajon hol lesz az a remélhetőleg nem csak
egyedüli, gyengén védett rés a harapófogón, ahol át lehet jutni. Erőltetett
menetben indultak a köznyelvben Szent László hídnak, egyébként Kishídnak
nevezett katonai objektumon át.
Hihetetlen,
egy főhadnagy vezette, harminc-negyvenfős SS-alakulat bújik ki a legmélyebb
váratlanságból. Észreveszik az éjjel odarendelt öregek szakaszát, s az Obersturmführer
odarivall:
„Hozzám!”.
„Hozzám!”.
Nagyapám
megértette, s míg bal szeme sarkából tökéletesen érzékelte a közeledő
sajátjait, a tekintetét ide-odafordítva azon töprengett, köteles-e egy idegen
hadsereg tisztjének alárendelnie magát. Először találkozott így, testközelben
német tiszttel. Nagyon rövid, villanásnyi ideig mélázott, aztán „lassított
futólépésben” odaért és tisztelgett.
Bár
tudogatott németül, de a dühtől felajzott hadarást nagyon szórványosan értette.
Szerencséjére, vagy nem annyira, saját századosa éppen akkor érkezett oda. Már
teljesen megszokott módon lejelentkezett az egy rendfokozattal alatta
elhelyezkedő főhadnagynak és tűrhető németséggel jelezte, hogy itt ő
parancsnok. Ennek a környéknek a védelmét rá és embereire bízták.
Ha
létezne olyan, akkor füstjelek szabadultak volna fel az Obersturmführer
füléből és orrából a dühtől. Tajtékozva ismételgetett valamit, valamit, amit a
szövetségesnek számító katona is többé-kevésbé megértett.
Az
„osztályfőnök” hátralépett, tétován megfordult, és „osztálya” irányába halkan
megjegyezte: „végünk van”. Az Obersturmführer előkapta a pisztolyát, majd
visszadugta a helyére, és még füstölgött magában egy darabig. A többieknek
semmi sem volt világos. Egy adott pillanatban, szabályos veszekedés után a százados
csüggedten válaszolta:
–
Jawohl!
Odalépett
nagyapámhoz, lesütötte szemeit és annyit mondott:
–
Boér, bocsásson meg! Éppen magukért jöttünk, de mint látja, mindenestől hatvan
ember bízik még abban, hogy részben önhatalmú döntésem értelmében, a
visszavonulás megmenti életüket. Azért részben, mert összességében láthatja,
már mindenki menekül. Annyit mondjon csupán, hogy megbocsát…
Nagyapám
nem felelt. Háborúban csak parancs van, legyen az bármilyen, nincs idő
meditációra.
–
Mi a pontos parancs?
–
Ott, a híd jobb sarkánál van egy két méter mély fedezék, megvárják, amíg az
első orosz egység a híd közepére ér, akkor két kézzel, teljes erőből lenyomják
a detonátort.
–
Százados úr, azt sokkal messzebbről is meglehetne tenni. Miért kell a hidat
felrobbantani?
–
Ne kérdezzen olyat, Boér, amire nem tudom a választ.
–
Nézze, én sohasem leszek öngyilkos, az embereimről sem feltételezném. Ha itt
hagynak utóvédnek, majd harcolunk, vagy megpróbálunk harcolni. Megvédjük a
hidat, amennyiben az rajtunk múlik, de ne kívánjon lehetetlent, az emberölés
nagyon messze áll jellememtől, megcsömörlöttem a látványától is. Túl sok
hasonlóval találkoztam tizennégy és huszonegy között, illetve ebben a mostani
borzadályban.
–
Százados úr, csak annyit kérek, amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik
számunkra, mondjon értünk egy imát! Én már most megteszem magáért, magukért,
mert ki tudja, élve jutnak-e ki a túlerőből.
–
Még egyszer kérem, bocsásson meg…
Nagyapám
biccentett egyet, majd emberei elé állt, először és utoljára elkiáltotta magát:
–
Most pedig készüljenek fel!
–
Hadnagy úr, értünk ki fog olyan szépeket énekelni?
–
Nyugodjon meg, Nagy, már el is kezdheti magában.
–
Hadnagy úr, ki fog imádkozni értünk?
–
Nyugodjon meg, Hant, már imádkozom. Emberek, hallották a parancsot? Nem
szándékozom teljesíteni, a lelkiismeretem nem engedne meg egyértelmű
öngyilkosságot, bár lehet, hogy éppen az visz majd a halálba… Megpróbálom
lejelenteni az Obersturmführernek, hogy csak magukra számíthat.
–
Sorakozó, vigyázz! Utolsó névsorolvasás, mindenki mondja a nevét!
–
Bereczky Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Béres Sándor, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Gurzó Imre, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Hant Elek, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Huszár István, szakaszvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Krammer Ferenc, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek
öngyilkos!
–
Katona József, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek
öngyilkos!
–
Nagy Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek
öngyilkos!
–
Seres János, őrvezető. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Simonovits János, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek öngyilkos!
–
Szíki Gyula, honvéd. Nem lehetek öngyilkos, nem leszek
öngyilkos!
–
Emberek, vigyázz, fogadás balról, tisztelegj!
A
százados mind eközben csak állt megbénultan, pedig már mindenfelől láthatóvá
vált az ellenség, ami közeledett a hídhoz. Az Obersturmführer egészen
egyszerűen nem tudta, mi történik itt körülötte, ezeknek elment az eszük?
Hiszen ő egy főhadnagy, és természetes parancsnoka ezeknek is.
Egy
nagyon erélyes tisztelgés után a századparancsnok jobbnak látta odébbállni,
mert már nem csak az Obersturmführer ordítozott:
–
Vogel, hozzám!
–
Jawohl, Herr Obersturmführer!
–
Mutassa meg ezeknek, mi a parancs, annak végrehajtása, és magyarázza el
nekik igen aprólékosan, mit, miért és hogyan kell helyesen tenni! Továbbá azt
is, hogy amit én mondok, az olyan, mintha maga a Führer mondaná! Ott a túlsó
parton, a hídtól kicsit lejjebb, annál a tűzfalnál hajtsa végre a
felvilágosítást! Vigyen öt embert, azt hiszem, annyi elég lesz, egyet küldjön
ide hátra, hogy a fedezékből emeljék ki a detonátort, vonszolja a templom mögé,
és amint a parancs végrehajtása után visszajön, ne várjon, nyomja le! Látja
ezeket az őrülteket, ezek parancs nélkül hátraarcot műveltek, és csak bámulják
a templom oldalát. Érdekes, nagyon furcsán vetül oda az árnyék, mintha betűk
lennének rajta és nevek… Mélázást abbahagyni, parancsot végrehajtani!
–
Jawohl, Herr Obersturmführer!
Kétoldalt
két-két géppisztolyos, mögöttük egy körülvette őket, és átfuttatták a hídon a
kis szakaszt. Nem siettek túlságosan, tudták, hogy az öngyilkosság elvetése és
sok egyéb – a híd fel nem robbantására szóló érvből született határozatuk – a
legyilkoláshoz vezet.
Nem hinném, hogy ennyire tisztán… Némely reményeket az ember sosem ad fel, talán az utolsó pillanatban sem. A folyón végigtáncoltak a nap sugarai, és még meglebbent egy-egy – csak nekik – táncban lehulló, szolidárisan haló falevél. Felnéztek és az ég novemberhez méltatlanul tiszta volt. Kék, a legmegnyugtatóbb szín…
Nem hinném, hogy ennyire tisztán… Némely reményeket az ember sosem ad fel, talán az utolsó pillanatban sem. A folyón végigtáncoltak a nap sugarai, és még meglebbent egy-egy – csak nekik – táncban lehulló, szolidárisan haló falevél. Felnéztek és az ég novemberhez méltatlanul tiszta volt. Kék, a legmegnyugtatóbb szín…
Mindezek
másodpercek alatt történek, rendkívül gyorsan peregtek az események.
Bekövetkezett a vég, amit előre láttak. A fal mellé állítás után, már arra sem
maradt idejük, hogy legalább emléket hagyjanak gyilkosaik memóriájában, és egy
komoly, férfias farkasszemet nézzenek velük, mielőtt eleresztenék a
sorozatot.
Röviden,
nagyon röviden dördültek fel a fegyverek, és nem mozdult többé senki.
Vogel
idegesen ment tovább, mintha mi sem történt volna, tudta, hogy a színház háta
mögött már szovjetek mozgolódnak.
–
Schnell, schnell! – kiabált.
Hihetetlen
gyorsasággal állították fel a géppuskát a színház előtt, talán Ivánnak, vagy
Grigorijnak hívták a mögötte hasalót. Az SS-ek átfutottak a hídon, és a
biztonságosnak vélt távolságba helyezett detonátort Vogel éppen le akarta
nyomni, amikor eldördült a nekik szánt sorozat.
A
többiek elérték a templom túlsó oldalát. Vogel, estében nem a detonátor
fogantyújára zuhant, vagy mégis? Egy hat esztendős fiúcska teljes lelki
nyugalommal, szinte az unalomtól ásítozva, bámulta az eseményeket a Szacsvay
utcában. Alighanem kiszökött, megigazította nagy, simléderes sapkáját, és
lement az Royal kávéház mögötti utcába, oldalról nézte, ahogy ropogtatnak.
Hónapok óta megszokta az egyenruhát, feltűnt neki, hogy némileg más a megszokottnál,
de akárhogy erőlteti az eszét, nem emlékszik, hogy tényleg melléesett-e az
Obersturmführer, és akkor robbant fel a híd, vagy nem…
Csak
arra, hogy egy teljes héten át, mint a sáskajárás, éjjel-nappal, megszakítás
nélkül özönlött át az a hadsereg, amiről később megtanulta, egy maroknyi
embernek kellett volna feltartóztatni. Grigorijra és Szására is jól emlékszik.
Az
Aradi útról is érkezett, még ha nem is özönlött az ellenség, kisebb
lövöldözésbe keveredtek. A százados egy intéssel jelezte, futás a tér végéig. Ő
és még két személy ott maradt a városháza mellett. Hogy az ellenállás komoly
látszatát keltsék, belőttek az utcába, illetve négy-öt kibiztosított nyeles
gránát robbanásától reméltek némi időnyerést.
–
Százados úr, százados úr! – furakodott a lármán keresztül egy ismertnek érzett
hang. A tiszt magáról megfeledkezve felegyenesedett, a hang irányába fordult,
és észrevette a hevesen integető Schmidtet, aki mint egy megkésett hírvívő,
örömteli üvöltésbe kezdett:
–
A parancs: visszavonulás!
–
Értem, leléphet!
A
sok dörrenés közben két megkülönböztetett, személyre szóló töltény repült ki,
majdnem egyszerre rogytak mind a ketten a földre. Schmidt még boldogan
belemosolygott a túloldali park egyik fájának színváltó koronájába, majd nem
mozdult többé.
A
parancsnok még kétszer csuklóból megmozdította a kezét, jelezve a túloldalon
lövöldözőknek, hogy abbahagyhatják az elterelő és félrevezető akciót. Fussanak
a többiek után! Szeme sarkából felnézett a városháza erkélyére, egyik szeme
nevetett, a másik meg sírt. A kampókombinációs ronda zászlót már rég levágyta
onnan, ám ha az a másik háromszínű lekerül, talán sosem teszik vissza.
Valóban
rettentő sebességgel történt a zászlócsere, egy hasonlóra, egymásra rakott és
egymást keresztező valamikkel egy nagy piros mezőben és egy egészen más, nem
hosszába rakott színkombinációjú zászlóra. Úgy tűnik, odabetonozódott…
Az
a kisfiú a mai napig tépődik magában azon, hogy a néhány pillanat alatt
összerakott pontonhídon, vagy a lelkében örökre egyben maradt Szent László „Kishídon”
történt-e az a megállíthatatlan menetelés, amit sohasem fog tudni elfelejteni…
Köszönetet mondok Seres Lászlónak, irodalmi és katonaszakértői segítségéért.
1 megjegyzés:
Nagyon szép mementó...
Megjegyzés küldése