– Én kérem, ezt nem csinálom tovább!
Mindenkit kiemeltek mellőlem, egyedül vágom a fát. Az összes egykori kollega
irodában csücsül, dirigál, rosszabb esetben itt kint főnökösködik zsebre vágott
kézzel. Annyit érek én is, mint ők, nekem is jár egy íróasztal. Meg is fogom
csinálni! Beutaltatom magam a kórházba és elintézem, hogy alkalmatlannak
találjanak a favágásra, irodai munkát akarok! Nem érdekel a lelkiviláguk, sem a
kényelmük, majd megemésztik. Kicsit összébb húzzák magukat, és betaszítunk még
egy íróasztalt. Elfér! Ha jól megnézem, semmit nem csinálnak. Egész nap egy
puccos köpenyben mászkálnak, mikor már megunták az ülést és foghegyről
odasóznak az embernek egy "na, mi van, Elemér, lassul a tempó"
kiáltást. Épp, mintha Retek maga is nem a fejszét forgatta volna naphosszat,
kicsivel korábban. Undorító és megalázó! Beutaltatom magam a kórházba és jól
elintézem!
Végül is egy kórházi
beutalás, ha elég rámenősen szimulál, a legegészségesebb favágónak is összejön.
Akkor kezdte aggasztani eredményeinek nem tervei szerinti alakulása, mikor a
harmadik napon az orvos gratulált kiváló leleteihez és az életkorát
meghazudtoló fizikumához. Bejelentette, hogy másnap kiutalja. Elemér pánikba
esett és gyorsan pánikbeteg is lett! Rohant az orvos után, köpenyébe kapszkodva
ráncigálta, hogy őt vizsgálják ki rendesen, mert beteg. Ezt jól jegyezze meg,
egész biztosan beteg, szondát is akar nyelni, érzi, hogy túl sok sav van a
máján.
– Ember, a máján egy
gramm sav sincs, ott epe van.
– Akkor epe. És túl sok
epe van a gyomromban.
– A gyomrában gyomorsav
van – mondta az orvos.
– Vizsgálja ki! Meg sem
röntgenezett, és még a szívemet sem ellenőrízte.
– Dehogynem, tegnap
volt EKG-n és mellkasi röntgenen.
– Igen, de még beöntést
sem csináltak nekem!
– Elemér, magának
hányszor van széklete egy nap?
– Egyszer, doktor úr.
– És az milyen?
– Hát olyan, amilyen
egy normális széklet.
– Akkor miért kellene magának
beöntést csinálni?
– Mert egy rendes
kórházban ez magától értetődően jár!
Az orvos kicsit
berágott Elemérre, másnap igenis elvégeztette az epe- és gyomorszondázást egy
beöntés után. Elemér kétórai kínlódással, még a nyeldeklőjén sem tudta átjuttatni
egy – türelmes, mosolygós bögyösből szikár hadvezérré átváltó – nővérke
segítsége mellett, fogta a csövet, kirántotta és földhöz vágta.
– Ez nem járja, ilyen
nincs! Ezt biztosan másképp is meg lehet vizsgálni, csak nem akarják!
– Kedvesem, Elemér bácsi!
– Cicuskám, ne
bácsizzál!
– Cicuskája kedves
Elemér bácsinak a… Nos, hát másképp nem lehet megvizsgálni, de ha nincsenek
gyomor, epe és máj bántalmai, sem görcsei, nem hány és remekül emészt, akkor
nem is értem, miért kell ezt magának megcsinálni?
– Azért mert beteg
vagyok, és ezt be is fogom bizonyítani! Igen, tudom… szoktak… elfelejtettem a
nevét, olyan hátgerincből vett folyadékot vizsgálni. Az biztosan csak rossz
lehet, mert beteg vagyok! Úgy döntöttem, nem lehetek favágó.
Másnap reggel az
aneszteziológus – vélhetően valami előinformációkkal és egy esetleges szóbeli
megbeszélés kapcsán –, szokatlanul látványosan állt neki a műveletnek. A
gumikesztyűket nyikorgósan, lassan húzta egyiket a másik után kezeire, majd
kicsomagolt és elkezdett válogatni a hatalmas tűk között. Elemér úgy beijedt,
hogy inkább fél erdőt kivágott volna, mintsem alávesse magát, a saját
követelésére létrejött vizsgálatnak. Elkezdett szabadkozni.
– Doktor úr, nekem nem
szükséges a gerincszurkálás, nem biztos, hogy ott bármi bajom is lenne,
szerintem máshol lehet a baj. Betegnek beteg vagyok, de nem a gerincemben.
– Uram, hajoljon előre
és ne mozogjon, különben nagy baj lehet.
– Kérem, ne csinálja,
doktor úr!
– Maga ne mozogjon,
ennyit kérek!
És komótosan, harmadik
nekifutásra – a bőgőmasinává átváltozott favágó Elemért – az orvos, végre
sikeresen lumbálta.
– Beértem a gerincbe,
most lenne szíves nem mozogni, annak ugyanis beláthatatlan következményei
lehetnek, ha a tű mozgatás közben magába törik.
– Magába eltörik? Vagy
úgy érti, hogy énbelém?
– A maga gerincébe!
– És hogy veszi ki, ha
beletörik?
– Sehogy, uram, akkor
magának annyi! – kacsintott szerteszéjjel a kórteremben, a közismerten kiváló
anaszteziológus.
– Jaj, ne csinálja ezt,
doktor úr! Favágó vagyok, favágó akarok lenni!
– Csak nyugalom, maga
egy beteg ember, a vizsgálat után, holnap meg is tudjuk, mi a baja.
Elemér a lumbálás
sokkját hamar kiheverte. Mást sem csinált, mint dühöngött az orvosra és a
nővérre a kétbalkezes, hozzá nem értő munkájukért. Ha rendesen dolgoznak, nem
kell háromszor, csak egyszer szúrnia a dokinak, illetve most szép mennyiségű
epe és gyomorsav is a laborban díszelegne. Az nem létezik, hogy annyira
egészséges, hogy valami ne lenne rossz. Nem lett! Minden eredménye tökéletes
volt. Orvosa az utolsó előtti napon megfontolás tárgyává tette – nyilván csak a
napi kötözködések nyomása alatt – úgy elméletileg –, mi lenne, ha a számtalan
lehetőség közül, valamelyiket használva, egy gyógyszer beadásával fél napra
kómába ejtené Elemért. Ez a gondolat egy pillanatig sem vert gyökeret, orvos
volt, nem ítélet-végrehajtó.
A még mindig reménykedő
Elemér épp azt fontolgatta, mi egyebet lehetne még vizsgáltatni, amivel biztos
beteg voltát alátámaszthatná, hogy egy rendes íróasztal mellett, lábát lóbálva
ő is dirigáljon… akkor már szinte senkinek, hiszen alig marad favágó.
Eljött a reggeli vizit
ideje, és a tervét szövögető Elemér utolsónak maradt.
– Doktor úr, szeretnék
még egy…
– Igen, gondoltam,
szeretne még egy zárójelentést is kapni.
– Nem, azt majd később,
ha megállapítja, hogy mi a bajom.
– Kedves Elemér úr,
magának semmi baja nincsen, itt a zárójelentés.
– Az lehetetlen! Ilyet
ne mondjon, én beteg vagyok, és különben is!
– Igen, tudom.
Megbeszéltük, munkahelyet szeretne változtatni. Két dologra hívnám fel a
figyelmét. Először is hoztam egy formanyomtatványt, amiben a kórház vezetőségénél
esetleg irányomban érzett nem tetszését reklamálhatja, másfelől tudomásom
szerint önnek három elemije van, ezzel pedig mindenhol segédmunkát tudnak
ajánlani, az irodai munkához valamivel több kell.
– Mennyivel? A sógorom
elintézi nekem a nyolc osztályt papíron, csak adjon már valami betegségről
igazolást!
– Maga makkegészséges,
erős favágó volt, gyanítom, hogy az is marad. Itt a zárójelentés, ott a
reklamáláshoz szükséges nyomtatvány. Barátilag tudom ajánlani, esetleg
próbáljon meg a munkahelyén egy éjjeliőri állást kieszközölni.
– De én nem akarok
favágó lenni, különben is már alig vagyunk favágók. Éjjeliőr meg főleg nem, az olyan
megalázó. Tudja, mit? A fene egye meg, nem leszek éjjeliőr, utálok éjszakázni
és nem szeretem, ha lesajnálnak, így is lenéznek az irodából. Mindenki az
irodában dolgozik! Dolgozik? Még ha dolgoznának! Ülnek, nézegetnek, unatkoznak.
Szóval maradok favágó!
– Maga dönt, Elemér,
maga dönt!
– Döntöttem, favágó
leszek és nem éjjeliőr! Na, adja a papírt, megyek hazafelé.
Néhány óra múlva az
orvos visszabaktatott a kórterembe, ahol Elemérnek már hűlt helye volt csak. A
többiekre kacsintva annyit mondott:
– Látják, emberek?
Mindent meg lehet oldani. Végül is Elemér barátunk úgy ment haza, hogy sikert
aratott. Az történt, amit akart. Választhatott a két lehetőség közül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése