Választások

– Én kérem, ezt nem csinálom tovább! Mindenkit kiemeltek mellőlem, egyedül vágom a fát. Az összes egykori kollega irodában csücsül, dirigál, rosszabb esetben itt kint főnökösködik zsebre vágott kézzel. Annyit érek én is, mint ők, nekem is jár egy íróasztal. Meg is fogom csinálni! Beutaltatom magam a kórházba és elintézem, hogy alkalmatlannak találjanak a favágásra, irodai munkát akarok! Nem érdekel a lelkiviláguk, sem a kényelmük, majd megemésztik. Kicsit összébb húzzák magukat, és betaszítunk még egy íróasztalt. Elfér! Ha jól megnézem, semmit nem csinálnak. Egész nap egy puccos köpenyben mászkálnak, mikor már megunták az ülést és foghegyről odasóznak az embernek egy "na, mi van, Elemér, lassul a tempó" kiáltást. Épp, mintha Retek maga is nem a fejszét forgatta volna naphosszat, kicsivel korábban. Undorító és megalázó! Beutaltatom magam a kórházba és jól elintézem!

Végül is egy kórházi beutalás, ha elég rámenősen szimulál, a legegészségesebb favágónak is összejön. Akkor kezdte aggasztani eredményeinek nem tervei szerinti alakulása, mikor a harmadik napon az orvos gratulált kiváló leleteihez és az életkorát meghazudtoló fizikumához. Bejelentette, hogy másnap kiutalja. Elemér pánikba esett és gyorsan pánikbeteg is lett! Rohant az orvos után, köpenyébe kapszkodva ráncigálta, hogy őt vizsgálják ki rendesen, mert beteg. Ezt jól jegyezze meg, egész biztosan beteg, szondát is akar nyelni, érzi, hogy túl sok sav van a máján.

– Ember, a máján egy gramm sav sincs, ott epe van.

– Akkor epe. És túl sok epe van a gyomromban.

– A gyomrában gyomorsav van – mondta az orvos.

– Vizsgálja ki! Meg sem röntgenezett, és még a szívemet sem ellenőrízte.

– Dehogynem, tegnap volt EKG-n és mellkasi röntgenen.

– Igen, de még beöntést sem csináltak nekem!

– Elemér, magának hányszor van széklete egy nap?

– Egyszer, doktor úr.

– És az milyen?

– Hát olyan, amilyen egy normális széklet.

– Akkor miért kellene magának beöntést csinálni?

– Mert egy rendes kórházban ez magától értetődően jár!

Az orvos kicsit berágott Elemérre, másnap igenis elvégeztette az epe- és gyomorszondázást egy beöntés után. Elemér kétórai kínlódással, még a nyeldeklőjén sem tudta átjuttatni egy – türelmes, mosolygós bögyösből szikár hadvezérré átváltó – nővérke segítsége mellett, fogta a csövet, kirántotta és földhöz vágta.

– Ez nem járja, ilyen nincs! Ezt biztosan másképp is meg lehet vizsgálni, csak nem akarják!

– Kedvesem, Elemér bácsi!

– Cicuskám, ne bácsizzál!

– Cicuskája kedves Elemér bácsinak a… Nos, hát másképp nem lehet megvizsgálni, de ha nincsenek gyomor, epe és máj bántalmai, sem görcsei, nem hány és remekül emészt, akkor nem is értem, miért kell ezt magának megcsinálni?

– Azért mert beteg vagyok, és ezt be is fogom bizonyítani! Igen, tudom… szoktak… elfelejtettem a nevét, olyan hátgerincből vett folyadékot vizsgálni. Az biztosan csak rossz lehet, mert beteg vagyok! Úgy döntöttem, nem lehetek favágó.

Másnap reggel az aneszteziológus – vélhetően valami előinformációkkal és egy esetleges szóbeli megbeszélés kapcsán –, szokatlanul látványosan állt neki a műveletnek. A gumikesztyűket nyikorgósan, lassan húzta egyiket a másik után kezeire, majd kicsomagolt és elkezdett válogatni a hatalmas tűk között. Elemér úgy beijedt, hogy inkább fél erdőt kivágott volna, mintsem alávesse magát, a saját követelésére létrejött vizsgálatnak. Elkezdett szabadkozni.

– Doktor úr, nekem nem szükséges a gerincszurkálás, nem biztos, hogy ott bármi bajom is lenne, szerintem máshol lehet a baj. Betegnek beteg vagyok, de nem a gerincemben.

– Uram, hajoljon előre és ne mozogjon, különben nagy baj lehet.

– Kérem, ne csinálja, doktor úr!

– Maga ne mozogjon, ennyit kérek!

És komótosan, harmadik nekifutásra – a bőgőmasinává átváltozott favágó Elemért – az orvos, végre sikeresen lumbálta.

– Beértem a gerincbe, most lenne szíves nem mozogni, annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnek, ha a tű mozgatás közben magába törik.

– Magába eltörik? Vagy úgy érti, hogy énbelém?

– A maga gerincébe!

– És hogy veszi ki, ha beletörik?

– Sehogy, uram, akkor magának annyi! – kacsintott szerteszéjjel a kórteremben, a közismerten kiváló anaszteziológus.

– Jaj, ne csinálja ezt, doktor úr! Favágó vagyok, favágó akarok lenni!

– Csak nyugalom, maga egy beteg ember, a vizsgálat után, holnap meg is tudjuk, mi a baja.

Elemér a lumbálás sokkját hamar kiheverte. Mást sem csinált, mint dühöngött az orvosra és a nővérre a kétbalkezes, hozzá nem értő munkájukért. Ha rendesen dolgoznak, nem kell háromszor, csak egyszer szúrnia a dokinak, illetve most szép mennyiségű epe és gyomorsav is a laborban díszelegne. Az nem létezik, hogy annyira egészséges, hogy valami ne lenne rossz. Nem lett! Minden eredménye tökéletes volt. Orvosa az utolsó előtti napon megfontolás tárgyává tette – nyilván csak a napi kötözködések nyomása alatt – úgy elméletileg –, mi lenne, ha a számtalan lehetőség közül, valamelyiket használva, egy gyógyszer beadásával fél napra kómába ejtené Elemért. Ez a gondolat egy pillanatig sem vert gyökeret, orvos volt, nem ítélet-végrehajtó.

A még mindig reménykedő Elemér épp azt fontolgatta, mi egyebet lehetne még vizsgáltatni, amivel biztos beteg voltát alátámaszthatná, hogy egy rendes íróasztal mellett, lábát lóbálva ő is dirigáljon… akkor már szinte senkinek, hiszen alig marad favágó.

Eljött a reggeli vizit ideje, és a tervét szövögető Elemér utolsónak maradt.

– Doktor úr, szeretnék még egy…

– Igen, gondoltam, szeretne még egy zárójelentést is kapni.

– Nem, azt majd később, ha megállapítja, hogy mi a bajom.

– Kedves Elemér úr, magának semmi baja nincsen, itt a zárójelentés.

– Az lehetetlen! Ilyet ne mondjon, én beteg vagyok, és különben is!

– Igen, tudom. Megbeszéltük, munkahelyet szeretne változtatni. Két dologra hívnám fel a figyelmét. Először is hoztam egy formanyomtatványt, amiben a kórház vezetőségénél esetleg irányomban érzett nem tetszését reklamálhatja, másfelől tudomásom szerint önnek három elemije van, ezzel pedig mindenhol segédmunkát tudnak ajánlani, az irodai munkához valamivel több kell.

– Mennyivel? A sógorom elintézi nekem a nyolc osztályt papíron, csak adjon már valami betegségről igazolást!

– Maga makkegészséges, erős favágó volt, gyanítom, hogy az is marad. Itt a zárójelentés, ott a reklamáláshoz szükséges nyomtatvány. Barátilag tudom ajánlani, esetleg próbáljon meg a munkahelyén egy éjjeliőri állást kieszközölni.

– De én nem akarok favágó lenni, különben is már alig vagyunk favágók. Éjjeliőr meg főleg nem, az olyan megalázó. Tudja, mit? A fene egye meg, nem leszek éjjeliőr, utálok éjszakázni és nem szeretem, ha lesajnálnak, így is lenéznek az irodából. Mindenki az irodában dolgozik! Dolgozik? Még ha dolgoznának! Ülnek, nézegetnek, unatkoznak. Szóval maradok favágó!

– Maga dönt, Elemér, maga dönt!

– Döntöttem, favágó leszek és nem éjjeliőr! Na, adja a papírt, megyek hazafelé.

Néhány óra múlva az orvos visszabaktatott a kórterembe, ahol Elemérnek már hűlt helye volt csak. A többiekre kacsintva annyit mondott:

– Látják, emberek? Mindent meg lehet oldani. Végül is Elemér barátunk úgy ment haza, hogy sikert aratott. Az történt, amit akart. Választhatott a két lehetőség közül!