Csárdás

Az örök mókamester, Bálint, életkori adottságból ismerőseit haverekre, barátokra, semlegesekre és ellenségekre osztályozta, akárcsak majdnem mindenki a kamaszkort alig átlépett időszakban. Ez az az szakasz, amikor hamar lesz haverból – néha barátokból – ellenség. Ez volt a legkeményebb kategória, ami egymás köszönésének fogadását is „értelemszerűen” mellőzte. Pedig bizony ennek semmi értelme nem volt, az értelemre hivatkozást így kapásból szemetesládába lehet dobni.

Bálint és Józsi soha nem kedvelték különösebben egymást. Habitusuk és életfelfogásuk is hasonló volt a párhuzamosakéval, amelyek jó esetben a végtelenben találkoznak – amennyiben van egy kis térgörbület –, ellenkező esetben ott sem. Már csak azért sem, mert a végtelen vég nélküli, így az egésznek legfeljebb matematikai értelme van. Ha nem két barátnőnek udvarolnak egyszerre, nem ismerik meg közelről egymást, legfeljebb látásból, azon túl semmiképp. Így viszont akarva-akaratlanul közös társaságba kényszerültek, és olyan haveri fonódásokat színleltek kifelé, amelyek valamiért sosem voltak valóságosak. Józsi nem tűrte Bálint kedélyes humorát, amivel az, ha nem akart, akkor is a társaságok középpontjába vergődött pillanatok alatt. Bálint nem kedvelte Józsi mogorva, vezérszerepet kierőszakolni akaró próbálkozásait. A két dudás egy csárdában klasszikus esete rajzolódott ki, ahol a levegő egy idő után már olyan puskaporos volt, hogy minden oldalról várható volt egy időzített robbanás. A várható be is következett. Józsi lement mélygörénybe, és egy négyszemközti beszélgetésen Bálintnak ennyit mondott:

– Tudod, kisapám, két hónappal ezelőtt a te Jolánodat úgy meghúztam, mint Goe úrfi a vészféket!

Hogy igaz volt, vagy nem, azt egyedül Jolán tudhatta, aki barátnőjével épp akkor jelent meg, amikor a mérkőzés kezdődött volna. Így halasztódott! A látszathaverság, mint szappanbuborék pukkadt szét, ahogyan Bálint és Jolánka kapcsolata is.

A lányok ilyesmiben összetartóak. Ha valaki dobja a barátnőt, általában maga is a srác sértettjének érzi magát, vagy ráhajt és felszedi. Jolánka barátnője a két klasszikus lehetőség közül az elsőt választotta, így sokéves barátság után, gyakorlatilag mint Józsi rendíthetetlen barátnője, köszönőviszonyon kívüli állapotba került – a már-már megvetett – Bálinttal.

Margitka és Bálint között hosszú barátságuk alatt számtalan kamaszkori civódás, egyet nem értés, örök harag előzménye derengett. Ezek néhány nap alatt, jobb esetben néhány óra alatt megoldódtak, így a még mindig jóhiszemű Bálint, pár nappal később, a megszokott találkahelyen széles mosollyal köszönt exbarátnőjére és a másik kettőre. Meglepő módon, barátnője lojalitását és Józsi hűségét kiemelve, Margitka zord arccal annyit mondott csak: "röf"!

Bálintot nem olyan fából faragták, hogy kétszer kelljen oldalba rúgni és egyszer elsompolyogjon. Szúrós, egyenes tekintettel, a Margitka nevű valamikori kebelbarátnő pupilláiba mélyedt, ajkán enyhe mosolyszerű képződménnyel, kényelmesen elfordult és tovább sétált, azzal a tudattal, hogy nyitva hagyott egy elvarratlan szálat, amit előbb-utóbb rendezni kell, mint férfi a férfival. Hetek múlva, ugyanaz a lelkével jól egyensúlyozó Bálint, mint korábban, néhány baráttal betért egy bárba. Nem mondhatni, hogy túlzsúfolt volt, mindössze két-három asztalnál ültek a rengetegből. Az egyiknél Józsi és Margitka.

"Amelyik szekér fel nem vesz, nem futunk utána, akinek nem kellek, nem pitizek" alapon tudomást sem véve a másik kettőről, leültek és rendeltek. Bálint meg nem roppant lelki egyensúlya, látható jó kedve és irritálóan magabiztos – harc nélkül szerzett –, társaságközpontisága, Józsiban az összes önfegyelemért felelős kötelet gordiuszi csomóként suhintotta ketté. Felpattant az asztaltól, Margitkára förmedt, "ülsz", nagyjából, mint egy rossz kutyára. Nem volt a bátorság bajnoka, tíz méterről kiáltott oda:

– Te, ott, gyere ide!

Senki nem válaszolt, ugyanis senkit sem hívtak "te"-nek.

– Azt mondtam, gyere ide!

Megint csak a beszélgetés nyugodtnak tűnő folyama dühítette tovább. Bálint tudta, hogy neki lett címezve a "te" név, de "hadd főjjön a levében" gondolta. Mozgáslassítóval odafordította a fejét, és megemelte a szemöldökeit olyan kifejezéssel, hogy "mit akarsz, apuskám, gyere ide".

– Srácok, az a kérésem, ne avatkozzatok bele, akármi is legyen!

Felállt és odament.

– Most kimegyünk a mosdóba – üvöltött Józsi a terem légterébe, hogy mindenki, de főleg Margitka, nagyon jól hallja.

– Nekem éppen nem kell, de ha nagyon akarod, segítek – dobta oda hanyagul Bálint, a Józsi idegeit nem éppen csillapító mondatot.

– Ne játszd az eszed, kisapám! Most meglakolsz, menjünk!

– Menjünk, ha nagyon akarod, én nem szeretnék a mosdóban lakni, de ha te ott lakol, akkor meglátogathatjuk.

Az ilyen szócsaták is egyszer véget érnek, és valóban a mosdónak kinevezett, mindenféle emberi mocsokkal teli förmedvénybe kerültek, ahol úgy egycentiméteres magasságig, kétesen émelyítő valamiben lehetett csak tocsogni.

– Na, mondjad, Józsikám, mi a túrót akarsz?

– Te, figyelj, ha már ilyen csorbát ejtettél a becsületemen…

– Mit ejtettem én? Micsodán? Mintha te kavartál volna be Jolánka és közém. Szét is ugrasztottál rendesen minket.

– Nézz körül!

– Nem szeretnék, nagyon undorító!

– Azt akarnám megbeszélni… odakint azt mondhatnánk, hogy jól összeverekedtünk, de annak ugye az lenne a következménye, hogy meg kellene ebben az izében henteregnünk. Nekem nincs hozzá kedvem.

– Jaj, de kedvetlen vagy drága, drága Józsikám! Olyan búbánatosan kedveszegett.

– Ne játszd az agyadat! Te szeretnél itt megverekedni?

– Józsikám, nem szoktam általában verekedni.

– Mi az, hogy általában?

– Élesben soha nem verekedtem, de nem futamodnék meg előled, legyen az bármilyen küzdőtér, akár ez az iszonyat is itt.

– Nagyon fellengzősek a szavaid, akárcsak a társaságközpontú gigerli önmagadé!

– Milyen szavakat ismersz! Gigerli? Igen, igen, emlékszem! Az ötven évvel ezelőtti, Schneider Fánit ingerlő valakiről beszélsz.

– Hagyd már ezt a hülyeséget! Figyu, kimegyünk? Jól megverekedtünk, és a büdös életben nem tárgyalunk egymással.

– Biztosan így akarod elintézni a dolgot?

– Halálbiztos!

– A halál az nem biztos, de legyen, ahogy akarod.

Kisétáltak, Bálint kicsit flegmatikus mosollyal, juszt is odabiccentett Margitkának, visszaült, és csendben elfogyasztották, amit rendeltek. Lassan, feltűnően és idegesítően nyugodtan kisétáltak.

Az épülettől 20-30 méter távolságra, a falnak dőlve annyit mondott társainak: "gyerekek, most nagyon megszívhattam volna".