Túlgondoskodás

– Te, öcsém, ez a Peti egyvégtében a lovakat nyúzza, egy kis leckét megérdemelne. A pajtában sincs nyugtuk már tőle. Ahogy bekötöm őket, azonnal rázzák a sörényeiket, idegesek. Csodálom, hogy még nem rúgták össze, de ez a siheder másról sem beszél, csak a lovaglásról. Félóránként hol az egyiket, hol a másikat hozza ki a pajtából, felkantározza, és ott az udvaron, csak úgy szőrén, nyaggatja és molesztálja őket. Nem nagyon örülnek neki, és én sem. Van más dolguk is, hadd pihenjenek. Ki húzza helyettük haza a szénás szekeret?

– Látod, testvér, olyan igyekezettel próbál úgy élni, mint mi. Arra a pár hétre, amit itt tölt, én nem venném el a kedvét.

– Most vagy elveszem, vagy meghozom. Lovagolni fog ám! Na, gyere, Peti, ülj fel! Úgy tartsd a lábad, ahogy tanítottalak!

Lackó hátulról akkorát suhintott a veres ló farára, hogy az egyből vágtába kezdett. Nehezen leírható az érzés annak, aki soha nem lovagolt. Az ember úgy érzi, hogy nem külön élőlény, hanem egy a lóval. A ló sörényét és haját a szél együtt fújta, ahogy ölelték a levegőt a vágta úszásában. Így Lackó terve félresikeredett. Nem elvette, meghozta a siheder kedvét. Olyan messze túlbuzgó lovászlegénnyé nevelte ki magát, hogy a lovaknak alig maradt nyugodt percük az éjszakán kívül. Jámbor állatok voltak. Csak úgy udvariasan, szolidan igyekeztek ledobni, de az a vágta olyan élményt adott és olyan képességeket hozott felszínre, hogy ebben a barátságos formában, a ledobás sikertelen volt.

Nincs az a ló, amelyik le ne dobná lovasát, ha akarja.  Úgy látszik, ez a veres és barna nem akarta úgy igazán kicsinálni. Pedig a barnának jó oka lett volna, csak ő, szegény, vak volt. Az ok éppen innen származik; patkolás után, ahogy szokta, mikor nem szekérbe fogva, vagy jászol előtt álldogálnak a lovak, felszökött a hátára és hátrakurjantott:

– Én ezt most hazaviszem, a másikkal majd jösztök ti. De nincs kantár, hogy fogom irányítani?

– Csak pofozd úgy, amerre menni akarsz! – válaszolta Lackó.

Valószínűleg maga sem volt meggyőződve, hogy ezt a ló majd valódi irányításnak veszi. Így már a kapukimenet egy kényszerleszállással kezdődött. A vak ló, szegény, alig jutott ki. A kötőféket elkapva ismét a hátára szökött az ifjú kamasz, ám rettentő szörnyületére az állat egyenesen a mély patakmedernek ment, ami függőlegesen suvadt. A patak tele hatalmas szikladaraboknak beillő kövekkel, ahol biztosan minden lábát eltörte volna.

Barátunk leugrott, elhűlve látta, hogy a vak ló mit sem sejtve a part peremének egyik szikláján úgy áll, hogy a patkó fele a semmibe lóg patájával együtt. Nagyon megijedt. Igyekezett nem átsugározni rémületét a lóra. Nem kis munkájába telt, hogy elhárítsa a lezuhanását, és visszaült. De a pofozás valahogy tényleg nem működött a lóirányítás eszközeként. Szegény vak ló összevissza ment. A kereszteződésig ötször-hatszor leugrott, visszaszökkent, leugrott, visszaszökkent, csak hogy megmentse a lovat, meg magát az összetöréstől. Minduntalan a patakmedernek indult szegény. Lógó orral vitte át az országúton a malom irányába, bár a patak jó szakaszon kimaradt, már kötőféken vezette haza a vak lovat. Ki is kötötte a jászol elé.

 Mikor a két unokatestvér meghozta a másikat is, amolyan fájdalomdíjféle potyaetetésbe kezdett. Gondoskodott félóránkénti jászolba dobott szénamennyiségről és abrakról. Az ilyen gondoskodást az állatok már tényleg rosszul fogadják.

Úgyhogy egy hét után mérte fel, jobb lesz kevesebbet zargatni a lovakat, esetleg baja lehet. Amikor kettejük közé bement, hol az egyik, hol a másik pofáját csapkodta, simogatta a sörényüket, azok lecsapott füllel jelezték nemtetszésüket. Ezt ismerte, hallott róla, ilyenkor nagyon kell vigyázni. Rázták sörényüket, orrlikaik szinte füstöltek. Látszólag ok nélkül habzó tajték lepte el őket. Dobogtak, toporzékoltak, helyezkedtek, szorultak egymás felé és szorították egymás közé az óvatlan ifjú legényt, akit egyszerűen csak betolakodónak éreztek, életük ritmusát szétzavaró idegesítőnek.

Kijutni csak a lovak mögött lehetett. Bal kézre esett a pajta ajtaja, és bal felől állt a vak ló.   Álltában az ép szemű akkorát rúgott hátra, ha telibe találja, ki nem kerül elevenen. Rúgott a vak is, de akkor már bőven a pajtán kívül volt. Úgy gondolta, jó tudatni az állattal, hogy nem ijedt meg, így a csűrből két hatalmas vella szénát sirített eléjük magabiztos „hoé” kiáltásokkal, s a lovak néhány napig nyugalomra leltek.