Lágy zenére, fülbemászó taktusokra
tipegett az andalgó sznobok serege, az Operabál mintájára megszervezett, túlcicomázott,
agyontupírozott táncteremben, milliós báliruhákban, giccsnek is cifra frizurakölteményekkel
ékesített, túlsminkelt hölgykoszorúval.
Imola elszállt a
boldogságtól, talán soha nem érezte ilyen jól magát, egyúttal komoly grádicsnak
is érezte részvételét, az igazgató úr jobbján, egy mielőbbi előmenetelhez.
Két hétig edzett – ahogy
magában nevezte. Valójában méregdrága, harmadosztályú táncórákat vett egy
különc, pancser tánctanártól. Itt nem lógott ki a sorból, épp ellenkezőleg,
kimagaslóan jobb volt a többieknél, akiknek segédfogalmuk sem volt a báli
táncokról.
Szépen fogyasztottak,
az igazgató úr éppen felajánlotta a tegeződést. Imola boldogan fogadta el, és
igyekezett tenni arról, hogy ne túl sokat fogyasszon a főnök, nehogy másnapra
elfelejtse meggondolatlan gesztusát póri alkalmazottja irányában.
Ebbe a csodálatos,
zenés csendéletbe, egy elképesztő kinézetű, kopasz és egyben tetovált fejű,
több mint kapatos alak megjelenése rondított bele. Az igazgató úr vállára vert
hátulról és odaszólt.
– Apuskám, kéne a csaj!
Az igazgató
hátranézett, elképedt, mikor meglátta, hogy ilyen kinézetű szerzet is
bejuthatott erre az exkluzív rendezvényre. Iszonyú kellemetlenül érezte magát –
gyáva és pipogya alak volt –, különben teljesen kijózanodott.
– Imolám, kedves, most
üssem le ezt a pasast, vagy hagyjuk futni?
Játszotta a hőst abban
a biztos tudatban, hogy egy ilyen környezetben a személyzet pillanatok alatt
eltávolítja a rendbontót.
– Hagyd a csóreszt,
szerintem ő sem tudja, mit beszél!
A kopasz vállon
ragadta, olyan erővel szorított a vállizmán, hogy őigazgatósága térdben
megroggyant.
– Most kimegyünk, és
ezt lerendezzük!
Igyekezett minél
hangosabban beszélni, az andalgó lágy zenét túllicitálón, hogy vegye már észre
valaki magát:
– Jól van, öreg,
menjünk!
A kopasz Imola felé
nyúlt, csuklón kapta, magához rántotta és a nyakába harapott. Az igazgatónál
betelt a pohár. Legszívesebben őrjöngve ordított volna segítségért, de
láthatóan senki nem akart tenni semmit.
– Imolám, kedves, várj,
elintézem ezt a tahót, két perc és itt vagyok. Addig fogyassz el egy gintonicot!
– Vigyázz magadra,
Alfrédom! Várlak vissza!
Alfréd nem siette el a
kimenést, még mindig reménykedett valami külső segítségben. Nem értette az
egész ostoba helyzetet, nyakon harapott Imolájával együtt.
Az ajtókon kívül a
tagbaszakadt, tetovált fejű kopasz ledobta a zakóját, és Alfréd igazgató úr
berezelt. Olyan igazi gyúrós külsejű fazon vicsorgott rá. Lerohant a lépcső
bársonyszőnyegén, harsányan segítségért ordibálva, a tetovált fejű kopasz pedig
utána. Kicselezte, aztán visszarohant, triplán véve a fokokat még mindig
ordítozott.
– Segítség! Segítség,
huligán!
A kigyúrt utolérte.
– Minek neveztél, te
minimorzsa?
– Á, semmi, kedves
barátom, csak mint férfi a férfival… Nem ér az a nő annyit…
– Ne hízelegj itt!
Lehuligánoztál az előbb, nem a nőről van szó, kit érdekel! Jean, gyere csak
ide!
Jóska, a hirtelen
Jeanná és inassá avanzsált sofőr, előre betanított merevséggel odabillegett.
– Ki ez a taliga?
– Ladányi úr, kérem
tisztelettel, valami igazgatócska, vagy mi, úgy tudom.
Ladányitól Alfréd
mégjobban megijedt. A rendezvény fővédnökébe és szervezőjébe kötött hát bele,
miután az egészen otthonosan nyakon harapta Imoláját.
Alfréd hirtelen a világ
összes Frédije között a legalsóbbnak érezte magát, nevéhez méltóan.
Ripsz-ropszra végiggondolta végrendeletét, most, hogy így Imolával összemelegedőbe
került, kicsit bántotta, hogy a leány egy peták erejéig sem szerepel benne, de
ha itt a vég a tetovált fejű kopasz személyében, akkor már nem tud mit tenni.
Lassított filmként végiggondolta saját temetési szertartását, megadta magát
sorsának.
Nagyon váratlan dolog
történt!
Egy alacsony, kerek
fejű, pufók, gömbölyű hárpia elordította magát a folyosóra rontva:
– Taksony, mit csinálsz,
és hol vagy?
A tetovált fejű
hirtelen elcsendesedett.
– Hé, maga!
– Igen, kedves Lujzám!
És a kis kövér, pufók
arcú hárpia földbegyökerezett.
– Mit csináltál
magaddal, Taksony?
– Á, semmi, drágám,
mindössze a maszkmester igen eredeti ötletének vetettem alá magam, hogy egy
kicsit felrázzam ezt a lagymatag partit, amit ugye mi magunk rendeztünk
magunknak olyan langyosra, amilyen.
Jelentőségteljesen az
előbb még agyonverésre váró Alfrédhoz odaszólt:
– Igaz, barátom?
– Nekem mondod, pajtás!
– Taksony, miféle
barátod ez? Még soha nem találkoztam olyan emberrel, akivel tegeződtél volna!
– Lujzám, drága, ő egy
nagyon régi barátom. Hogy is hívnak? – sziszegte fogai között Alfrédnak.
– Nevezz Frédinek
nyugodtan.
– Ő Frédi, a kenyeres
pajtásom. Mindenféle jó mókákat találtunk ki együtt, tulajdonképpen ő eszelte
ki ezt az egészet.
– Értem, akkor most már
kettőtöket kell megfojtanom.
– Drágám, nyugodtan
tegeződj te is az én kebelbarát Frédimmel.
– Alfrédommal!
– Alfréd, ő az én
becses drága kincsem, szeretett Lujza nevű feleségem.
– Lujza, ő Frédi, a
barátom.
– Csókolom a kezedet,
Lujzácska.
– Örvendek, Frédi –
bökte oda hátrahőkölten Taksonyné.
– Na, veszed le a
fejedről azt a ronda parókát!
– Nem olyan egyszerű,
drágám, ha jobban megnézel, nem csak a frizurám változott.
– Nem! Te titokban
konditerembe jársz! Mikor azt hazudod, hogy éjszakázol a munkahelyen, nem vagy
az irodában!
– Á, dehogy, olyankor
tényleg dolgozom, kivéve, mikor Frédivel egy kicsit lazítunk. Viszont a
maszkmester teljes felsőtesti megdolgozáson ejtett át.
– Azt látom. Neked
sosem volt semmilyen izmod, fiatal korodban is olyan kis vérszegény voltál,
most meg egy muraközi ló hozzád képest gebe!
– Ló? Drágaságom, egy
pillanat, a frizurádból kiszedem a hajtűdet.
Kiszedte! Lujza intelme
későn érkezett, Taksony egy mozdulattal kirántotta rémisztő nejének parókájából
a hajtűt, amitől az rendesen félrecsúszott.
– Nézd, drágám! – és
elkezdte magát szurkálni. – Látod, olyan, mint a papírmasé gyermekkorunkban,
csak teljesen élethű. Szemre ijesztő, kopasz fejem van, az egész felsőtestem
tiszta muszkli, de sajnos, ez csak a látszat – mondta egészen csüggeteg hangon.
– Na, tűnés, szabadulj
meg ettől a maskarától, de nagyon gyorsan! – dörgött még sokkal pirosabb fejjel
Lujzácska.
– Add vissza a
hajtűmet!
– Parancsolj, kérlek,
itt a parókatűd. Frédi, közöld Lujzával a rossz hírt!
Frédi – korábban
igazgató úr, Alfréd – nem tudta, mit kell közölnie, így rögtönzésbe fogott.
– Tudod, drága
Lujzácska – ettől a multimilliárdos feleség feje a szétrobbanásig vörösödött –,
a helyzet az, hogy az anyag, ami Taksony testén van, olyan papírmasé jellegű,
de most hogy összebökdöste, a pára fél órán belül az összes körüllévőben
cianidot állít elő, amitől menthetetlenül kampec. Egyedüli megoldás, ha
leszedjük róla a maszkot, de nagyon távol kell tartani magunkat tőle fél órán
keresztül, közben ötpercenként be kell dobni egy gintonicot. –Ez volt Alfréd kedvenc
itala, gondolta, ha már isznak, igyák azt, amit ő szeret.
– Ez igaz, Taksony?
– Igen, drágaságom.
– Ó, te Taknyos!
– Te is, te is, te is!
Figyelj oda, Frédikém, így szokott becézni az én drágám.
– Nagyon aranyos!
Nevezhetlek én is Taknyosnak?
– Ezt mellőzd, ha jót
akarsz magadnak, kedves barátom!
– Mellőzöm.
– Na, menjünk gyorsan!
Jut eszembe, Jean!
János odalebegett.
– Fiam, most gyorsan
felejtsd el ezt a komornyikosdit, változz vissza néhány percre sofőrré!
Pillanatok alatt éles késsel, ollóval és a szmokingommal térj vissza.
– Meglesz, uram!
– Vedd ki magadból a
beszédlassítót!
Jean, alias János már
mozdult is, mire kettőig számoltak, elő is került.
– Taksony!
– Mondd, drágám!
– Azt beszélik az
emberek, hogy nyakon haraptál egy nőt!
– Igen, tudod, a
maszkmester a fogaimba apró festékszórókat tett, így az egész nyakonharapás
móka volt csak.
– Nem mindenkinek
tetszett!
– Majd teszünk róla,
hogy tetsződjön, ha tudni fogják, ki csinálta a mókát. Különben fel is út, le
is út, de inkább le.
– Értem!
– Abba a szobába most
bevonulok Alfréddal, és leszedem a maszkot.
– Tudod, milyen kár,
egyetlen Taksonyom, ilyen jól soha nem néztél ki. Ha most ez a cianidos dolog
nincs, úgy bevonszolnálak a hálószobába, mint a pinty!
Taksony kezdett igazi hálás
barátságot érezni az Alfréd nevű újdonsült megmentője felé. Ezt Alfréd is
észrevette természetesen, és már egyáltalán nem a temetésén gondolkodott.
–
Jut eszembe, Lujzácska, kedves férjed volt olyan kedves holnap estére meghívni,
menyasszonyommal, Imolával, a harmadik emeleti szalonba.
–
Oké, szólok a személyzetnek, csak mozduljatok már, nem akarok cianidos lenni, amiért
lemaradtam egy kigyúrt gyönyörűségről. Ó, Istenem, milyen szerencsétlen vagyok!
János, amint
átnyújtotta a kést, ollót, kanalat, villát – hozott ő mindent –, egy pillanat
alatt visszavedlett Jeanná.
Alfréd pedig, akinek
többször volt gipszben a keze, úgy rántotta le a ványadt, kövérkés Taksonyról a
maszkot, mint a narancsról a héjat.
Taksony röpke
zuhanyozás után szmokingjában – már Taksony formában –, Alfréd kíséretében
visszamenetelt előbb a folyosóra, majd hőn szeretett feleségét közrefogva,
hármasban a táncterembe.
Imola nem hitt a
szemének. Az ő Alfrédja ilyen hamar megfeledkezett volna róla? És egyáltalán,
hová tűnt a tetovált fejű, kopasz, kigyúrt?
Közben Alfréd csendesen
megkérdezteTaksonyt:
– Mondd, barátom,
honnan volt akkora erő a kezedben, hogy majd szétroppantottad a vállamat?
– Az is a maszkmester
műve. Ha szétbontanád a lefejtett maszkot, találnál benne egy önműködően
szorító anyagot csuklótájékon. Lujzának mondd azt, hogy elégettük a veszélyes
hulladékot.
– Rendbe, Taksonyom!
Imolácska fejecskéjében
teljes volt a káosz. "Vajon az én Alfrédom tényleg kicsinálta azt a
húshegyet? Nagyon hódol neki mindenki, nem is értem! Bár nem egy senkivel
jöttem, a főnökkel. Kedvelem is, de itt egy a sok igazgató közül, most mindenki
majdnem hasra esik előtte, a mézes-mázos tiszteletteli hajlongásokkal."
A hármas felállású
csapat Imolához érkezett.
– Taksony, Lujzácska,
bemutatom Imolát, a menyasszonyomat.
– Imolácska, ő Tapadi
úr, az én réges-régi barátom, az est fővédnöke, a kedves Taksony. A hölgy pedig
Lujzácska, a neje.
– Örvendek! – hőkölt
hátra a kétszeresen is felvillanyozó információtól, hiszen főnöke nem csak hogy
nem felejtette el a tegeződést, de még menyasszonyaként is mutatta be a közel s
távolban leggazdagabb és legnagyobb hatalommal bíró köztekintélynek, Taksony
úrnak és feleségének.
"Szóval ez az én
Alfrédom nem egy ügyetlen fiú! Hogy azt a tetovált fejű kopaszt hogyan ütötte
le, azt nem tudom, ki nem néztem belőle, de megcsinálta!"
– Örvendek, Lujzácska! …
Ekkora happy and után a
mesét csak azért nem folytatom, mert mi lenne, ha kiderülne, a tetovált fejű
kopasz közben jól leütötte a direktor urat, aki tulajdonképpen egy pillanatig
sem gondolta komolyan az Imolával való tegező viszonyt, és most hüppögve,
kesergőn hetekig bánkódna, hogy egy estére beadta a derekát, pedig nem is.
Így aztán a cseppet sem
boldog Taksony-, illetve a jó eséllyel boldognak induló Alfréd- házaspárok, épp
addig éltek, míg meg nem haltak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése