Igen tág kategória a Megalázók
Szakágazat, ez ugyanis magában foglalja az élet majd minden területét, legelsősorban
a munkaügyi területeken, balról jobbra, fentről le, mindenhol. A munkán kívüli
személyes viszonyokban is előfordul, de ami nem hivatalos, azt most nem
számítjuk ide. A Megalázók Szakágazat tagságára csak azok predesztináltak,
akiknek legalább néhány alkalmazottjuk van. A sors fintora, hogy ha 100
százaléknak vesszük az egészet, belőlük mintegy harminc-negyven százalék
alkalmatlan a feladat betöltésére, nem képes felnőni a megalázói magaslatig.
Megalázók és megalázók között jelentős a különbség. Nagyon komoly tévedésben
van, aki azt gondolná, hogy igazán jó megalázó csak alulművelt, netán kétkezi
munkás lehet, két-három beosztottal. Az is téved, aki a bőrfotelekben ülő,
helyenként pöffeszkedő vezérigazgatókra, vagy ezeknek a még magasabban trónoló főnökeire
gondol zsigerből.
Iskolapélda:
Egy barátom, akit
építkezésen dolgozó ácsként, munkahelyi utasítással átirányítottak egynapi
munkára egy másik vállalathoz, a kaputól távol fölismert egy régi hangot. Ez a
hang emlékeiben is harsány volt, most viszont habzó szájjal ordítozó.
Gimnáziumi padtársa, nálánál sem okosabb, sem ügyesebb nem volt, sőt
képességeiben megkérdőjelezhetetlenül gyengébb. Benyitott és köszönt:
– Szervusz, drága
barátom, de jó, hogy látlak, ezer éve nem találkoztunk, mi történt veled? Mi ez
a mocskos ruha rajtad, csak nem valami melós vagy?
– De, ács vagyok, át
kellett jönnöm, hogy… te jobban tudod, mit kell itt megjavítani…
– Téged küldtek?
– Igen, mint látod.
– Ott hátul van egy pár
ajtófél, azokat kell rendbeszedni.
Közben görnyedt, girhes
emberek, púposra rakott talicskákat toltak hátul, mint megannyi rabszolga.
Kedélyesen, szinte
bájosan baráti csevegését, a gyakorló megalázó – barátom volt osztálytársa –
időnként dobhártyát szaggató, idegeket tépő ordítással szakította meg:
– Te piszok, lusta, ne
ténferegj, mint egy gebe! Dolgozz, azért
fizetünk! Ne húzd a szád! Mi van, reklamálni akarsz? Nyugodtan tedd, húszan
jönnek helyetted, egy szavadba kerül! – és folytatta a bájos, baráti
beszélgetést.
– Figyelj, ha hátul
azokat a dolgokat megjavítod, nekem szükségem lenne egy ilyen emberre, mint te.
Jól ismerjük egymást, gyere hozzám dolgozni, megfizetlek. – Közben, néhány
fülsiketítő ordítással ismét tudtára adta tucatnyi beosztottjának, ki az úr a
háznál.
– Különben, hogy lettél
te ács?
– Én ezt szeretem
csinálni.
– Ne viccelj! Mindig jó
fej voltál, sokkal többre vihetted volna.
– Nem vittem kevésre.
– Te tudod, na, figyelj,
akkor jössz hozzám dolgozni, tudod, mint barát a baráthoz?
Az ács végiggondolta,
hogy neki is van egy megalázója, akit nem kedvel, mert hetente, kéthetente, de
nem gyakrabban, letolja, amúgy megalázó módra a beosztottakat. Néha együtt,
néha külön-külön kesergeti az életüket. Már nem volt annyira fiatal, hogy ne
mérje fel, a hajdani barát a második munkanapon ugyanúgy ordítana vele, mint a
többiekkel. Mit neki az a valahány százaléknyi fizetéstöbblet. A két megalázót
összehasonlítva bizony az ő megalázója, jámbor kenyeres pajtás volt, valamikori
barátjához képest.
– Á, köszönöm, nem. Jól
megvagyok én, fizetnek is rendesen. Most megyek, megcsinálom a munkámat, aztán
még beszélünk, rendben?
– Rendben, pajtás.
A megalázó
félpercenként ordított, amint az ácsunk odébbállt dolgát végezni. Gyakorlatilag
folyamatosan…
Kedélyesen búcsúztak
el.
– Remélem, hamarosan
találkozunk – mondta a főmegalázó volt barát.
– Persze, pajtás, én is
remélem, egy sör mellett. Akkor mentem, viszlát!
Magában boldogan
könyvelte el, hogy a megalázó skálán, ha osztályozni kellene, az ő megalázója
milyen jó megalázó. Nem sírt azon, hogy ő nemcsak azért lett ács, mert egész
életében az ács szakma vonzotta, hanem azért is, mert nem alkalmas a Megalázók Szakágazat
tagságának elnyerésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése