Kitavaszodott

A hajnal sem hasadt még, csak a feje a fájdalomtól, amikor az ébresztőóra négy órakor, mikor az emberek nagy többsége a másik oldalára fordul, megszólalt olyan hangerővel, mintha az agyát akarná kirepíteni. Fegyelmezett, talán túlontúl szorgalmas emberkeként meg sem próbált ellenkezni az óra brutalitásával. Kikászálódott az ágyból, megmosakodott, megfésülte a haját, felöltözött, reggelit készített, összeszedte a holmiját, és elindult dolgozni, a város lehető legtávolabbi részén levő munkahelyére. Az olajos buszok sofőrjei egytől-egyig ismerték a bájos kis hamupipőkét. Valahányszor egy surmó, tuskó módra „udvarolni” próbált – ez bizony néha megtörtént –, védelmére keltek a vele kikezdeni próbáló, nem feltétlenül úri módon viselkedő suhancokkal szemben. Jó esetben is másfél órára volt szüksége a nem túl kicsi, de azért nem is nagy városban, hogy célba érjen. Mindent kihasznált a pihenésre, fiatalon jól bírta. Ha sokat kellett várnia a buszra, bóbiskolt egyet lábon állva. Az állomásnál leszállt, átkászálódott az addigra már zsúfolásig telt villamosra. Jó negyedóra várakozás után ismét egy buszmegállóban kényszerült rostokolni. És ez így ment nap mint nap.

Valószínűleg a munkahelyén a legszorgalmasabb volt; abban a normarendszerben egy nem kimondottan könnyű, fizikailag nem túl nehéz, ám egyhangúságával idegtépő szalagmunkát végzett. Rendes körülmények között három szabad órája maradt a műszak végétől az iskolakezdéséig. Ilyen rossz közlekedési viszonyok mellett értelmetlennek látta a törtetést, mert ebédelésre sem lett volna ideje az iskolakezdésig. Valamelyik központi étkezdében megevett egy ebédet, aztán beült az osztályba, lehajtotta fejét a padra, ott bóbiskolt néha egy-két órát. Az osztály szertefaragott, összevésett, ósdi padokkal volt tele, az ablakokat kötszerből, hevenyészett függönyszerűséggel díszítették, hogy csökkentsék a nyomasztó kopárságot. Egyszer az osztályfőnöke rányitott, nem sejtve, hogy bárki is tartózkodik a kongó osztályban. Ő felrebbent a párperces álmok egyikéből, amit összelopkodott a nap üres ideiből.

– Maga mit keres itt, bogaram?

– Várom az óra kezdését, tanár elvtárs.

– Ilyenkor? Hiszen még csak 3 óra.

– Ilyenkor, tanár elvtárs, de ha lehet, ne bogárkámozzon!

– De felvágták a csípős nyelvedet!

– Tegezni sem szokott máskor, sem engem, sem mást.

– Ejnye-bejnye, cicabogár. Na, pihenjen tovább, aztán majd osztályfőnöki órán tárgyalunk.

– Miről? Arról, hogy vérig sértettem az osztályfőnök elvtársat? – kunkorodott mosolyra arca.

– Arról vagy másról, majd meglátjuk, pihenjen tovább!

– Javaslatom az osztályfőnöki órára, hogy a tanár elvtárs ne kópéskodjon a diáklányaival!

Mosolydult az ajtót éppen becsukó osztályfőnök után, aki mint egy rossz gyerekre, felemelte az ujját és ejnye-bejnyét intett neki. Órák után végigvánszorgott a korzón, rabszolgához hasonló gépies, szabadidő nélküli élete a villamoson, majd a buszon rázkódott tovább. A vacsorázás és egyéb teendők elvégzése az éjfélt súrolta. Megint egy féléjszakányi alvásba zuhant, hogy másnap kezdhesse elölről. Május 1. jött, a cégnél a nagyokosok úgy döntöttek, hogy munkával “ünnepeltetik” a mindig vidám és tettre kész munkásosztályt. Inez nem túlságosan örült, de megszokta, hogy a feje felett döntenek. Így az osztályfőnöki óra után, ahol a kissé romantikus, amolyan művészlélek tanár, úgy talán ötpercnyi semmibenézés után, odafordult az osztályhoz és megkérdezte:

– Mondják, maguknak sosem jutott eszükbe, hogy milyen szép lenne az Astoria tetején egy tevekaraván?

A kicsit túlkoros nebulók, mind munka után voltak, hahotáztak, de nem a művészlélek frappánsságától, hanem tanáruk hülyeségére. Sokra vitte később a tanár, de ahogy a művészlelkek általában, ő is rövid életet élt.

Inez ismét végigballagott a megszokott úton, és először érzett olyat, hogy ki kell lépnie a mások által beszabályozott, alig élhető, élhetetlen korlátok közül. A szülők valamin összekaptak, a mama este Inez szobájában tért nyugovóra. Hogy kinek volt utoljára a kezében az óra, örök titok marad, de a szokásos éjfél körüli takarodó utáni első álmából sikította ki a lányt a kegyetlen óracsörgés. A szokásosnál sokkal fáradtabban, gépiesen felöltözött, nagy nehezen elindult. Nem értette, hogy miért nem jön a busz, és miért nincs senki a megállóban. Nem volt ellenkező típus, lesétált egy másik megállóig, ahonnan körülményesebben, már csak késve érkezhetett, de megtette a magáét. Álltában többször elaludt. Az órájára tekintett, és villámként cikázott át rajta a felismerés… Még nem volt biztos benne, az első köztelefonnál hívta a pontos időt, az robothangon közölte vele, hogy 2 óra, 11 perc, 10 másodperc van. Nem volt ereje odavágni a táskáját, félni sem, hogy egyedül van az éjszakában. Hazavánszorgott és lefeküdt.

A kegyetlen egy-másfélórai alvás után, ismét tette a dolgát. Ekkor lázadt fel Inez. Nem szólt senkinek semmit; mint máskor, elindult, összesen kétórai alvással a munkába, robotolni… Mindenki elhitte, ő viszont tudta, hogy esze ágában sincs bemenni, aznap semmiképp. Ki kell aludnia magát, és különben is fütyül az egészre, a túlszabályozott, képtelen és alig élhető, fiatalságát szétfarigcsáló, beszabályozott életre. "Szabadnapot veszek ki, és punktum." Azután már nem sietett… Nagyon nagyot nézett a nagynénje a hajnali látogatáson.

– Hát te mit keresel itt ilyen korán, lányom?

– Bocsánatát kérem, Margit néni, elnéztem az órát, azt hittem, munkába kell mennem. Csak erre jövet fogtam fel, hogy ünnep van. Ha megengedik, ledőlök, aludjanak maguk is még egyet.

– Persze, gyere be! Nagyon fog örülni Ibolya és Laci.

Kilenckor ébredt a konyhai pamlagon, olyan pihenten, mint egy nagybeteg gyógyulás után. Az unokatestvérek sem tüsténkedtek a felkeléssel, mikor Ibolya meglátta, sikított örömében. A fiatalabb, Lackó, még kamaszkorú, ugrándozott, mint egy óvodás. Reggeli után, úgy ünnepi jelleggel, mint azelőtt soha, átszórakozta a napot. Nem csinált semmi különöset. Felmentek a Gombához, a hajdani Kálvária-domb tetejére, egy üdítő elfogyasztására. Onnan leballagtak a Körös-parthoz a Szilvásig, napoztak, kikapcsolódtak.

Délután nem az osztályban bóbiskolva, osztálytársak között, kicsit felhőkben lebegő tanárokkal töltötte a napját, kemény munka után, hanem ismét aludt egyet. Nem is emlékezett, mikor érezte ilyen kipihentnek magát. A kisokos Lackó, bár még alig pelyhedzett a takonyfogója, és Ibolya is, diszkóba invitálták. Nem volt ez neki teljesen idegen környezet, de csak ritkán került hasonló, időmilliomosi helyzetbe. Aznap volt lehetősége először igazán, nagyon-nagyon hosszú idő után, olyan hétköznapi dolgokra rácsodálkozni, mint a folyómenti fák, a Körös sodra, a liget padjai, a május szépsége, ami természetes kellene, legyen egy 18 éves lánynak. Kinyílt, mint bimbóból a virág, és egész nap énje dalt sugárzott, énekelt a lelke. Olyan öröm töltötte el a szívét, mint sok maga korú elkényeztetett fiatalnak, akit a szülők egy jó minőségű kocsival lepnek meg. Elméletileg munkába indult, sohasem cifrázta túl a dolgot, de oda sem öltözött igénytelenül, az öltözéke megfelelt az esti szórakozásra.

Nappal volt még, a délután második fele, és Inez nem is tudta, hogy épp elindult megismerkedni élete párjával.