Kegyeleti szobormunka

Gyász terhelte a város apraja-nagyjának a szívét, gombóc szorult a torkokba, mikor kitudódott a valaha legtöbbre jutott – városuk büszkeségének – halála, aki a művészetek tárházában örök nyomot hagyott. Törpekecsi nevét végre a történelemkönyvek hasábjaira véste.

Iszonyatos munkahelyi baleset következtében, művészetének gyakorlása közben, tragikus hirtelenséggel vesztette életét. Kegyeleti okokból soha nem vált világossá, mi is történhetett azon a szerencsétlen forgatáson, ahol a művésznő – tehetségével nemcsak a város apraja-nagyját, hanem a világ széles tömegeit okítón – örökre ellankasztotta buzgó közönségét.

Törpekecsinek nála nagyobb, jelesebb szülötte sosem volt.

Iskolatársai is úgy emlékeznek rá, hogy tizenöt évesen – mikor a hatodik osztályt befejezve, tanulmányait az alkotó kiteljesedésért abbahagyta –, a hölgy az iskola éltanulójaként tette azt. Nem tanulmányi eredményével – az ugyanis az elégségest alulról épp csak súrolta –, hanem elhivatottságával, a művészetekre és majdani hivatására töretlen lendülettel készülő példaképként. Tizenhárom éves kortól nem volt fiú az iskolában, akivel ne gyakorolt volna. Nem lehet elég korán kezdeni! A komoly pályák céltudatos hozzáállást feltételeznek. Fáradtságot nem kímélve naponta, az órák közötti szüneteket is beleértve, minden szabadidejét felkészüléssel töltötte, hogy egykoron az lehessen, aki lett. Nem önös kivagyi, azért is sztárleszekségből, hanem igazi elhivatottságból lett színésznő. Zsenge életkorára végigtarolta az összes pornóágazaton belül kapható elismerést. A legmagasabbat is!

Bizony kérem, Oscar-díjas volt! Színésznő a javából, nem csöpögős szappanopera, vagy agyonra untató – egyesek által önkényesen – művészfilmnek nevezett balgaságokban, hanem a valódi színészi kiteljesedés pódiumán, csodálatosabbnál csodálatosabb „felnőttfilmekben” tette közzé utánozhatatlan tehetségét, képernyő elé ragasztva mindenkit, aki nézni kezdte.

Sír a város nagy halottja után! Hamar döntés született, hogy ekkora személyiségnek a legközpontibb helyen illik szobrot állítani. Tulajdonképpen egységesen az egész város támogatta, sőt önkéntes szorgalommal, egy alacsony, görbe orrú, babérkoszorús fejű, köpcös, mellvértbe öltözött selejt lovasszobrát, amelyről már senki sem tudta, kit is ábrázolhat, a múzeum készséggel az alagsorába fogadta, hogy helyet szabadítsanak fel a művésznő emlékszobrának. Tették ezt bizonyos kiolvashatatlan nevű, hídépítő gróf érdektelen tragacsszobrával is, amit az egyik iskola – könyörületféléből – fogadott egy hátsó udvarának eldugott sarkában.

A szoborkészítéshez pályázatot írtak ki. Bárki, aki magasztos művük létrehozására képesnek érezte magát, jelentkezhetett, megfelelő bíráló bizottság előtt, akik a cél érdekében, természetesen társadalmi munkában végezték cseppet sem könnyű feladatukat. Mindössze napi 400 eurós – jelképes összegnek sem nevezhető pénzecskét –, fogadtak el tápláléki és szobabérleti számláik kiegyenlítésére.

Ekkora tragédia után, ilyen össznépi egyetértésben természetes, hogy a szakma nagyjai bíráltak. Az elbíráltak fegyelmezetten vették tudomásul, ha kívül kerültek a körön.

Edömér úr, az elnök intett.

– Kérem a következőt! Neve?

– Alakfalvi Botond.

– Nem hallottam még magáról. Milyen szobrászakadémiát végzett?

– Semmilyent, uram.

– Alkalmatlan. Kérem a következőt!

Botond kellemetlenül érezte magát. Kicsit odébb lépett, de mint egy lefagyott számítógép, nem tudott elmenni, csak figyelt.

– Neve?

– Szepesi Lénárd.

– Milyen akadémiát végzett?

– A Lamanaci Rögbec Szobrászakadémiát Kumbertonban.

– Nagyon jó ajánlólevél. Mutassa, kérem, a bizonyítványait! Remek! Valamilyen tervet, netán elkészült szobrának fényképét hozta-e?

– Szobrot hoztam kérem! Pillanat…

Gondosan kutatott, előbb a zakó-, majd a nadrág zsebében, végül a farzsebében megtalálta és kivette.

– Íme!

– Csodálatos! Látszik a professzionális stíluskövetés mind stilisztikailag, mind műfajilag –mint ugye szobor –, tökéletes!

Botond ekkorra a lefagyásból visszamelegedett.

– Engedelmével, az egy egyszerű kavics.

– Ne okvetetlenkedjen, kiselejtezettke!

– Tisztelettel, 2018 szobrom és 327 köztéri alkotásom után feljogosultnak érzem magam arra, hogy kijelentsem, azon a kövön a természeten kívül senki és semmi nem munkálkodott, sem csiszolást, sem pattintást, sem vésést.

– Természet! Látja, hiszen épp maga mondta ki, hogy a legnagyobb alkotó csinálta a szobrot.

– Uram, azzal a meggyőződéssel jöttem ide, hogy szobrot kell csinálni, nem pedig természet alkotta csiszolt követ hozni.

– Nézze, szobormunkás!...

– Szobrász volnék.

– Kérem szépen, a szobrász, az mi vagyunk, elméleti szobrászok. Aki csinálja, az szobormunkás!

– Bocsánatot kérek, azt akarja mondani, hogy ön még nem csinált szobrot?

– Természetesen csináltam. Mind itt vannak a fejemben. Arra ne is gondoljon, hogy én saját kezűleg szoborkészítésig alacsonyodnék, az olyan ugyanis, mint az építészetben a malterkeverő segédmunkás munkája.

Botondot teljesen meglepte az új információ, soha életében nem hallott még elméleti szobrászról és szobormunkásról. Tovább akadékoskodott volna, mert több mint igazságtalannak érezte az eljárást, de az elnök kitessékelte.

– Nézze, uram, kegyeleti szempontokra hivatkoznék. Ha másra nem, a művésznőre legyen tekintettel! Hagyjon minket dolgozni, hogy mielőbb szobor születhessen városunk mindenkori legnagyobbjának emlékére.

Botond kiszédelgett a teremből és elindult valamerre. A zsűrizés folyt tovább.

– No, kérem, mutassa még egyszer azt a szobrot! Csodálatos, Lénárdkám! Ide figyelj, itt nincs se kamera sem egyéb felvevőeszköz, de beszélj csendesen. Tiéd lesz a pályázat úgy 99+1 %-ban, ha neked ez elegendő.

– Már hogyne volna, Edömér bátyám! Milyen feltételek mellett?

– Elsősorban egy ilyen kiemelkedő alkotáson nem szerepelhet a neved, tehát felezünk. A százmillió eurós röhejdíjból – egyesek sikerdíjnak nevezik –, ötven az enyém, ötven a tiéd.

– Edömér bátyám, én még soha nem csináltam szobrot, mint azt tudja, mi elméleti szobrászok vagyunk, én ugyanúgy, mint maga.

– Reméltem is, Lénárd! A következőt tudnám javasolni. A szobor kiötlését azért meg tudod csinálni, mint elméleti szobrász, remélem.

– Meg, meg, Edömér bátyám!

– Alkotóként az én nevem fog díszelegni.

Lénárd meghökkent.

– Nem kell úgy elkeseredni, ötven millió euró az rengeteg pénz!

– Való igaz, Edömér bátyám, nem az számít, hogy kinek a neve díszeleg ott, az emlék a fontos igazán. Nyugodtan legyen az Edömér bátyám neve ott, én azzal a csekélyke ötven millióval elleszek, de ki fogja megcsinálni a szobrot?

– Hát ez az, fiam! Futás ez után a Botond nevű szobormunkás után, megegyezel vele 10 %-ban.

– Edömér bátyám, ugye nem akarja, hogy a százmillióból ötvenet magának és tízet neki adjak?

– Az nem a te pénzed, fiam, hanem a városé. Tudniillik, ha belegondolsz, negyvenmillió euró akkora összeg, amit ha van egy számológéped, sem tudsz felfogni agyilag!

– Meggyőzött, Edömér bátyám!

– Még egy aprócska dolog, kellene még húsz százalék a zsűri többi tagjának is.

– És akkor maradok vacak húsz millióval?

– Javasolnám neked, másodpercek alatt gondolkodj el azon, van-e olyan egyéb tevékenység az életben, ahol ennek az összegnek a tíz-, vagy százezred részét is valaha megkeresed.

– Nem látom esélyét, úgyhogy maradok az igen becsületes húszmillió eurós összeggel. Rohanok is, hogy meggyőzzem magunknak – az ügynek – ezt a Botondot. Akkora bolond nem lehet, hogy tíz millióért ne csináljon meg, egy szobormunkáshoz is több mint méltó munkát.

– Majd értesíts a fejleményekről!

Lénárd rohant és az ott szédelgő Botond előtt lecövekelve, bánatosan együttérző szemekkel közölte.

– Barátom, szeretne tíz millió eurót keresni?

– Mennyit?

– Tízmillió eurót.

– Mit kellene tenni érte?

– Egy darab szobrot összehozni. Tudja, ezt a pályázati kegyeleti szobrot.

– Van valamilyen ötlete?

– Arra a lovas szoborra gondoltam, amit eltávolítottak. Szerintem a művésznő is megérdemelne egy hasonló lovas szobrot.

– Körvonalazná az ötleteit?

Lénárd körvonalazta, Botond mérlegelt.

– Itt a kezem, tízmillióért megcsinálom. Egy kérésem van, a nevem ne szerepeljen az alkotók között.

– Az ki van zárva, az enyém sem fog – szólta el magát Lénárd.

– Az meg hogy lehet?

– Megoldom valahogy, az már az én dolgom. A tízmillió eurót tekintse borítékoltnak, arra kérném, várjon meg, hogy a részleteket megbeszélhessük. Van még néhány szavam az elnök úrral.

Lénárd visszarohant, mint kugligolyó a bábukat, úgy döntötte fel a sorban várakozó szobrászjelölteket.

– Edömér bátyám, minden rendben. Maga ötven, a zsűri tagok húsz, én is húsz, a szobormunkás tíz. Nyugodtan kihirdetheti az eredményt, ha ezzel meg nem sértem.

– Nem kapkodom el, fiam, de két órán belül meglesz. Menj, és beszéld meg vele, hogy a szobor három héten belül ott álljon a főtéren a nevemmel ékesítve!

– Erről biztosítom, igen tisztelt Edömér bátyám. Megyek, elkezdem a szervezést.