Gyász terhelte a város apraja-nagyjának
a szívét, gombóc szorult a torkokba, mikor kitudódott a valaha legtöbbre jutott
– városuk büszkeségének – halála, aki a művészetek tárházában örök nyomot
hagyott. Törpekecsi nevét végre a történelemkönyvek hasábjaira véste.
Iszonyatos munkahelyi
baleset következtében, művészetének gyakorlása közben, tragikus hirtelenséggel vesztette
életét. Kegyeleti okokból soha nem vált világossá, mi is történhetett azon a
szerencsétlen forgatáson, ahol a művésznő – tehetségével nemcsak a város
apraja-nagyját, hanem a világ széles tömegeit okítón – örökre ellankasztotta
buzgó közönségét.
Törpekecsinek nála
nagyobb, jelesebb szülötte sosem volt.
Iskolatársai is úgy
emlékeznek rá, hogy tizenöt évesen – mikor a hatodik osztályt befejezve,
tanulmányait az alkotó kiteljesedésért abbahagyta –, a hölgy az iskola
éltanulójaként tette azt. Nem tanulmányi eredményével – az ugyanis az
elégségest alulról épp csak súrolta –, hanem elhivatottságával, a művészetekre
és majdani hivatására töretlen lendülettel készülő példaképként. Tizenhárom
éves kortól nem volt fiú az iskolában, akivel ne gyakorolt volna. Nem lehet
elég korán kezdeni! A komoly pályák céltudatos hozzáállást feltételeznek.
Fáradtságot nem kímélve naponta, az órák közötti szüneteket is beleértve,
minden szabadidejét felkészüléssel töltötte, hogy egykoron az lehessen, aki
lett. Nem önös kivagyi, azért is sztárleszekségből, hanem igazi
elhivatottságból lett színésznő. Zsenge életkorára végigtarolta az összes
pornóágazaton belül kapható elismerést. A legmagasabbat is!
Bizony kérem, Oscar-díjas
volt! Színésznő a javából, nem csöpögős szappanopera, vagy agyonra untató – egyesek
által önkényesen – művészfilmnek nevezett balgaságokban, hanem a valódi
színészi kiteljesedés pódiumán, csodálatosabbnál csodálatosabb „felnőttfilmekben”
tette közzé utánozhatatlan tehetségét, képernyő elé ragasztva mindenkit, aki
nézni kezdte.
Sír a város nagy
halottja után! Hamar döntés született, hogy ekkora személyiségnek a
legközpontibb helyen illik szobrot állítani. Tulajdonképpen egységesen az egész
város támogatta, sőt önkéntes szorgalommal, egy alacsony, görbe orrú,
babérkoszorús fejű, köpcös, mellvértbe öltözött selejt lovasszobrát, amelyről
már senki sem tudta, kit is ábrázolhat, a múzeum készséggel az alagsorába
fogadta, hogy helyet szabadítsanak fel a művésznő emlékszobrának. Tették ezt
bizonyos kiolvashatatlan nevű, hídépítő gróf érdektelen tragacsszobrával is,
amit az egyik iskola – könyörületféléből – fogadott egy hátsó udvarának
eldugott sarkában.
A szoborkészítéshez
pályázatot írtak ki. Bárki, aki magasztos művük létrehozására képesnek érezte
magát, jelentkezhetett, megfelelő bíráló bizottság előtt, akik a cél érdekében,
természetesen társadalmi munkában végezték cseppet sem könnyű feladatukat.
Mindössze napi 400 eurós – jelképes összegnek sem nevezhető pénzecskét –,
fogadtak el tápláléki és szobabérleti számláik kiegyenlítésére.
Ekkora tragédia után,
ilyen össznépi egyetértésben természetes, hogy a szakma nagyjai bíráltak. Az
elbíráltak fegyelmezetten vették tudomásul, ha kívül kerültek a körön.
Edömér úr, az elnök
intett.
– Kérem a következőt!
Neve?
– Alakfalvi Botond.
– Nem hallottam még
magáról. Milyen szobrászakadémiát végzett?
– Semmilyent, uram.
– Alkalmatlan. Kérem a
következőt!
Botond kellemetlenül
érezte magát. Kicsit odébb lépett, de mint egy lefagyott számítógép, nem tudott
elmenni, csak figyelt.
– Neve?
– Szepesi Lénárd.
– Milyen akadémiát
végzett?
– A Lamanaci Rögbec
Szobrászakadémiát Kumbertonban.
– Nagyon jó
ajánlólevél. Mutassa, kérem, a bizonyítványait! Remek! Valamilyen tervet, netán
elkészült szobrának fényképét hozta-e?
– Szobrot hoztam kérem!
Pillanat…
Gondosan kutatott,
előbb a zakó-, majd a nadrág zsebében, végül a farzsebében megtalálta és
kivette.
– Íme!
– Csodálatos! Látszik a
professzionális stíluskövetés mind stilisztikailag, mind műfajilag –mint ugye
szobor –, tökéletes!
Botond ekkorra a
lefagyásból visszamelegedett.
– Engedelmével, az egy
egyszerű kavics.
– Ne okvetetlenkedjen,
kiselejtezettke!
– Tisztelettel, 2018
szobrom és 327 köztéri alkotásom után feljogosultnak érzem magam arra, hogy
kijelentsem, azon a kövön a természeten kívül senki és semmi nem munkálkodott,
sem csiszolást, sem pattintást, sem vésést.
– Természet! Látja,
hiszen épp maga mondta ki, hogy a legnagyobb alkotó csinálta a szobrot.
– Uram, azzal a
meggyőződéssel jöttem ide, hogy szobrot kell csinálni, nem pedig természet
alkotta csiszolt követ hozni.
– Nézze, szobormunkás!...
– Szobrász volnék.
– Kérem szépen, a
szobrász, az mi vagyunk, elméleti szobrászok. Aki csinálja, az szobormunkás!
– Bocsánatot kérek, azt
akarja mondani, hogy ön még nem csinált szobrot?
– Természetesen
csináltam. Mind itt vannak a fejemben. Arra ne is gondoljon, hogy én saját
kezűleg szoborkészítésig alacsonyodnék, az olyan ugyanis, mint az építészetben
a malterkeverő segédmunkás munkája.
Botondot teljesen
meglepte az új információ, soha életében nem hallott még elméleti szobrászról
és szobormunkásról. Tovább akadékoskodott volna, mert több mint igazságtalannak
érezte az eljárást, de az elnök kitessékelte.
– Nézze, uram,
kegyeleti szempontokra hivatkoznék. Ha másra nem, a művésznőre legyen
tekintettel! Hagyjon minket dolgozni, hogy mielőbb szobor születhessen városunk
mindenkori legnagyobbjának emlékére.
Botond kiszédelgett a
teremből és elindult valamerre. A zsűrizés folyt tovább.
– No, kérem, mutassa
még egyszer azt a szobrot! Csodálatos, Lénárdkám! Ide figyelj, itt nincs se
kamera sem egyéb felvevőeszköz, de beszélj csendesen. Tiéd lesz a pályázat úgy
99+1 %-ban, ha neked ez elegendő.
– Már hogyne volna,
Edömér bátyám! Milyen feltételek mellett?
– Elsősorban egy ilyen
kiemelkedő alkotáson nem szerepelhet a neved, tehát felezünk. A százmillió
eurós röhejdíjból – egyesek sikerdíjnak nevezik –, ötven az enyém, ötven a
tiéd.
– Edömér bátyám, én még
soha nem csináltam szobrot, mint azt tudja, mi elméleti szobrászok vagyunk, én
ugyanúgy, mint maga.
– Reméltem is, Lénárd!
A következőt tudnám javasolni. A szobor kiötlését azért meg tudod csinálni,
mint elméleti szobrász, remélem.
– Meg, meg, Edömér
bátyám!
– Alkotóként az én
nevem fog díszelegni.
Lénárd meghökkent.
– Nem kell úgy
elkeseredni, ötven millió euró az rengeteg pénz!
– Való igaz, Edömér
bátyám, nem az számít, hogy kinek a neve díszeleg ott, az emlék a fontos
igazán. Nyugodtan legyen az Edömér bátyám neve ott, én azzal a csekélyke ötven
millióval elleszek, de ki fogja megcsinálni a szobrot?
– Hát ez az, fiam!
Futás ez után a Botond nevű szobormunkás után, megegyezel vele 10 %-ban.
– Edömér bátyám, ugye
nem akarja, hogy a százmillióból ötvenet magának és tízet neki adjak?
– Az nem a te pénzed,
fiam, hanem a városé. Tudniillik, ha belegondolsz, negyvenmillió euró akkora
összeg, amit ha van egy számológéped, sem tudsz felfogni agyilag!
– Meggyőzött, Edömér
bátyám!
– Még egy aprócska
dolog, kellene még húsz százalék a zsűri többi tagjának is.
– És akkor maradok
vacak húsz millióval?
– Javasolnám neked,
másodpercek alatt gondolkodj el azon, van-e olyan egyéb tevékenység az életben,
ahol ennek az összegnek a tíz-, vagy százezred részét is valaha megkeresed.
– Nem látom esélyét,
úgyhogy maradok az igen becsületes húszmillió eurós összeggel. Rohanok is, hogy
meggyőzzem magunknak – az ügynek – ezt a Botondot. Akkora bolond nem lehet, hogy
tíz millióért ne csináljon meg, egy szobormunkáshoz is több mint méltó munkát.
– Majd értesíts a
fejleményekről!
Lénárd rohant és az ott
szédelgő Botond előtt lecövekelve, bánatosan együttérző szemekkel közölte.
– Barátom, szeretne tíz
millió eurót keresni?
– Mennyit?
– Tízmillió eurót.
– Mit kellene tenni
érte?
– Egy darab szobrot
összehozni. Tudja, ezt a pályázati kegyeleti szobrot.
– Van valamilyen
ötlete?
– Arra a lovas szoborra
gondoltam, amit eltávolítottak. Szerintem a művésznő is megérdemelne egy
hasonló lovas szobrot.
– Körvonalazná az
ötleteit?
Lénárd körvonalazta,
Botond mérlegelt.
– Itt a kezem, tízmillióért
megcsinálom. Egy kérésem van, a nevem ne szerepeljen az alkotók között.
– Az ki van zárva, az
enyém sem fog – szólta el magát Lénárd.
– Az meg hogy lehet?
– Megoldom valahogy, az
már az én dolgom. A tízmillió eurót tekintse borítékoltnak, arra kérném, várjon
meg, hogy a részleteket megbeszélhessük. Van még néhány szavam az elnök úrral.
Lénárd visszarohant,
mint kugligolyó a bábukat, úgy döntötte fel a sorban várakozó
szobrászjelölteket.
– Edömér bátyám, minden
rendben. Maga ötven, a zsűri tagok húsz, én is húsz, a szobormunkás tíz.
Nyugodtan kihirdetheti az eredményt, ha ezzel meg nem sértem.
– Nem kapkodom el,
fiam, de két órán belül meglesz. Menj, és beszéld meg vele, hogy a szobor három
héten belül ott álljon a főtéren a nevemmel ékesítve!
– Erről biztosítom,
igen tisztelt Edömér bátyám. Megyek, elkezdem a szervezést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése