Lúzer

Kép nélkül képtelenség, képpel is a lehetetlen bal felső sarkát kibillentő próbálkozás. Tulajdonképpen ragasztófogyasztásról van szó. Valami, ami sem a szipózáshoz – mint primitív kábítószerélvezethez –, sem enyvhez – a valamit valamihez ragasztóhoz – nem hasonlít a szó klasszikus értelmében, és hogy jól ellentmondjak magamnak, mindkettőt magába foglalja

Tipikus Istike, szürkületkor, enyv nélkül kényelmetlen, hátgerinc-ferdítő székének ülőkéjére ragad, és megnyom egy gombot. A levegőt egyre szaporábban veszi, amolyan bungee jumpingos adrenalin bomba lesz belőle, jelentős neuronborzongással, idegbeteghez hasonlóan, fejét levakarni készülve dörzsöli tenyerét.

– Mikor indul már be ez a nyavalyás gép!

A nyavalyás nem hajlandó tudomásul venni Tipikus Istike lelkének ilyetén rettenéseit és a maga komótos módján – tán a szokásosnál is lassabban –, végre beindul. Ha egy kalapács lenne Pistike kezében, már régen szétverte volna lázadó gépét, mindössze azért nem, mert akkor az elvonási tünetektől, húsz perc alatt merevgörcsben fetrengő szadista öngyilkosságot hajtana végre.

Újabb óráknak tűnő, sokkoló másodpercek, és fent van a neten. Még egy kis macera, kattogtatás, dobolás az ujjaival, és végre áhított játékába küldheti is várakozó ellenfeleinek a kihívást egy újabb "Robbantsuk fel önmagunkat" menetre, ahol köztudottan 415 életet lehet veszíteni.

Tipikus Istike élménye leírhatatlan, amikor az első 46 játszmát zsinórban nyeri. Hangsúlyozottan, karosszékében görnyedve, szervezetét elözönli az endomorfin. Megtalálta a megoldást, az eszközt, aminek használatával életének értelmet adhat! Nem számítógépet, nem a függőséget, hanem a "Robbantsuk fel magunkat" játékot.

A szabályok egyszerűek. A címmel ellentétben, mindig az ellenfelet kell felrobbantani. Lehetőleg annyiszor, ahányszor csak tudja. Arra különösen ügyelni kell, hogy önmagát ne nagyon engedje felrobbantani. Bár bizonyos helytelen taktikai lépések eredményeként saját maga is fel tudja valóban robbantani saját magát, az viszont nyolc egymás utáni életet venne el tőle.

Ilyenkor, az Istike-lelkületűek, az ingerültségből és a mély depresszióból ötvözött érzéssel fájnak. Nyerni kell! Mi az a néhány tucat élet, amit elveszít!

Egyszerre több játékossal, több az esély. Robbantani kell minél többet, és minél többször. Pistike már majdnem alszik székében, sápadt, vézna, alig valami fizikai állóképességgel, jól belelóg az éjszakába.

Minden noszogatás hasztalan. Mikron vékonyságú, de dinamittal sem szétrobbantható a fal, amely a verseny világát a külvilágtól elválasztja.

Már csak hárman maradtak versenyben, rajta kívül ketten, akiket soha nem látott, a neveiket sem tudja, csak felhasználóneveiket, és akiket úgy gyűlöl, mint egyetlen emberi lényt sem. Végigvergődte magát csapatnyi ellenfél összes életének felrobbantásával, akik sosem ellenfelek voltak, hanem ellenségek képzetében. Most itt a hajnalban görnyedő éjszaka, az utolsó álmait is szétfoszlathatja. Ennek a kettőnek életbevágó, hogy a fentmaradt néhány életét még feltétlenül szétrobbantsa, és a rövid pihenőre a siker mámorában úszva vonulhasson, azzal a tudattal –önszembekötősdit játszva –, hogy ma megint legyőzte a világot.

Még öt perc, és az utolsó előtti ellenfelet is szétrobbantotta. Kéjes mámorban úszó tudata ujjong a gyilkos ellenség halálának. Tényszerűen úgy érzi, hogy több tucatnyi veszélyesen gonosz, gyűlölt ellenség-ellenfelét valóban felrobbantotta, hiszen odáig alacsonyodtak, hogy az ő sok-sok életéből is néhányat, figyelmetlensége miatt az aljas amatőröknek sikerült elorozni. És jött a katasztrófa.

Az utolsó versenyző felrobbantotta egymás után 24 életét. Összeomlott! Ilyen aljas gyilkost még életében nem látott! Természetes, hogy ő mindenki életeit felrobbanthatja, hiszen azok mocskos, alávaló ellenségek, de hogy jön ez az utolsó ahhoz, hogy az ő életét – aki ha a világot nem is, de a "Robbantsd fel magad" játékot feltétlen uralja –, felrobbantsa.

Tipikus Pistike megingott. Hárompercnyi összeomlás, koncentráció-képtelenség és a szokásosan higgadt gyűlölet átmeneti idegességbe fordulása katasztrófához vezetett. Ötórai harc után a mocskos, piszkos ellenfél, aki egyértelműen ellenség, a világ másik pontján a számítógép mellől, Tipikus Pistikét összes életestől felrobbantotta.

Tette ezt olyan aljas számítógépes színnyugalommal, mintha Pistike lelkivilága nem is számítana, sőt mintha Istikének nem is lenne lelkivilága. Pedig volt, Istike tudta, hogy neki van! Természesen azt is, hogy egyetlen ellenfelének sincs, csak neki.

Ágyba zuhant, a világunk minden szócsövéből ömlő lúzertudattal zokogott pár percet, majd elaludt. Reggel értelmezhetetlennek tekintette környezetének torz elvárását, hogy menjen iskolába. Normális iskolai órák igazán kezdődhetnének, mondjuk, délután 1-kor, figyelembe véve az éjszakai harcokat és az azt követő súlyos lelki traumákat.

Fáradtan, valahogy bejutott az iskolába. Sárgászöld volt, ő nem szerette a napot. Csak ült, elbambult órái alatt. Egyetlen érzés tartotta életben: ha hazameg, megeszik négy doboz csipszet, lefekszik, alszik négy órát, és kezdődik az új harc. Mit harc? Háború! Ezek ellen a szemét, aljas ellenségek ellen győznie kell. Fel akarja őket robbantani. Meg is fogja tenni, ha nem, valóban megérdemli a lúzer nevet!