A bölcs

A bölcsről senki nem tudta, miért épp az alatt a fa alatt éli életét, amitől sohasem távolodott el néhány tíz lépésnél messzebb. Otthonának fogadta a gyér lombú, vastag törzsű öreg fát, ami sem túl szép, sem túl vonzó helyen nem volt, csak olyan hétköznapian szokványoson. Nem is igen lakott a közelben senki, magányosan üldögélt, tél, nyár, fagy, eső nem zavarták. Kedélyállapota magasan kiegyensúlyozott volt. Valamikor – évtizedekkel korábban –, amikor odaköltözött, leszokott az idő számolásáról. Hiába kérdezték tőle, mikor volt az a pillanat, tényszerűen nem emlékezett.

Bár az elvonulást és magába fordulást tekintette fő szándéknak, hamar ráébredt, amennyiben csak saját lelki békéjéért és annak egyensúlyáért tesz, nyugodtan önzőnek is nevezheti magát. Ezért azon a szűk területen – megmagyarázhatatlan belső sugallatokra –, kopár kövek közül növényeket gyűjtve, egykori emlékeiből rámaradt természetes gyógyítási módokat elegyítve, a külső és belső hangnak engedelmeskedve, elkezdett gyógyítani, valami olyan racionális homályban, hogy maga sem értette, hogyan születnek gyógyító receptjei.

Az arra járóktól alamizsnaként élelmet fogadott el, ha beteget látott, valamelyik magyarázhatatlan módon képződött receptjét ajánlotta, próbálják meg. Mindig hozzátette, hogy a kúra alatt ne csak magukra gondoljanak, hanem mindenki másra, az egész mindenségre és a mindenségen túl lévőre.

Voltak, akik megfogadták a tanácsát, voltak, akik nem. Utóbbiaknál is tény, hogy  gyógynövény-receptjei hatásosnak bizonyultak. Egy idő után szó szerinti zarándoklat alakult ki, valóságos várólistákkal. Elsősorban hétvégeken, de az idő futtával szinte minden nap.

Ekkor kezdték egyesek szemtől-szembe szent embernek nevezni, amit udvariasan, de határozottan elutasított. Ennek ellenére terjedt a hír a csodatévő remetéről.

Bár odalett a kezdeti nyugalom, az elvonulás, magába fordulás, óhatatlanul kifelé, felfelé a mindenség és mindenség alkotója felé fordultan, elég időt töltött már ahhoz magányban, hogy ne csak mondvacsinált bölcs legyen. Ezért egy mosollyal döntötte el, nem lehet önző!

Jöjjenek, és akiken tud, segít. A csodatévő szent megnevezést roppant határozottsággal, vehemensen, szinte kiabálva utasította el. Ő semmilyen csodát nem tesz, segít, ahogy tud! Ha valaki megkérdezte, honnan vette a tudományát, nem tudott választ adni. Racionálisat semmiképp. Népszerű lett, egyre több dolgot vittek neki, ám csak papírt és ceruzát volt hajlandó elfogadni az alapvető élelmiszereken kívül, hogy rendszerbe szedje receptjeit. Olyan igazán megmagyarázhatatlan, maga által sem értett rendszerbe.

Ezeket ő sohasem tulajdonította magának, nem is értette, mitől hatnak.

Volt fogalma a placebo-effektusról, de rákkal diagnosztizáltat, vagy bénát, nincs az a placebo, amelyik meggyógyítana, legfeljebb átmeneti, néhány napos javuláshoz juttathatná. Így tisztában volt azzal, hogy olyasminek van birtokában, ami nem a tulajdona. Nem tőle származik, de működik!

Ezért hálát adott annak, akiben hitt, és akitől meggyőződése szerint kapta ezt a hasznos, életeket szépítő, rendbehozó adományt.

Házat akartak neki építeni.

– Nem, köszönöm! Az én otthonom ez a fa, itt üldögélek. Éjjelente nekidőlök, ez a kicsit már korhadó oldalgyökér éppen megteszi párnának.

– De mivel takarózik?

– Arról rég leszoktam, barátom – válaszolt a kiváncsiskodónak –, hogy efféle luxusban részesítsem magam, de senkitől sem kérem, hogy hasonlóképpen éljen, mint én. Nem biztos, hogy mindenki kibírná. Nekem nagyon tetszik, így szeretek élni, mindig erre vágytam. Nem emlékszem, mióta vagyok itt. Már öreg vagyok, és fiatalon jöttem, csak ennyit tudok. Házat magatoknak építsetek, ha van pénzetek, vagy adjátok a rászorulóknak, ahogy én adom nektek azt, amit kapok. Nem tartom meg, ti se tartsatok meg mindent magatoknak. Nem kérlek arra, hogy nyomorogjatok, de ha valaki nyomorog mellettetek, azon esetleg, ha belülről úgy érzitek, segíthettek. Remélem, úgy fogjátok érezni. Különben mit ér ez az egész élet, ha csak magunkkal foglalkozunk.

A többséget elgodolkodtatta, mindenkit nem, hiszen olyan a világon nincs, amit mindenki, gondolkodás nélkül elfogad. Különbözünk. Van, aki képtelen a mellette éhen pusztulót napi egy szelet kenyérrel megmenteni. Elveibe ütközőnek találja. Akinek sok van, általában úgy gondolja, szegény csakis önhibájából lehet az ember, soha nem önhibáján kívül.

Egy idő után a gondolatokban is elkezdett olvasni az öregedő bölcs. Képességeit nem tudta megmagyarázni, csak egyet érzett biztosan, hogy valahonnan nagyon messziről, minden és mindenkin túlról jönnek.

Egy napon egészen szokatlan, befelé fordulásra és lelkiéletre alkalmas csend övezett mindent. Zarándokoknak nyoma sem volt, mikor a távolban meglátott néhány embert közeledni. Érezte, változás következik, hogy pontosan milyen, nem tudta meghatározni, arra gondolt, nem rossz dolog fog történni. Ennek ellentmondani látszott, amikor a beteg felesége kedvéért, izgága idegességgel ideutazó, őt látványosan gúnyoló férfi foghegyről odavetette:

– Azt hiszem, a maga megszólítása, bölcs. Bölcs úr, lesz olyan szíves a hókusz-pókuszát elvégezni a feleségemen? Nem hagyott nyugton, súlyos beteg, azt hiszem gyógyíthatatlan. A kedvéért eljöttünk.

– A kedvéért eljött ő maga, te viszont az ő kedvéért sem jöttél volna – szólt csendesen a bölcs.

– Nézd, bölcs úr, az a helyzet, hogy én ilyen hülyeségekben nem hiszek. Szerencsétlenkém, ha már ilyen kellemetlen helyzetbe került…

– Kellemetlen helyzetnek nevezed a haldoklást? Egyszer te is haldokolni fogsz, sőt meg is halsz.

– Hol van az még!

– Valahol van, időben, lehet, hogy ma, lehet, egy év múlva, vagy húsz év múlva, de ahogy az utánad levő évek mind elpörögtek, úgy az előtted levők is szétfoszlanak majd.

– Nincs kedvem ilyen hablatyot hallgatni. Csinálja már a hókusz-pókuszt, aztán mengyünk hazafelé! Ágyba vágom szegényt, ott legalább nyugton hal meg – mondta mindezt a roskadozó, sápadt felesége füle hallatára, olyan arroganciával, hogy az öreg nehezen tudott úrrá lenni magán, hogy fel ne ugorjon.

– Küldd ide az asszonyt!

– Itt van, itt áll mellettem.

– Küldd ide, közelebb, üljön le mellém!

Az asszony odabotorkált, nem leült, de összeesett. Az öreg átölelte a vállát, fejére tette a kezét, és valami olyat tett, amit korábban soha. Nem tudta, hogyan csinálta, csak tette.

– Itt ez a két recept, kicsit az eső megáztatta, remélem, azért el lehet olvasni. Használd két hónapig, és meggyógyulsz, ha a szívedet is használod. Ha a szívedet nem használod, akkor is lehet, hogy meggyógyulsz, de nem biztos.

Ezen is meglepődött, senkinek soha nem mondott azelőtt egyértelműen biztosat gyógyulására, hiszen ki volt ő, hogy tegye? Meglepődött, mert nem az akarata szerint mozogtak az arcizmai, kívülről valaki irányította a beszédét. Azt mondta, amit amúgy is mondana, de sokkal határozottabban.

– Sok mindent láttam már életemben, örülök, hogy jobban van a feleségem, haza is viszem. Ne várd, hogy hálálkodjak! Sajnos, én ebben az egész hókusz-pókuszban nem hiszek. Lehet, hogy egy kicsit meghosszabbítottad az életét.

– Annyit biztosan fog élni, mint te, és te sem fogsz keveset.

– Ezt honnan tudja?

– Nem tudom, honnan tudom, de tudom.

– Miért ezt a fát választotta? Miért itt tanyázik évtizedek óta?

– Én itt nem tanyázom, én itt lakom. Nekem az otthonom ez a fa.

– Hiszen lombtalan, még az esőtől sem védi meg!

– Megszoktam! Mindent meg lehet szokni, és mindent meg lehet szeretni.

Ekkorra, az arrogáns férfi már nem volt egyértelműen ura arroganciájának. Valami belülről annyit fékezett rajta, hogy maga sem értette, miért, de tiszteletet érzett az öreg iránt.

– Tudja, fiatal barátom, az őseim sírján lakom.

– Topográfus vagyok, itt évszázadokra visszamenőleg soha nem volt temető. Most megfogtam!

– Én nem foglalkozom topográfiával, csak egyet tudok, a földnek egyetlen homokszemnyi területe sincs, ahol ne nyugodnának őseink, így mindenki az ősökön lakik, csak nem tudja. Én itt, a fa alatt.

– Hangzatos szavak! Nagy általánosságban igaza is van. Akkor viszont meg sem született emberek földjén is – a maga által gyártott, irracionális logika alapján – lakik.

– Nem irracionális, amit mondasz, valóban holtak és eljövendő élők földjén lakom.

– Nem szeretnék ideköltözni!

– Nem szeretnél ideköltözni? Tanultam valamit tőled. Mindig az elődökre gondoltam, akik már elmentek, akik az őseink és mindenhol vannak. Rádöbbentettél, hogy az utánam következők földjén is lakom itt az öreg fa alatt. Bölcs ember vagy, köszönöm, hogy megtanítottál. Meghívlak, lakj velem, ha akarod, én odébb megyek, van itt kettőnknek is hely bőven.

Az elbizonytalanodott férfi válaszul kérdezett:

– Mi lesz a feleségemmel és a családommal?

– Ellesznek nélküled. Az asszonyod meggyógyul, gyerekeid anyagi helyzete felől nem kell siránkoznod.

– Gondolkodom, most hazamegyek, talán még látjuk egymást. Mélységes tisztelettel búcsúzom. Hogyan szólítsam? Olyan lekezelő volt az a "bölcs úr". Ahogyan kezdtem, szent embernek nem szeretném.

– Ne is tedd, nem vagyok az. Szólíts egyszerűen bácsinak. Most hazamész, ha visszajössz, a fa alatt mindig van helyed, amíg élek, és amíg a fa létezik, ha nem, azt is megértem. Menjetek békével!