A Majomsziget rácsán

Szigetekről regélnék nektek, de bizonyos Ady, Dutka, Juhász és Emőd elülték a helyemet. Megértem én, hogy ülniük kell valahol, mert nem lehet örökké állni, de miért pont a szigetemre vezető utat? Egyszerre bánok két szigetet is, igaz, egyik sem volt az óceánok dísze, pálmafák sem nőttek rajtuk, és banánhéjjal túlöltözött, kacsintgató lányok serege sem ringatta rajtuk csípőjét.

Ugyan már, igazán nagy szigeteken is jártam én. A tiszta beszéd érdekében jelzem, Grönlandnál, Ciprusnál, de még a legpöttömebb görög szigetnél is kisebbeken. Duna szigetében, ahol éppen egy cseh sem tusakodott, bár azért is végigkocsikáztam. De a dunásokból rögtön kettő lett. Egy másikon, jóval nagyobbon, alig száz kilométernyire a deltától, talán nem is annyira értelmetlenül herdálódott el éltem hat hete.

A hajógyári szigetet is megcsodáltam, bár csupán távolról. Akkor elég ronda és taszító volt, most is borzong tőle a hátam. Nem a szigettől, hanem az eseménytől, amibe ha belegondolok, egyből földönkívüli kivándorlás ötlik az eszembe. Igen, a nagy lárma szigetére célzok, ahonnan az ott lakóknak menekülni sem lehet, évente elszenvedik az ítélet nélkül rájuk róttat.

Érdekes, valamikor az Arlus nevű, hangorkán bezárdában nem rezegtette – legalábbis nem kellemetlenül – a fejemet a maximális hangerő, miközben, mert jó dolog a mixelés, rajzfilmet is vetítettek, de a bömbölésétől semmi nem hallatszott.

A karzatra is alig lehetett felküzdeni. Az ember már azt sem tudta, hogy felfelé, vagy lefelé igyekszik, a többiek irányáról végképp semmit. Amikor feljutott, a legzsúfoltabb busz belsejében sem préselődik jobban, mint azon a szebb időket is megért helyen. A tömeg mozgatta, de mivel ő is része volt a tömegnek, ő is mozgatott. Tehát folyt a tánc!

Picit eltértünk a tárgytól, de csak látszólag, mert az is egy sziget volt, de most egy egészen másikat siratok itt magamban, az Adyék által elfoglaltat. 

Az a másik, köves, benőtt sziget, ahová csak térdig érő iszapon átgázolva lehetett bejutni, vajon megvan-e még? Ritka, szívmelengető emlékeket éleszt újra bennem… Nyolcvanon felül még nagyanyám is megúszta magát róla, és szüleimmel ott pancsoltam a keskenyebbik ágban. Akkor a szélesebb még meghaladott, de csak idő kérdése volt, mint minden.

 Barátokkal – egyesek már az emlékezetemből is kizuhantak – és a szőke hajfonatossal is birtokba vettem. Nem sokan lebzseltek rajta, mert egyik oldalán a pléd alatt sóder puhította a hátat, a másikat átjárhatatlan limbus fedte. Az egész talán kétárnyi lehetett, nagy jóindulattal…

Na, kérem, azt megvették, átrendezték, elsüllyesztették, vagy arra ment a radírpók. Úgy járt, akár a Szilvás, jó pár gáttal feljebb. Onnan nem emlékszem szigetre, de strandparadicsom volt a javából, strandabb az igazinál. Most, a hétköznapi földhözragadtnak egy nadrágszíjparcellán sem lehet megközelíteni, hogy legalább egy nosztalgialubickolást rendezzen. Már csak a kolozsvári útról bámulhatnám az egészet, de minek? Messze van, a szemem sem olyan, mint hajdan. Színében megmaradt, látása múltba veszett. Micsoda idők voltak, kérem!

Csaltam, mint Rodolfo! Nem, nem a folyót vették meg, csupán a mellette elterülő telkeket, végig…

Pedig a városi strandnál kezdődött az igazi élet. Igaz, a polgármesteri hivatal előtt és a Körös minden létező szakaszán megfürdött a mesélő és információgazda, és sosem lett belőle ügy. Kellemetlen semmiképpen sem, kellemes annál inkább.

Rengetegen zsibongtak a strand mellett sodródó csónakokkal, amelyek kikapcsolódás helyett inkább muszklinevelők voltak. Rövidre szabták a kijelölt területet, ám a szép, tiszta, barna víz – ha létezik ilyen –, ami a folyóban hömpölygött, úszásra annál jobban megfelelt.

Kis túlzással, sosem vettünk jegyet. A főbejáraton alig lehetett bepréselődni, ezért – főleg a leányseregekkel – a később kialakított mellékbejáraton sétáltunk be. De mert az a három lej sok minden másra is felhasználható volt, bokorugrás helyett megtanítottuk őket kerítést mászni. Kis segédlettel nagyon ügyesen csinálták. Majd a másodbejáratnál felfedeztük a besétáló helyet, ahol tulajdonképpen egy jó arasznyi kitaposott ösvény vezetett. Senki nem őrizte… Most mondják meg, mi történhet, ha beesik az ember a Körösbe, hiszen úgyis fürödni indult? 

Azt sem tudom, hogy a gázló saját találmány, vagy mások hívták fel rá a figyelmemet. Egyszer a Kolozsvári útról akartam bejutni, a fejemre erősítettem kevés holmimat farmerem csatos szíjával, mert úszás közben zavaró, ha az ember keze foglalt, bár akár kezek nélkül is átúsztam volna kedvenc gyorsfolyásúmat. Középen jöttem rá, ahol a legmélyebb, hogy mellkasig sem ér a víz, tehát gázlót találtam, vagy másokkal találtunk, ezer éve volt, nem emlékszem pontosan. A legjobb besétáló helyemmé vált.

Mit mondok??? Úgy beszélek, mintha én csináltam volna ilyen szörnyűségeket, pedig dehogyis, kérem! A mesélő tette, az informátorom, akitől kaptam ezeket a furcsa emlékeket. Igaz, túl jól ismerem, minden gondolata olyan, mintha az enyém lenne. Vajon miért?

Mennyi szigetet látok, de a nyugatosok einstandolása kellemetlenül érint. Annyi helyen kávéházazhatnának, de miért pont a Majomszigeten? Igaz ők is „majmok”, mint voltunk, vagyunk mindenikünk azon a helyen… Rengeteg megbeszélnivaló ügyük lehet, meg kell adni, de az összetartozás jegyében jól ellettek volna, mondjuk, ott középen. Erre nem is gondoltam eddig…

Nos, az a sziget nem folyón volt, mint kiderült, hanem a színház mögött. Jól elintézték szegényeket, egyik szeretett kávéházukra sem látnak rá, pedig mind megvan! Ha egyszer arra járok, majd viszek nekik a kedvenc italukból egy-egy pohárral. Kipuhatolom a kávéházak főpincérjeitől, hogy kinek mekkora pohárból, milyen színűt és mennyire erőset adjak.
De rég volt, attól tartok, már nem fogom megtalálni őket, esetleg a nagyapám ismerhette az érintetteket…

Végre ismét a szívfájós szigetről kezdek beszélni. Arról, ami ott van még most is! Kár, hogy csak emlékeimben… Nagyon hősies intelligenciával, vízszintes vasrudakkal vették körül, a virágos, füves kis területet, melynek túloldalán egy igen hasznos földalatti építmény is odafoglalta magát. Annyi elárulok, nem bunker volt, hanem a szintén váradi születésű Kiss Manyi színésznő emlékiratait megírni lehetetlenné tevő, papírfogyasztó hely.

Nos, a Majomsziget majdnem mindig zsúfolt volt, persze néha az is előfordult, hogy nem ült ott senki, de úgy is számtalan előnnyel bírt. Míg az otthonról céltalanul elindulónak cukrászdák, bárok és egyebek csak részleges bizonyossággal nyújtottak programlehetőséget, addig azon a helyen mindig találhattunk együtt gondolkodót. 

A Mogyorósra magyarosított Alexandru Moghioros elméleti gimnázium, itteni szóval liceum, nappali és esti tagozatos diákjai ki- és betódulás előtt ellepték. Később kialakult egy szokás, és a szokásjogot be kell tartani, úgy ahogy az exminiszterelnököt sem lehet ex-nek nevezni, még X-nek sem. Így a tizenéves majmok, folyamatosan lakták a Majomszigetet.

Tehát, egy nagyon rossz forgatókönyv szerint, mondjuk, a sétálóutcán végigbaktató informátorom, aki azt hiszem, mégiscsak én voltam, a nagy CEC mellett, a Japporttal szemben befordul, és rádöbben, hogy kihaltak a majmok, mert üres a sziget. Odaballag, leül, néhány perc után biztos, hogy mindkét oldalán parkolt legalább egy-egy köröző majom. Nem sasok voltak ők, de vadásztak az együtt gondolkodókra. Azokra, akikkel egy jó beszélgetés után, nyugodtan nekiindulhatnak a számtalan egyéb sziget irányába.

Sajdul a szívem a Szilvásért, és azért a körösi szigetért is, de ahogy megtudtam, hogy megszűnt a Majomsziget, az jaj-jaj…

Az ott verbuválódott, egymást ismerők leballagtak a strandra, vagy a Körös előbbi érzelmeket felszakító szakaszára, netán – időjárástól és évszaktól függően – a Gombát vették célba. Nem ám kis kosarakkal, de a Bunyitay-ligetben is el lehetett üldögélni. Rosszabb esetben moziszigetek segítették elő az idő még mindig értelmes menetét, hétvégeken a diszkószigetek. Kapaszkodjanak meg, neveket mondok, Breuner, Arlus, URCC, UGSR. Volt több is, de hirtelenjében ezeket találtam említésre méltónak, mint ahogy a Gong és Japport, egybefüggően kínai étteremmé változása után sem lesz nekem más, mint ami volt, sőt a Daciból sem lett hirtelen Intercontinentál. Még a „huszonhárom” park is az maradt, mert ott is jókat lehetett ám csellengeni, a Sas-palotáról nem is beszélve. Amíg kint zuhogott az eső, addig mászkált alatta a jónép, ha nem állt el, akkor belefürdött egy keveset. Valamiért nem voltunk túl érzékenyek.

A naspolya, dinnye és egyéb szezonok alkalmával, mindent végigkóstoltunk a nagypiac nevű szigeten, mert azt is siratom. Egészen máshová tették, akárcsak a régi depót. Mi is az? Ahol a villamosok pihennek éjjelente… Az egyetem meg kinőtte magát és azok a szeretett épületek vagy nincsenek meg, vagy eltakarja őket a sok rájuk épített egyéb.

Ha hiszik, ha nem, telek is voltak erre, de még a lányok sem fáztak fel a kovácsolt vasrudakon. Gyönyörű korcsolyapályákra lehetett indulni. Kettő-három mindig akadt belőlük, a Vointa pályán – biza olyan is létezett – és a Hármas bázison biztosan. Ez utóbbinak már nyoma sincs… Az ócskapiac is össze-visszaköltözött Velencéről Örsibe és vissza.

Most odaülök a Majomsziget rácsára, arra a vasrúdra, és nem fogják elhinni, a siheder én teljes egyértelműséggel veszi tudomásul, hogy Lujó, Laló, Maresz, Jenci, a kétszeres Sándor nevű, valamint megszámlálhatatlan fiú és ugyanolyan sok előre néző, életre készülő lány nyüzsög körülöttem. Egy talpalatnyi szabad hely sincs, mert az az éltre készülés sem tervszerűen történt. Fiatalság, bolondság!

Ady bátyáméknak súgom, megvan még az Emke, Astoriának hívják, és a Transi is, aminek teljes neve Transilvania – nem tudom, milyen nevet viselt korotokban –, a túloldalon vár.

Most átmegyünk a színház mellett a Expresszbe (eszpresszó), ami étkezdeféleként működött, bár szinte soha senkit nem láttam ott enni, legfeljebb folyékony kenyeret. Mindenki a vendégem egy nagy korsó fekete sörre. Majd én sózom meg legjobban, mert úgy az igazi!

A szőke sem megvetni való, sörön kívül egyáltalán nem az, és mert sehol nincs egy tisztességes film, a Transilvániában sem – ez most mozi, nem vendéglő –, nyomás a „Budibárba”. Amíg a szorgos kiszállás folyik, fogd meg a kezem, gyere, menjünk le a Körös korlátjáig. A fanatikusabb halászok még a jeges vízbe is bemásznak combtőig érő gumicsizmáikban. Ha nincs egy sem, akkor a nagy kövek közötti vízcsobogást mindenképpen meg lehet bámulni. Esteledik, ilyenkor rendkívül szép fények verődnek vissza a folyóról.

 Miért nincs már meg az két sziget? Az előző talán igen, a második elúszott a szárazon. A sok kis, majdnem negyven évvel ezelőtti szigetpontocska is szappanbuborék-állapotban, gyönyörű színekben röpdös fölfelé és egymás után durran szét, hogy Bokor András színháztetőn táncoló rózsaszín elefántjaival találkozhassanak.