Libelula

Nem fűrészelhetnek el! – ismételgette Libelula magában gépszerűen és ordító, feszült vonásokkal – merev mutatóujjat szegezett az égre. Pityergett. – El fognak mégis fűrészelni, menekülnöm kell!

Szürkéskék a délutáni hold, imbolygó, indigó felhők között. Előtte semmi, mögötte semmi, oldalt is semmi. Alatta a menekülő útvonal és a semmivel határolt terület kellős közepén, egy hatalmas fűrészbak.

– Már annyira fáradt vagyok, muszáj ledőlnöm egy kicsit – gondolta, és végigdőlt a bakon. –Nem gondoltam, hogy ez a rút – egy szál gerendának sem nevezhető fával összekötött – alkalmatosság ilyen kényelmes! Azonnal elalszom, de nem tehetem, mert jönnek és elfűrészelnek! Az egyik felem kék, a másik zöld lesz… Itt most világgá kiabálom, hogy Béta 216 gyalázatosan szégyellje magát, mert Zümidöngicsélőn és saját magamon kívül, nem lehet senkinek véleménye! Mindazok, akik a világban el akarják hitetni, hogy az ő véleményük helyes és követendő, álságosak! Ezért vagyunk mi ketten, hogy megértessük az egész világgal, ők álságosak és a mi véleményünk – kettőnk véleménye –, nem az övéké! Zümidöngicsélő, a legkedvesebb bálványom, virágról virágra száll. Na, egyiket sem porozza be, nem süllyed odáig, csak és kizárólag engem! Béta 216-tól meg velőtrázó ocsmányság, hogyha egyszer megmondtam, mi az igaz, még bele is dumált. Hogy lehetne megértetni az ilyen emberekkel, hogy nincsen abszolút igazság, és helytelenül gondolkodnak? Csak és kizárólag én gondolkodom helyesen, ja, meg Zümidöngicsélő, aki szorgosan porozna engem, ha hagynám. Csak nektek súgom meg, hogy hagyom is. Egyszer azt mesélte, ha az ember nem akarja, hogy szétfűrészeljék – mint ahogy én is nagyon félek a fűrészeléstől –, akkor a fűrészelő embernek sose mondja azt, hogy "gebedj meg". Ettől olyan parapszichológiai, tudom is én mi zajlik le benne, és apró darabokra fűrészeli az embert, mint akit beprogramoztak. Ezt most belekiáltom a semmibe, egyedül vagyok itt, mint a sivatag homokja.

Ebben tévedni méltóztatott. A sivatag homokja egyáltalán nincs egyedül, minden apró szem érintkezik egymással.

Lépteket hallott, balra pillantott és meglátta Béta 216-ot.

– Ó, te kis szerencsétlen, mit keresel itt?

– Ne bánts már, ha kell, ha nem!

– Ki és mikor bántott?

– Tudod, szoktam itt néha fűrészelni. Ez a bak úgy van beállítva, hogy mikor valaki ráfekszik, azonnal megszólal a telefonom, kihangosodik, és az első szótól az utolsó hangig mindent hallok.

– Na és, kit érdekel kicsinyes, spongya lelked világa? Úgy nézel rám, mint egy megrettent kapufélfa. Most pihennék! Hátradöntöm a fejem, olyan kényelmes itt, Béta 216, gebedj meg! Vi-lá-gos? Mi az a hónod alatt, te brácsázol?

– Brá-csá-zom! – odanyúlt a tokhoz.

– Ejnye, te huzatban tartod a hangszered? Tönkre fog menni!

Béta 216 közben átment húzott, humán depressziós mozaikkockák összerakott, kéklő fesztelenségébe. Beindította a motorfűrészt és cselekedett.

"Zümidöngicsélő" volt az utolsó hang, amit a bakon fekvő szétkiáltott.

Béta 216 elvégezte a dolgát, feltakarított, szerszámait mentesítette a mocsoktól, és a fűrészt visszarakta huzatába. A nyomokat eltüntette, elénekelte a patagón himnuszt, az utolsó két sornál vigyázzállásba vágta magát, majd ellankadt és körülnézett.

– Mi a túrót keresek itt?

Leroskadt a földre.

– Már megint itt hagyott ez a kecskelábon fekvő. Legalább mondta volna meg, mi a baja, miért piszkál állandóan. Olyan szerencsétlen vagyok! Úgy szerettem volna kibeszélgetni magam, hadd legyen már béke vele, és tiszta víz a pohárban. Most meg vihetem tovább ezt a folytonosan fojtó lelki görcsöt.

Vette a tokot szerszámostól, és elindult vissza a semmiből a valami irányába. Zümidöngicsélő észre sem vette, hogy szétfűrészelt rajongója köddé vált. Döngte tovább a virágokat, egyikről a másikra szállva, és porzott, porzott, csak porzott orvul.