A lelet

Lászlónak, betegségén kívül allergén és egyre súlyosbodó krónikus orvosiszonya alakult ki. Az általa egyre kevésbé tisztelt orvosok, a huszadik kórházi benntartózkodása után sem voltak képesek felvázolni baját. Évek óta tünetileg a trambulitis gelvenus gyanújának minden jelét evidensen produkálta, ám annak vizsgálati úton történő megállapításához soha nem jutottak el. Lett, lőn ez azután, hogy a rengeteg idő elfolyása közben, természetszerűen számtalan jóindulatú orvossal is találkozott, nem utolsósorban a bajából származó fölös időben szakirodalmat tanulmányozott. Ez utóbbiból kristálytisztán körvonalazódott kórképének mivolta, amit ilyen rejtőzködő, alamuszi változatban is kétséget kizáróan ki lehet mutatni, diagnosztizálni, méghozzá nem is túl költségesen, csak éppen valahogy ez nem volt orvosainak ínyére. Ilyen túltapasztalt betegként néhány dolgot megjegyzett.

Ha valamit el akar érni, azt soha ne sugallja az orvosnak, mert a legjámborabb is csípőből az ellentétét teszi, legfeljebb utólag korrigál. Másik, korántsem aranyszabály, csupán sajnálatos tény, hogy a nem egyszerűen földeríthető kórságoknál, az orvostársadalom a legegyszerűbb megoldást preferálja: zsebből kihúznak egy hatalmas szemeteskosarat, teszik ezt a pszichiátriával összekötve, így a László-féle bonyolult helyzetekben, jó esetben heteket, rossz esetben éveket veszítenek, a páciens lelki beteg voltára történő utalgatással, az ilyen irányú győzködéssel, ezt gyakorta megtetézik nagy adag pszichiátriai gyógyszerek bevitelével.

A minden ilyesmivel tisztában lévő Lászlónk ez alkalommal Gábor doktortól, aki bajának specialistája volt, unszolást, panaszkodást mellőzve akarta kieszközölni a döntő vizsgálatot. Kezelőorvosára majdnem mindent ráhagyott, kicsit fifikusan, mert valahogyan mégis csak el kellett érje a célt. Gábor doktor, aki egy neves klinika osztályvezető főorvosa, egyben professzori titulus birtokosa, saját személyét is gyógyszernek gondolta, lelkiismeretesen szinte egész napját az osztályon töltötte.

Egy délután – a sokadikon – rotációs alapú, a betegekkel történő négyszemközti beszélgetéseihez illeszkedve, Lászlóra került a sor. Mint a trambulitis gelvenus szaktudora, szemre és érzésre is biztosan képes lett volna felállítani a diagnózist, mégis egész másba fogott.

 – Nézze, László, szedje össze magát, az embernek mindig vannak vésztartalékai, teli van rejtett energiaforrásokkal, amelyeket bármikor képes mozgósítani.

László nem mondta ki, hogy épp ezeket a vésztartalékokat mozgósítja, a kissé demagóg beszélgetés közben is, jobbnak látta várni.

– Tudja, fiatal barátom, Szicíliában nyaraltam családommal, és elkóricáltam… Én már ilyen csodabogár vagyok. Mire az órámra pillantottam, a hajót elméletileg már nem érhettem volna el. Sem útlevél, sem egy fillér nem volt nálam, férfiasan bevallom, még olaszul sem tudok, futni viszont igen, és úszni is. Vágtattam hát a kikötő irányába, és elborzadva láttam, hogy indul kifelé a hajó. Vagy huszonöt méterre lehetett a parttól. Mit veszthetek? Legfeljebb vizes leszek, kiúszom. Teljes erőből futtomban, dobbantva előre lódultam, és a hajón landoltam.

Lászlónak ez egy kicsit sok volt, elmosolyodott, a doki is észrevette, hogy túllőtt a célon.

– Megjegyzem, doktor úr, a távolugrás világcsúcsa nyolc méter fölött van, ilyen alapon, az atléták igen lusták és nemtörődömök, hogy nem mozgósítják a fölös energiáikat – nevetett és kacsintott, akkor, abban a pillanatban ezt jó taktikának vélte.

– Rendben, nem volt huszonöt, csak tizenöt!

 – A világcsúcs ennél is kevesebb!

Gábor doktor elmosolyodott.

– Holnap megcsináljuk a vizsgálatot.

– Nagyon örülök, doktor úr!

– Ne nagyon örüljön, mert ha pozitív, akkor sok jóra nem számíthat.

– Már hogyne számíthatnék, legalább tudom, hogy mi a bajom.

Néhány nap múlva László kezében volt a pozitív lelet. Annak már eszébe sem volt utánanézni, hogy betegsége a számtalan alváltozat közül éppen melyik, mert míg a gyógykezelés többé-kevésbé azonos minden esetben, a végkifejlet gyökeresen különbözik. Ő azonban nem tette kockára saját belső optimizmusát.