Ha nem csak civilek lettek volna a
település főterén, a mindkét oldalról egymással farkasszemet nézők, gőzölgő vérszagot gerjesztve szavaikkal, váltig azt hihettük
volna, hogy két, évszázadokkal korábbi hadsereg katonái készülnek megütközni. Semmilyen mérőműszerrel nem lehetett pontos előrejelzést
adni a következő pillanatokról. A feszültség egyre fokozódott.
A gerjesztő ok, az
addig békés szomszédságban élő szürke és drapp hajúak közti hirtelen fakadt
gyilkos ellentét lett, amit egy magát kompetensnek gondoló „vezető”, a valóságtól igen távoli, felelőtlen hőbörgése indított. Korábban
senki sem figyelte nagyítóval vagy több többdioptriás szemüveggel a többiek
hajszínét. Ám a korábban említett, zengő hangú, demagóg vezető
kijelentette, hogy a szürke hajúak minden drapp hajú ősellenségei, mert
magukban másról sem gondolkodnak, mint a drappok nemzetségének fizikai
megsemmisítéséről.
– Tehát nincs más
megoldás, mint a szürkék csoportjának eltörlése. Ha valaki meg akar
bennünket semmisíteni, az holnapra nem fogja meggondolni magát, így akármit is
mutat mosolygós arca, valahol a tudata mélyén mindig ott lesz a drapp hajúak
kiirtásának olthatatlan vágya, ezért a szürke hajúak megsemmisítése az utolsó
szálig, nem más, mint önvédelem – dörögte beszédét számtalan hangszórón át a
fülekbe, a tisztán látó drapp hajú.
Nincs új a nap alatt.
Köztudottan az erőszak erőszakot gerjeszt, és az erőszakra buzdítás, jogos
önvédelemből a szürke hajúakat kiirtani vágyó drappokkal szemben, ugyanolyan
indulatokat váltott ki a másik oldalon. Vérben forgó szemekkel, feszülten nézett
farkasszemet a két tábor. Az összecsapás némán indult, még a repülő
galambok szárnysuhogását is mindenki jól hallotta. Csak álltak, egyre szorosabb
gombóccal a torkukban és gyomrukban. Valamelyik oldalon valaki elordította
magát. Szitokáradatok viharát zúdították egymásra, csak úgy csapkodtak a
villámok. Nem lehet tudni, mikor repült el az első kő, és hol állott meg, de a
csata elkezdődött. A tömegkommunikáció félszegen, de buzgó folyamatossággal
tett róla, hogy mindenki mindenről valamilyen objektív vagy szubjektív képet
kapjon.
Az otthonában
sertepertélő pszichológus számtalan előadásában hangsúlyozta a tömegpszichózis
és tömeghisztéria okait, az "egységben az erő" jelmondat sajátos
értelmezését, amikor a rosszra buzdítók, jó emberekből is kihozzák az alvó
gonoszt.
„Remek gyakorlati példa
– gondolta –, felmegyek, megnézem közelebbről, hogy amiről eddig olyan sokat
beszéltem elméleti síkon, hogyan történik a valóságban. A jegyzettömbbe mindent felírok, és a következő előadásomra remekül felhasználható anyagom
lesz. Különben tudományos fokozatért is harcba szállnék, ennél jobb dolgozati
téma nem is lehetne.”
Különleges adottságú
ember volt. Szürkés drapp volt haja, a drappok drappnak, a szürkék szürkének
látták. Nyugodtan sétálhatott végig az utcán, nem kellett lealacsonyodnia a hirtelen
megszaporodott parókaárusokhoz, akik a drapp hajúaknak szürke, a szürke
hajúaknak drapp parókákat árultak százszoros áron. Sokan menekültek a
mellékutcákba, és a nem megfelelő hajszín ellen ez komoly védelmet nyújtott. Ha
drapp hajú csoporttal találkozott egy szürke hajú, gyorsan felrakta a parókát,
ha szürkékkel, levette, és fordítva.
Pszichológusunk lassan
sétált, tudálékos ábrázattal a központ irányába, és szorgalmasan
jegyzetelt. Menet közben ide-oda biccentett, aztán elérte a városközpontot,
ahol meglepte a rumli. Ennél elméletibb dologra számított, mint
olyan ember, aki mindig könyvekből tanult, nem saját tapasztalatból. Bár a haja
színe megtévesztő volt, önazonossága a szürke hajúak körébe sorolta. Egy
darabig nézte a hihetetlennek tűnő csatajelenetet, ahol ki mivel tudta, azzal
püfölte, vágta a különbözőt. Mint majdnem mindenhol, itt sem
a bátorság diadalmaskodott. Ha tehették, kerülték a szemtől-szembe
összecsapásokat, előnyt engedve a hátbatámadásoknak. Éppen azt nézte, amint
valaki egy irdatlan rúddal hátulról deréktájon leterít egy drapp hajút. A másik
irányban egy szürke került a földre, szintén hátulról fejére mért ütéstől.
Jegyzetelt, miközben valami olyasmi történt, amire pszichológusként mindenki másra
vonatkoztatva számított, kivéve önmagát. Feltört benne a szürke identitástudat,
és a tőle mindössze négy lépésre álló kopasz férfihez lépett, aki egész
testében sokkos állapotban remegett, szinte minden sejtjét eluralta a pánik.
– Te mocskos, kétkulacsos,
kopasz disznó! – csúszott ki a pszichológus száján az értelmének teljesen
feldolgozhatatlan mondat. – Játszod itt az eszedet?!
Mire megfordult volna,
a kocsonyaként remegőt tarkón vágta, a földre terítette és elkezdte rugdosni.
Ütőfegyverekből akadt bőven, gyorsan talált is egyet.
– Ez nem elég hatásos –
dobta félre, keresett egy nagyobbat, és elkezdte döngetni a hetven körüli,
azonosíthatatlan hovatartozású kopaszt. Ütötte-verte, amíg mozgott, lehajolt,
leköpte a véres embert, zsebre vágta
noteszét, és gyűlölettől habzó szájjal elindult hazafelé. Senki nem állította
meg, a haja színe bárhová sorolhatta, és ezt tudta is magáról. Cseppet sem
különbözött a kopasztól, akit félholtra vert. A gyűlölet perzselt belőle, soha
az életben nem érezte még magát ennyire szürkének.
Hazaért, vett egy mély
levegőt. A számtalan módszere közül a legjobban beváltat alkalmazva
visszasegítette magát a normális gondolkodás állapotába. Megivott egy pohár
vizet, nyugodtan lefeküdt, és aludta az „igazak álmát”. Amikor reggel felkelt,
a csatának már vége volt. Vette az iratait, bement az egyetemre, és megtartotta
előadását a garázda erőszakról, amit a csoportszellem, és bizonyos külső
tényezők erősítenek fel, a garázdaságra hajlamos emberben.
– Az erre nem
hajlamosat is képes pillanatok alatt állati cselekedetek végrehajtására
alacsonyítani, amiért egy életen át mardossa a lelkiismeret – fejezte be.
Előadása után a
rendelőjébe ment, lelkiismeret-furdalás nélkül végezte a megszokott napi
teendőjét, mintha mi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése