Egy csésze enklávé

Kis híján csángó lett a Jakab Andrásból, úgy elcsángált. Igaz nem magától ment, hívták és küldték, aztán – szépen körötte táncoló golyóbisok és rendszerbe szedett szuronyok összehangolt táncát kijátszva –, valahogy fogoly lett belőle. Nem sokat beszélt erről a pillanatról, akkor sem, ha nem szépen kitaposott, jól járható ösvények útjelző táblái, hanem a számára előkészített, kondérban rotyogósra főtt, már-már teljesen kész halál elkerülése volt a fontos. Gyönyörű sóbányában találta magát, néhány fonottra csavart életfricska után, és már csak csajkák jártak az eszében. Azon a barnás, semmi sűrűjű lén csak meghalni lehetett. Körülülték a tálat, és nem cseresznyéztek ugyan belőle, de faltak. Hamar kiderült, hogy a sokuknak szánt, egy ember éhét elvenni képtelen latyak mégis tartalmaz valami sűrűséget is.

Ezért, a kibányászott sódarabok hullásának irányát nem garantálva a szabályszegők felé, mindenkit kérelmeztek, erős hangsúllyal, hogy előbb a lét egye, csak aztán a pár kanálnyi sűrűt. Az első napokban ez is, akár az összes kezdet, kicsit összevissza és ellenőrizhetetlenül ment. A második és harmadik napon, a sódarabok hullásának irányát ismét megemlítve, a legnagyobb tiszteletben álló – nem András – kanalával mért kondérkondítása után, a "most" vezényszó bekiáltásával vehette kezdetét a háromkanálnyi sűrű falása.

András, akkor igencsak nézelődött, hogy talán e szépen kivájt, légúttisztító közeg egyik darabjának sikerül megrövidíteni kínját. Kereste a halált, nem úgy, mint fogságba esésekor, de elkerülték egymást.

Kocka-fordultával, egy parasztcsalád alkalmi szolgája lett, ahol – hellyel-közzel – meg is tanulta Dosztojevszkij nyelvét. Nem túlozta el, láthatárán nem a nyelvtanulás lebegett mint elérni vágyott kép, hanem a hazajutás. Gazdái, akik maguk is szolgák voltak, előbb nem spóroltak erejével, majd a mindenhez értő nyugatról jövőt hirtelen egyetlen lányuk jövendőbelijének tekintették. András nem ellenkezett, csak falta a palacsintát, ahogy sütötték a nők. Hirtelen jó dolgában orosz férj lett, nagyon nagy honvággyal. Így egy napon, a ház körül sétáló disznók karámjának építése után kibökte:

– Natasát viszem Szerjózsával.

Merthogy, akkorra már kettőnél is többen voltak. Így jutott haza, hosszadalmasan, s mielőtt a falu teljes kiközösítettje lehetett volna, oroszhonban született Szerjózsájának nevét gyorsan Sándorra változtatta. Szép emlékei voltak az otthonról.

– Igazi befogadó, vendégszerető emberek vagyunk mi – mondogatta magának és Natasának.

Aztán mikor Natasa még három hét után sem beszélt magyarul, kisebb megfagyatkozás szele csapta oldalba őket. Így alakult ki a fura enklávé – kis önálló sziget – a falu egyik szegletében. Ők az oroszok – Andrást is annak tekintették már –, velük szemben Ottó bácsi, a német, és kicsit odébb, egy furcsa szerzet, a szerb.

Natasa és Ottó bácsi megtanultak ugyan magyarul, de idegen nyelvet lehet náluk jobban beszélni; hiszen mikor egymással beszéltek – ritka ékes redőzött magyarsággal –, azon mindenki derült. Natasának – ilyen név persze nincsen, ezért el is nevezték Julisnak – szigeteltségén belül mégsem kellett teljes családmagányba fúlnia.

Előkotorta szabó tudományát, és varrt. Meg is jegyezte gyakran:

– Ez a dárob jó lesz évnak.

Ilyenkor apró hideglelések után a kuncsaftok visszafojtottak minden, amúgy belülről biztosan feltörőt a jó munka érdekében, az ugyanis a saját érdekük volt.

Ottó bácsi is elkovácskodott, ő meg ilyeneket mondott:

– A pirkákra megint nem ügyelt Birka! – Aztán ütötte az üllőn a fehérre izzott vasat és patkolt.

A szerb vagy levegőn élt, tán még nem is ivott, vagy valami titkos földalatti folyosókon kapta az ellátmányt, mert beköltözése után soha többé nem jött ki az udvarból. Évtizedekkel későbbi halálát is komoly késéssel érzékelte a kora nyár verítékét szenvedő népesség.

Szerjózsa-Sanyi, aki az egyedüli valóban tökéletes orosz tudású diák volt, igyekezett nagyon pocsékul beszélni, hogy rossz jegyet kapjon, és ne járjon úgy, mint az apja, akit leoroszoznak, csak azért, mert nem volt hajlandó önként hősi halotti státuszba vonulni. Igaz, utána elkövetett még némely apró csínytevéseket, melyeknek ő maga is következménye, de a sorból kilógni nem lehet. Ugyan szép házuk volt, akár Ottó bácsiéknak, de az életük egyfolytában az udvaron belül zajlott.

Tizennyolc éves korában vette el a legkövérebb lányt a faluban, mert ő volt a legszebb! Úgy döntött, ha a kövér a szép, akkor kövér felesége lesz, és ha a fenyőtobozok kékek, a hegytetők lilásak, és beteg ember nincs, csak halott, akkor ő ezt tudomásul veszi.

Tette volna az apja is, vagy jött volna haza. Azt lehet, hogy elszúrta volna, mert akkor ő most, hogy alakítgatná helyre létre sem jött életét. Bár soha nem járt idegenben, jól megtanulta, milyen idegennek lenni a fajtája között. Ő – az orosz – tudta, hogy aki ragadványnevek ellen küzd, soha meg nem szabadul tőlük, ezért csak csendesen, okosan kerülte az "orosz, gyere már" kiáltás meghallását. Jó darabig tartott, mintegy 25 év munkájába telt – már házason –, mire valóban mindenki Sándornak szólította.

Előbb apjának, aztán anyjának kellett ehhez meghalnia, de visszatalált a helyi közmegbecsülés szűkre vájt völgyébe, és erős óvatossággal, nagy akaraterővel, egy szebb élet reményében, minden küzdelmet kivirágoztatva, az összes lehetséges gátat felemelte oda is, ahol amúgy is létezett. Nehogy véletlenül gyermekei egyetlen idegen szót is megtanuljanak, és elkezdjenek visszamutogatni valami orosz, vagy milyen anyjára.