Sorkoszt sorsok

"Egyszer, úgy ezer éve, tán ezeket a padokat is valaki rendesen legyalulta. A kalamáris lyukakat is – minden bizonnyal – nem alaktalan, repedezett recésekre fúrta, de hát annyi minden történt azóta, és annyian jártak itt". A tanító bácsi kicsit elgondolkodott, míg a számtan rögtönzés kínjaival bíbelődtek a soros nebulók. "A fal is tiszta sormintázott repedés. Odakint az eget gólya- és vadkacsahadak lepik vastagon. Helyjegy híján nem repülővel, hanem saját erőből nyaralnak egyet télen".

Visszafordult, a katedra dobogójára lépett, majd leült. A zsebéből apró, dohányszemcsés noteszt halászott elő és odaszólt az osztálynak.

– Tegyétek le a ceruzákat, Sipos, gyűjtsd be a dolgozatokat! Ma hozzátok rendelt a rendszerem, holnap a ti vendégetek leszek, Kerekes.

– Tanító bácsi, édesanyám azt üzeni, hogy nekünk nincs most mit enni.

– Nem baj, fiam, én mindig azt eszem, amit ti. Holnap megyek ebédre, és együtt eszem veletek.

– Mondtam már, hogy azt üzeni az anyukám, nincs ennivalónk!

– Jól értettem. Ha ti azt esztek, akkor én is a nincset fogom enni holnap.

Ezen a gyerekek jót nevettek, pedig olyan sokuknak volt hasonló, vagy éppen olyan cipője, mint Kerekesnek.

– Tetszik tudni, tanító bácsi, már egy jó ideje kimúlt a lovunk, nincs, ami húzza a szekeret. A búzát nem tudtuk megőrletni, a krumpli még ott van a földeken. A Kosári-hágótól, a Berkes- és Lovas-tanyák között van a földünk, nem bírjuk hazahordani kézben, pedig nincs olyan sok.

– Akkor mit esztek?

– Mindig akad valami. Tetszik tudni, mellettünk a zug tele van szederbokrokkal, most éppen azzal tartjuk fenn magunkat. Szegény apám nagyon megsínylette ezt a szüretet, mert az összes törkölyt megettük. Kicsit mérgelődött, hogy nem lesz pálinka, de neki is enni kellett, ő is azt ette velünk. Olyanokat mondanak, hogy maga napszámos, anyám még vitába is szállt a szomszéddal, hogy zsellérek már nincsenek.

– Zsellérek valóban nincsenek, fiam. Napszámosok igen, és talán ezután is lesznek. Minket – kicsit fennkölten – úgy neveznek, a nemzet napszámosai. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az egész népnek vagyok a napszámosa, aminek te is a része vagy, meg én is. Így, saját magam napszámosa is vagyok. Talán azért nem kaptam fizetést már két esztendeje.

– Elnézést kérek, tanító bácsi, én ezt nem értem.

– Annál jobb, örülj neki, fiam. Szünet!

A gyerekek kirohantak, de tanító bácsi nem nagyon sietett. Valahogy Kerekesnek sem állt rohanóra a lába, mint – az alultápláltságától függetlenül – mindig. Csak ott állt, csellengett és az ajtóból vissza is fordult.

– Tanító bácsi, tényleg nincs mit ennünk, nem tudunk mit csinálni. Nagyon szégyellem.

– Sose szégyelld, fiam! Hol dolgozik az apád?

– Éppen a Kis Laciék fáját vágta fel.

– Látod, ő is napszámos. Mit fizettek?

– Hát semmit, mert ha még két hónapig dolgozik, akkor adnak nekünk egy gebét. Ló nélkül nem lehet gazdálkodni, anyám és apám is ezt mondja, különben éhen halunk.

– Na, látod, édesapád sem pénzért dolgozik! Holnap ebédkor, ha már a sorkoszt – minden normálisat leforrázó – rendje szerint szülőktől, szülőkig kell naponta mennem a betevőért...

– Hogy tetszik mondani? Nem értem pontosan.

– Nem baj fiam, a lényeg a következő: lemegyünk egy kosárral a zugba, teliszedjük szederrel.

– Már kiráz a hideg tőle, állandóan azt eszem!

– Én viszek egy kenyeret!

Felnézett a gerendára, és azon gondolkodott magában, honnan a fenéből vesz kenyeret, hogyan teljesíti adott szavát, ami nem csak nevelői, hanem gerinces emberhez méltó kötelessége is. „Nem hogy kenyere, de még szalonnája sincs!” – vitte fanyarba a nyomor humort.

– Nos, holnap viszek nektek egy kenyeret, szedünk egy kosár szedret. Annak a kisebb részéből anyátok levest főz, a többiből meg lekvárt, és a kenyérrel együtt degeszre jóllakunk. Kapd a csengőt, és csengess be!

A boldogságtól csodálkozó gyerek kezébe nyomta a csengőt, aki olyan örömmel kongatta, amiért máskor, másokat legszívesebben leütött volna. Nem szerette a szünetek végét, a legjobb az lett volna, ha soha sem érnek véget.

Aztán eljött az órák vége, és a tanító bácsi hazabocsátotta nebulóit szegényes osztálytermükből. Bement a szobájába, szekrényéből elővette kopottas ünneplőöltönyét, megborotválkozott, bajuszát megigazította, és átment Lapecs Micikéékhez, akik két esztendeje nyaggatják, ha egy kis angolt tanít leánykájuknak úgy, hogy meg tudja magát értetni a – soha ide nem látogató – külföldiekkel, akkor azt illendően viszonoznák. Lassan és méltóságteljesen, mintha a világ legelégedettebb embere lenne, átballagott Micikéékhez. Nem volt elégedetlen, nem tépte magát, de az ilyen helyzeteket nem szerette. Legszívesebben elmenekült volna, de az összes létező elvét szanaszét kellett volna taposnia hozzá. Megalkudtak, óránként – hetente két alkalommal – egy kenyér. Az első óra mindjárt aznap, ebéd után visszaszámlálásra kerül.

– A tanító úr ma éppen hol étkezik? – kérdezte tisztelet és megvetés vegyítésével Lapecsné.

– Ma Siposéknál, holnap Kerekeséknél, aztán már meg kell néznem a noteszomban.

– Minden gyerekhez elmegy?

– Mindegyikhez, és nemcsak a törvény kedvéért.

– Azért, ha nem haragszik, megkérdezhetem, hogy Kolompárékhoz és Lakatosékhoz is eljár?

– Mikor rájuk kerül a sor, oda is megyek, nem szoktam kivételezni senkivel. Ez itt épp olyan, mint az angolóra, másnak is egy kenyérért csinálnám, maguknak is! A viszontlátásra ebéd után és a jövő héten!

– Megbocsásson, tanító úr, nem akartam bántani! Viszontlátásra, és jó étvágyat!

– Köszönöm Lapecsné, maguknak is!