Roham

Fúga, csengettyűre és latin dalocskára , opus 12/C.

Duruzsolt az osztály. Nem úgy, mint általában, tanár nélkül lyukas órán, már-már harsogva, sőt kiabálva. Nem is úgy, mint mikor a katedrán bóbiskolást mímelő, unott oktató figyelmét akarják kijátszani – természetesen sikertelenül –, csendesnek vélt, de jól hallható beszélgetéssel, valahol középúton, hiszen napok kérdése és beérnek. Nem véletlenül érettségi az érettségi!

Kicsit furcsán néztek ki, olyan vőlegényes, személyre szabatott öltönyeikben. A néhány lány igen szolid eleganciájú, sötétkék szoknyája, fehér blúzzal, mégsem olyan volt, mint korábban, KISZ-rendezvényeken. Kimondottan elegánsan, igazi érett nőt sejttettek öltözetük alatt. Nem volt ez túlzás, hiszen a már-már érett osztályban a 19 évet mindenki betöltötte.

A folyosókon a villanycsengők mellett – az évnek erre az egyetlen napjára rendszeresített – ősrégi csengettyűket ráztak az alsóbb osztályos diákok. Valóban ünnepi hangulat övezett mindent. Valami elkezdődhetett, mert kint a gaudeamus hangja felcsendült.

– Látjátok, nemsokára ránk kerül a sor, de hol lehet a Sztió – jegyezte meg Dorin.

Icuka átszólt az ablak melletti padsorból:

– Gyerekek, odalent elkezdődött az ünnepség, úgy látszik, két szériában csinálják.

– Lányok, lesztek szívesek jó hangosan kántálni azt a gaudeamust – vagy mit –, nekünk elég ciki.

Harminchatan voltak, és mint kiemelkedően szerencsés mechanika osztály, a többiekkel ellentétben, ahol általában nulla és kettő között mozgott a lányok száma, vérbő hat leányzó dagasztotta minden más osztálybéli fiúk irigységét, akik lányt rosszabb esetben még szünetben sem láttak. "Ezt a kutya szerencsét", gondolták, "minden öt fiúra jut egy lány".

Való igaz, az a hat lány fiúsítva volt. Nem küllemre; de a korosztálybéli fiúk gondolkodásmódját igen közelről volt lehetőségük, a legmélyebb pontokig, minden erőfeszítés nélkül tanulmányozni. Úgy lepattant róluk a rendes körülmények között, vegyes osztályba járó társaikat esetleg sértő, bántó megjegyzés, anekdota, vagy beszólás, mint gumigolyó a falról. Rég elfelejtették, hogy bizonyos esetekben illendő megsértődni, elpirulni.

Harminc fiú között ők hatan igazán jól érezték magukat. Rodi odaszólt az osztályfelelőshöz:

– Te Teo! Hol cselleng ez a Sztió? Szerintem már rég itt kellene lennie, odalent már az ünnepség zajlik.

– Már mondtam – szólt az egykedvű, de mindig mosolygós – eléggé „ahogy esik, úgy puffan” hozzáállású, amúgy igazi életművész – Lujó –, tutira veszem, hogy két ünnepség lesz, sok a végzős osztály.

– Tizenkét végzős osztály van, más helyzetekben sem szoktak két ünnepséget csinálni.

– Na, bumm! Nekem is hiányzik a Sztió, olyan jó innen az első padból nézni, amint rövidke ruhájában lábujjhegyre emelkedik, és a tábla legeslegtetejére írja a leckevázlatokat. Mikor a közepéig ér, már talpon áll, újra töröl és lábujjhegyre áll. Gyönyörű szép combjai vannak, és nagyon vonzó feneke!

A lányok ezt teljesen a megszokott immunitással fogadták. Az osztály fele gyorsan beállt Lujó mellé, hogy a mindenit, jó dögös Sztiónk van nekünk, csak az elmúlt két-három hónapban kicsit lökötté vált, olyan igazi hisztis tyúk lett belőle.

– Megvan a maga baja – próbálkozott Miti meggyőzni az érés előttieket –, otthagyta a férje.

– Normális az? Egy ilyen bombázót csak úgy otthagyni – szólt Lujó.

– Azt hiszem, nem engedte, hogy igyon, vagy valami ilyesmi.

– Á, az más! Akkor megértem a szerencsétlent, valamit azért mégis kitalálhatott volna.

– Ne hülyéskedjetek, srácok, ez a nő tisztára be van dilizve. Már senki nem feleltetett, ő az utolsó órákon is olyasmivel nyaggatott, amivel négy éven keresztül soha. Tudjátok, mostanában ahogy bejött, jó, ha nem ugrott ki a gyomrom a számon. Tiszta idegbaj! Akár kémia, akár osztályfőnöki óra van, ül mint egy besárgult, meg sem nyekken. Aztán rámutat valamelyikünkre, és kérdez valamit. Tökmindegy mit válaszolunk, a következő pillanatban úgy ordít, hogy még a hajszálai is egyenként különböző irányba visítanak.

– Ez így van, most éppen elbandukolunk előle, valami nagy betűs élet, vagy mi a fene vár ránk. Jaj, de jó lesz katonának menni, nagyobb gyönyörűségről álmodni sem tudok. Remélem, sikerül az egyetemi felvételim, és akkor csak kilenc hónap, ha nem, akkor lenyomom a tizenhatot. Másodjára majd csak bejutok.

A lányoldalról az ablak mellől egyre nagyobb volt a mocorgás. Valami nagyon nem stimmelt, leálltak a csengők. Egy gramm gaudeamust sem énekelt már senki, és odalent úgy folyt az ünnepség, mintha lassan fejeznék is be.

– Ilyen nincs! Csak szólnának, ha ott lenne a sora! Ennyire hülye nem lehet a Sztió!

Lendült az ajtó, belépett. Hogy hallotta vagy nem, azt nem lehet tudni, és leült a katedrához. Borzas fejjel, láthatóan vöröshagymára kisírt szemekkel és pepitán pöttyös arcbőrrel, amit az aznapi menetrendszerű hisztéria elmaradásának köszönhetett. Úgy néz ki, ha nem hisztizhetett, allergiássá vált a nemhisztire. Leült, mint szokott, leborult, alátámasztotta az állát és hallgatott.

A szokásos néma csend pár másodpercig tartott, aztán, mintha ott sem lenne, folytatódott a beszélgetés, természetesen rendesen, hangosan.

Feltekintett az osztályra, felpattant, kezébe fogott egy krétát és ráripakodott a társaságra:

– Gyerekek, mindenki vegye elő a füzeteit, írószereit! A mai lecke címe, az egyenes vonalú egyenletes mozgás. Mişcarea rectilinie uniformă, írta fel a tábla tetejére és ettől a pillanattól valóban néma csend támadt, olyan, mint az órákon.

Megbolondult ez a nő – gondolta 36 elme egyesülve –, ezt a leckét talán négy éve tanultuk. Éppen ballagnunk kellene, az is lehet, hogy már kellett volna, ő meg ilyesmivel játszik.

Valamit érzékelhetett a megrökönyödésből, lecsapta a krétát az asztalra, és láthatóan elő nem készített búcsúztató szövegfélét próbált rögtönözni. Rém rosszul sikerült színházi előadása.

– Gyerekek, tanuljunk az egyenes vonalú egyenletes mozgásból…

Megpróbált valamit, az elmúlt négy évben kapottakra vetíteni, de sehogy sem jött össze. Hebegett, habogott, makogott. Megint csak zavartalan beszélgetésbe kezdett az osztály. Cornel a második padsorból odaszólt:

– A tanár néni, úgy látom, nem készült.

– Nekem is úgy tűnik – kapta a teljesen hangos választ.

Hogy mi lett volna a következménye, nem lehetett tudni. Egy kilencedikes gyerek rontott be egyenruhában.

– Tanárnő, kérem, miért nem jöttek le a ballagásra? Az igazgató éppen most érzékelte, hogy a 12/C nincs lent.

– Elkezdődött a ballagás?

– Már rég befejeződött, az ünnepség is lassan befejeződik odalent.

– Gyerekek, gyorsan futás le az épület elé, ott mindenki várjon meg!

Elkezdődött a futóverseny, kezdetét vette a soha nem látott vágta végig a folyosón és le a lépcsőn.

Saját felelősségét, röpke mérlegeléssel tényezőnek érezve, a Sztió rohant leggyorsabban. Kettes sorokba állította az osztályt, és mintegy igazi jókedvvel, rajta kívül talán még egy lány és egy fiú döngicsélte bágyadtan a gaudeamust.

Copil igazgató úr, valódi pedagógushoz méltón, a jobb szeme sarkából észrevette a vadul közeledő, lehangolt sereget. A mikrofonba kiáltotta:

– Isten hozott benneteket, 12/C, azt hittem, már sohasem jöttök.

Nem volt könnyű dolga, a hozzátartozók már mind bőgtek és nem örömkönnyekkel. Azt gondolták, hogy valami nagy disznóság történhetett, olyanra nemigen szokott példa lenni, hogy ballagáskor egy egész osztály eltűnjön. Az igazgató úr nem nagyon próbálkozott. Látta és értette, hogy mi történik a lelkekben. Várt és odaszólt:

– A 12/C tiszteletére, velük és nekünk, ahogy a torkotokon kifér, énekeljétek el a gaudeamust!

És zengett a „Post jucundum juventutem”. Mikor befejezték, búfelejtőül, és hogy ezeknek a szerencsétleneknek is valami – rohamtörlő – ballagás élményféle maradjon, Copil igazgató úr még egyszer felkért minden végzőst, hogy kizárólag a 12/C tiszteletére, énekeljék el a gaudeamust. Ez megtörtént, majd nagyjából azt a beszédet, amit azelőtt elmondhatott, rutinos szónokhoz méltóan, elmondta még egyszer. Így az egész ünnepség úgy egy fél órával tovább tartott.

Odaintette a hozzá legközelebb álló tizedikest, akinél csengő volt, kivette a kezéből és negyed ütemesen elkezdte rázni.

– Elbocsátalak benneteket az iskolából, mindenki elmehet. Találkozunk az érettségi vizsgán. A 12/C, mely utolsónak jött, elsőnek távozhat. Kérem, mindenki tapsolja meg őket! 12/C, még egyszer, így, elballagáskor énekeljétek el a gaudeamust, csak nekünk!

Akkor már megtették. Hála Copil igazgató úrnak, nem csak a roham és az eszementség maradt emlékül.