Akció megvolt

 

– Szia, öregem! Hogy vagyok?

– Én egész jól, de te nagyon rosszul nézek ki. Hány éves vagyok? Annyinak is taksállak, mint az őrnagy! Rettenetesen meg vagyok öregedve!

– Az őrnagy 48 éves, én meg 50 vagyok épp.

– Akkor nem is olyan rossz a helyzet. Mégis őrület, hogy nézek ki! Mit csináltál velem? Futok te rendesen, úgy, ahogy megígértem magamnak, hogy egész életemben csinálni fogom, ha esik, ha fú, kontinens-függetlenül, ahol leszek, ott?

– Néhány éve nem. Úgy negyven éves koromig lekocogtam napi 6-8 kilométert, 45 környékén, már talán csak 5-öt. Mostanában hosszúkásra nyúlik a rekeszizom a mellkasomban, ha 100 méternél többet kell futnom.

– Sprintelni, úgy gondoltam, nem?

– A sprintelés a múlté, de ne fecséreljük a drága időt, keveset kaptunk!

– Borzasztó, hogy megöregedtem, te elhanyagoltam engem! Miért tettem ezt velem, azért egy kis belátással lehettem volna magamra! Hiszen itt állok, mint kőből sarjadt rügyfakasztó, és rám szabadul az 50 éves én. Egyáltalán hogyan is élek még? Ebben az korban, már meg szoktak halni az emberek. Nem? Rettenetesen öreg vagyok, és úgy is nézek ki, 96-nak gondoltam volna magam!

– 50 év, nagyon jó életkor, cseppet sem öreg!

– Ne vicceljek már!

– Emlékszem, 20 éves koromban, hogy álltam a dolgokhoz. Akkor a 35 éves is az aggastyán illúzióját keltette bennem. A 40-en felüliek halálán, nem is értettem, miért jajgatnak. Ha jól látom, tizedes vagyok!

– Igen, már tegnapelőtt óta!

– Akkor most kisebb balhém volt.

– Te mondd, legalább elmentem rendesen megveretni Vrapceat?

– Dehogy mentem! Olyan jókat anekdotáztunk a srácokkal a katonaságról, amilyeneket csak az öregektől hallottam.

– Megbolondultam? Ötven évesen, azt hiszem, az ember már nem beszámítható!

– Ne keverd az életkort! A fa alatt rothadó kókusznak alig van köze az üde, zsengén zöldellő levelekhez. Bocs, az igazság az, hogy mindig ilyen körülményesen fogalmazó voltam.

– De te most miről beszélek?

– Tudod, nem olyan nagy tragédia a katonaság. Baj lett volna, ha kimarad az életemből!

Zutty, egy akkorát csördített a 20 éves az ötvenes önmagának, hogy majd leszállt a feje, aztán a földre ült.

– A keservit! Mitől fájdult meg így fejem? Olyan, mintha a hirosimai atombomba gombáját látnám. Húúúú! Rettenetes.

– Mitől fájdult volna? Lezavartál nekem egy pofont!

– Na és! Annyi pofont kaptam már, hogy csuda, de így még sosem fájdult meg a fejem.

– Öregem, jegyezzem meg, nem annyi idős vagyok amennyi, hanem két és félszer annyi!

– És minden pofontól így fáj a fej?

– Nem szoktam gyakori pofonokat kapni, hála Istennek. Számtalan tiltó táblát raktam ki lakáson kívül és belül, hogy "emberek, lehetőleg ne pofozzatok!"

– Most hülyéskedsz?

– Tengerszemnyi kedvem sincs hozzá.

– Mondd, tényleg nem verettem meg Vrapceat?

– Persze hogy nem! Kapott ő elég hideg zuhanyt az élettől. Különben sem emlékszem már, hogy hol lakik.

– Ne őrjíts meg!

– Pillanat! Most te gondolkozzak az én fejemmel!

– Mamma mia! Nem emlékszem, hol lakik Vrapcea…

– Rosszabbat is tudok mondani, csak ez olyan természetes. Ki ült mellettem a padban?

– Ki ült volna, Lali!

– Sorold fel az összes osztálytársam, az ablak melletti faltól.

– Pillanat. Misu… nem emlékszem, nem emlékszem, Lajos… nem emlékszem, Doru… nem emlékszem.

Őrület, akkor mégis meg vagyok hülyülve 50 évesen?

– Pajtikám, két és félszer annyi idős vagyok, mint én-te, és az életkilátások – normál körülmények között –, még másfél annyit biztos engedhetnek, mint amennyi én-te vagyok! Tudod, mi minden történt velem-veled azóta, és ki mindenkivel találkoztam-találkoztál? Ez a világ legtermészetesebb dolga!

– Kapásból felsorolnád a tanáraimat, ugye?

– Talán… De te?

– Persze! Kezdjem?

– Pillanat. Az én fejemmel tedd! Ki is tanította a biológiát?

– Várj, nem emlékszem. Az automatizálást?

– Azt, egy olyan kis görnyedt, ideges, enyhén szadista fejű pasi, de, nem emlékszem, hogy hívták…

– Megkönnyítem a helyzetet. Csak mondj egy számot, hány tanár nevére emlékszem!

– Kettő, három, négy, hét… Ha egy szobrot dobnának rám, se jut eszembe több…

– Hát ez van, annyi minden történt azóta.

– Jó vagy rossz?

– Jó is, rossz is. Mindent másképp látok, mint ahogy én-te koromban!

– Észrevettem. Ilyen hülyeségeket beszélsz, hogy nem ártalmas a katonaság.

– Nagyon ártalmas, ha a lőfegyvert élesben és háborúban kell használni. De miket mesélnél, és mire emlékeznél, ha ez sem történt volna meg velem. Különben meg, most, hogy a hadkötelezettséget is eltörölték, egészen érdekes generációk alakultak ki, nagyon rosszul tűrnek mindent. Ha a főnökeik nem a páva gyönyörűségével és jól nevelt kiskutya alázatosságával szólnak hozzájuk, rögtön ideg-összeroppanást kapnak.

– Na, fene! És én – így 50 éves koromig – kaptam-e ideg-összeroppanást?

– Azt nem mondanám, hogy mindenkor minden rózsásan gördült, voltak lesárgult idők is. Megjártam a dagonyát, engem is befürösztöttek párszor, akárcsak Vrapcea, a kiképzőtéren, de mindent jól átvészeltem. Nézz csak a fejembe egy picit, és emlékezz az ábrázatára!

– Ne hülyéskedj, nem így néz ki!

– Könnyen meglehet. Egyáltalán nem emlékszem rá 30 év után. Dereng a hanghordozása, meg hogy egy nagy, tohonya tuskó volt, de más nem. Tudod, hogy mindig pacifista alak voltam.

– Ha azt akarod mondani, hogy 50 éves koromra valami háborús, parancsuralmi lököttségeket bolondgombaként propagáló, eszement dinnye leszek, ilyen öregen, akkor jobb, ha a fejembe eresztek egy sorozatot!

– Nem eresztesz semmit, sorozatot sem! Eszem van nekem 20 évesen is, nemcsak 50 évesen! Szedd össze magam, és fussak be a vizesblokkba, csupa sár a bakancsom. Legyen eszem, takarítsd meg. Estére sokkal kevesebb macerám lesz, a virtuális fekete lyukon át követett bakancstisztításon.

– Úgy látszik, azért tisztára nem hülyültem meg, ha erre emlékszem. Gyerekeim vannak?

– Igen, kettő. Mind a kettő fiú.

– És őket is katonának zavartad ugye?

– Soha senkit nem zavartál volna katonának. Ők már nem hadkötelesek, törölték, mint mondtam.

– Feleségem, családom van rendesen?

– Van. Sosem leszek egyedül. Jegyezd meg, 20 évesen…

Pillanatra némán kommunikált a Szervezővel, aki arra intette, hogy ne zavarja meg túlságosan a militáns, ateista szíves őt avval, hogy már 28 éve kilövődött belőle ez a fogyaték.

– Búcsúzom, fiam.

– Ne fiamozz magam, légy szíves!

– Igazad van, 20 évesen úgysem fogunk emlékezni semmire.

– Akkor mi értelme volt ennek az egész beszélgetésnek?

– Remélem, nagyon sok! Vigyázz, mert a hadnagy nagyon rossz kedvében van, tűnj le a lépcsőn! Erre az esetre emlékszem. Vágd be magam a padláson néhány matrac közé, szunyálj egyet, és nem fogok emlékezni semmire! Viszlát! Különben minden percünkben együtt vagyunk, hiszen én te vagy, és te meg én.

– Nem…

Akkor megszakadt a kép.

– Küld!

– Mondd, tényleg nem fog emlékezni semmire az egészből? Roppantul sajnálnám, ha egy ilyen beszélgetésnek szemernyi nyoma sem maradna, úgy megváltoztathatná az egész betáblázott, faiskolás életét.

– Nem fog semmire emlékezni. Miért, te emlékszel valamire?

– Persze, most beszéltem a gyönyörűségesen fiatal, irigylésre méltó 20 éves magammal… Ugye nem azt akarod mondani… A mindenit! Szóval egykor beszéltem 20 évesen az 50 éves magammal, és csak bámulok itt a semmiben okoskodva, mint egy élére állított pénzérme, de nem emlékszem az egészből semmire. Meghajlok előtted, Főszervező. Nem hiszem, hogy jó lett volna bármit is előre látni, így minden sokkal, de sokkal örömtelibb volt. Ugyanúgy, ahogy most sem szeretném tudni, hogy milyen leszek 118 éves koromban. Nem tudom, esetleg megoldható lenne egy találkozás? – kacsintott az 50 éves ő, a Főszervezőre.

– A hány éves önmagadra?

– Legyen 105…

– Nem akarlak megijeszteni, inkább nem hoznám össze ezt a találkozót. És most függöny! Később beszélünk… Akció megvolt.