Rejtett szoba

Szeretett kis helyen szunyókálni, fütyült rá, hogy folyton lelustázzák. Nem azok közé tartozott, akiket hónaljcsiklandásnyit is érdekelt mások véleménye. Időnként, ha úgy látta jónak – ha nem, akkor is –, a kritizálóit egyszerűen megbüntette.

Végre, a nagy jövés-menésben, ahol soha nem lehetett tisztességesen aludni, nyugalomra talált. Hiszen az életnek két kimagasló sikerélményadója, más néven: értelme van, finomakat enni és szunyókálni. Az evésről képes volt hosszabb ideig lemondani, de az alvást, heverészést, szundítást kegyetlenül utálta nélkülözni. Plusz huszonöttől plusz ötven fokig érezte jól magát, a negyvenfokos nyári kánikulára még bőven rákívánt tizenöt, akár húsz fokot is.

Belépett a rejtett kis szobába. Legalább nem piszkálják, és nem kell büntetnie álma zavaróit, gondolta. Fordult, s a magány intimitásában zuhant állandó szundiszerű állapotának folytatására. Most az egyszer valóban megdicsért egy arra csellengőt, aki volt olyan kedves és udvarias, hogy rácsukta az ajtót.

Szerette a derengőnél is sötétebbet, így legalább a hangözöntől is mentesült, nyugodtan aludhatott. Valahonnan a messzeségből orr- és ínycsiklandó falatok főlő gőze áramlott felé. Úgy látszik, van még tisztesség a világban. Harmincfokos nyári langyosságban, bekapcsolták a nemlétező központi fűtést!

Kareszka, nagyanyó kedvence, a seregélyek riasztására feltalált kereplő gyerekjátéknyira kicsinyített mását pörgette. Épp azon gondolkodott, jó, hogy nincs a közelben az a lusta munkakerülő.

Időnként egészen furcsa puffanásokat hallott. Úgy látszik, édesapja babrált valamit játékán, hogy huszárosabb hangot adjon, de ez az óbégatás mégsem fért bele.

A bezárt szobában a hőmérséklet adott pillanatban a leggyönyörűbb szintet is meghaladta. "Nagyalvó" nekiugrott az ajtónak, amit a túl udvarias lézengő kívülről rázárt. Benn egyre melegebb lett. Nem gondolta, hogy a túl meleg fogalma létezik, de most minden erejéből dörömbölt segélykiáltozva.

Kareszka hosszabb idő után megállította a folyton pörgetettet. Rácsodálkozott a fogaskerékre, és az azon át-átugró lécre. Mégis itt van valahol – figyelt fel –, s szokásával ellentétben, hangoskodik. Ilyet se nagyon szokott. Még pörgette egy darabig, aztán megkavarta, amint reá bízták, a hét személyre főző kondér tartalmát.

Visszahuppant volna priccsére, hogy tekerje át az unalmat, de a világ lustája már olyan idegesítően óbégatott, hogy utána kellett néznie. Seprőt ragadott, és a sparhelt-kemence-hibrid, tapasztott tűzhely mentén elhaladva, megkondult mellette a sütő ajtaja:

– Szóval nagyanyám kalácsot süt, nem is mondta…

Továbblépett volna, de a kongás minden kalácsdagadás okozta hangerőt meghaladott. Lássuk, mi van a kuckóban? Közben bedobott egy hasáb fát, és kinyitotta az ajtót.

Cirmos életében soha nem örült úgy embernek, mint akkor, s mikor, bajusztól farkáig – furcsán szétkormozódott – szőrére egy vödör vizes kezelést kapott, annak sem örült még úgy ő, a hideg víz esküdt ellensége. Máskor egy ilyen atrocitásért világgá megy, valahová a padlásra, ami tele van egerekkel, bogarakkal, és ott a jó meleg kémény is. De most, a "jó meleg" fogalmát sem akarta hallani!

Közben, épp megérkezett nagyanyó.

– Te gyerek, mi van ezzel a macskával, jelmezbálban járt?

– Á, dehogy! Éppen sült pecsenyére vásott a foga, és belekormozódott.

Cirmos attól a naptól kezdve olyan lett, mint egy kutya. Hálája minden jelét Kareszkára öntötte. Lassan bundája is visszanőtt, de sosem felejtette el, hidegben a vacogás segít, ám melegben meg lehet sülni. Nem vágyott macskapecsenyévé válni.