Azt a mindenit!

Azt a gúnyözönt, amit egy cifra, piros szalagos, pártás fejű, tombolva mulató menyecske művelt, emberből nem nézték ki. Ropta, csípőjén egyik kezével, a másikkal csuhajkodott, és szaporázta a bokázást, közben ömlött belőle a jobb modorú sértegetőket is bántó gúny.

Igen, az öregeket sértegette, kollektíven! Nála nem létezett alacsony és magas, kövér, vagy sovány, minden öreg kicsi volt, lekisöregezett mindenkit. Lefricskázva dobta oda nekik, hogy „késő minden, kisöreg, eső után köpönyeg”.

A mondat szerkesztése is gubancos, alig érthető, de üzenete annál ijesztőbb! Valahol nekiindítottak egy csapat öreget, és ő mindet lekicsizte. Ne ódzkodjunk kimondani, lekicsinyelte.

Mit tehetnek róla, hogy számtalan évtized tapasztalata után is, csak úgy félbe-szerbe tudták kiszámítani a pontos futamidőt, hiszen azon a pályán, kérgesen poros, kopár nyárközépen, még soha nem indították őket.

Egy váratlanul szakadt, tipikusan őszi, megállás nélküli apró szemű löttyös eső latyakossá tette, fiatalnak is járhatatlanná a kicsivel korábban betonszerű utat.

Pedig őszbe-, némelyeknek kopaszba fordult fejével olyant tettek, amire az ihaj-csuhajozó menyecske soha nem lenne képes. Háromtagú köpönyegbeszerző bizottságot indítottak a vakvilágnak, és azok szereztek is!

Az, hogy időben a kelleténél később, nem az ő hibájuk, az időjárást mégsem befolyásolják ad abszurdum. Lekicsinyelni ugyan lehet mindenkit, de attól nem fognak összemenni.

Hogy is van ez a késő minden, kisöreg? Hát semmi értelme! Eső után köpönyeg… Talán úgy akart fogalmazni a roppant jókedvű, dalos leány, hogy „elázott öregek megkésett csoportja – ti mind –, még esőköpenyt sem tudtok időben szerezni”.

Gusztustalanságát nem átallotta folytatni magánéletének pellengérezésével, igaz, ezt előzőleg tette, de akkor is. „Most már ne kacsints felém, most már mást szeretek én…”.

Mondják, érdekel az valakit, hogy kit szeret, és ki felé kacsintgat, ez a minden jámbor öreget kicsizgető duhaj? Annak, aki talán még szereti, viháncolva képébe vágja, hogy már mást szeret.

Kérem, legalább a pályáról beérkező, roskatag öregek csoportjára lenne tekintettel, akik az ismét hét ágra tűző nap alatt, fáradtságtól és hőguta közeli állapotukban, egymás hegyére-hátára zuhantak. Még „vizet, vizet, vizet” sem kértek, csak pihegtek.

Némelyek egy-egy megbabonázott pillantást vetettek, valami régről derengő emlékek alól felszabadult fülpírban, mások, miután kifújták magukat, megvacsorázták a leveskéjüket. Ő pedig, a pántlikás, rokolyás, ropta tovább!

Tatikák, ne hemperegjék körbe a társalgót, ha kell, ha nem! Inkább elmélyedhettek volna a művésznő előadásában, de úgy látom, maguk komolytalanok, figyelemre sem méltatták! A szokásos ejnye-bejnye és irgum-burgum mellé, most azt is mondom, hogy „azt a mindenit”! Büntetésül kikapcsolom a televíziót.

Lábra, talpra! Irány hajcsizni az ágyikóba, mert késő van ám, kisöregek, minden kisöregnek. A rendes maguk korabeliek, már tisztességesen vonszolják a lóbőrt ilyenkor.