Levélpöndörítők

Az Ajtócskán átrobogó, jégvizű kristálypatak a falu előtt még sandán szagló, furcsa habú, maxi tárolókkal szegélyezve folydogált. Illatát messzire vitte a szél, a  jobb és bal oldalon magasodó hegyoldalak, virágos erdők szagának fanyarítására.

Hogy mit kotyvasztottak azokban a magas gátakkal körülvett medencékben, homály fedte. A turisták is ritka levegővétellel óvakodtak, hogy a töltésről be ne csússzanak a rotyogó akármibe. Ha kicsit feljebb nincs a rókaprém-farm, teljesen természetellenessé vált volna az erdei levegő. De ott, biztonságos elemózsiával naponta többször tömött, növekvő, eleven rókaprémek gondoskodtak a szellő kiegyengetésről.

Biztonságosabban bár, de rabként élték beszabályozott életüket, hiszen prémük norma méretének elérése után rájuk nehezedett az elelevenítlenítés kikerülhetetlen szakasza.

A környék nyüzsgött a turistáktól, tele volt a kemping, az összes kis ház, és a jókora sátorverő terület. Úgy látszik, az erdő és az a duzzasztott, néha jéghideg pataknál is dermesztőbb vizű tó mindent ellensúlyozott. Bűzt, fortyogást, rotyogást, vegyi bármit.

A völgyek úgy találkoztak, mint utcán az emberek, havasi legelők és összefüggő erdőtincsek szegélyében. Ott volt a falu is, Ajtócska, ahol akár a folyamatosan kiegészülő termeszvár, épült egymásra a kapualjak asszonyseregének szoknyaaljakat lapító kotyogása.

Itt kötelező volt a népművészet, ipari sorozatgyártásban hímezték, akár bekötött szemmel is, a vidék márkajelét. Blúzokat, ingeket, zsebkendőket és mindent.

Az asszonynép keveset töltött a házban, ripsz-ropszra főztek, mert a hevenyészett standokon – amennyiben néhány faágra akasztott vállfát annak lehet nevezni – csak gyűlt a portéka. Meg kell adni, vitték, mint a cukrot. Jobban kerestek minden bányásznál, és a tíz évet betöltött kislány, előkötés- és horgolástanulmányok befejezésével, máris képes volt beállni, helyesebben beülni, az alkotók közé. Locsogtak, kotyogtak, mint a csibék. Rutinmozdulatokkal vitték vászonra, oda sem nézve, a hirtelen kitalált motívumokat. Nem volt két egyforma alkotás. Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Meg kell adni, minden alkotáson virágok hemzsegtek, egymásra zsúfoltan, ment a szívekre nyitott női lélek.  Szakálné volt a kivétel, aki félóránként „Egy percre berohanok megkeverni a ragyogó semmit”, kamu mondat után, csendesen, hogy senki ne hallja, csapkodta párnákkal fedett asztalát. Bőgött néhány másodpercet, aztán visszarohant.

Az ő élete így telt, mert kilógni nem lehetett. Azon a tájon, aki nem szereti a varrást, az a társadalomból kirekeszteni való nőszemély. Ő képtelen volt végtelen csodának felfogni az üldögélést, büntetlen pletykát és egész napos, hímző szórakozást, bár nőtársainak ez a hihetetlen szerencsét jelentette.

Lapátolni szeretett volna, vagy egy csirketenyészeten tojásokat szortírozni. Ugyanúgy nevetett, mint a többiek, igyekezett – az elvárásoknak megfelelően – beszélni is, magas frekvenciájú, túlgyorsított hangon. Ám, mikor két leánya közül, nyolc esztendős korukig, egyiket sem tanította meg az alap-kötésre és -horgolásra, valami elkezdett – a habzó tárolóknál is orrbirizgálóbban – szaglani. Lányai szenvedtek, amiért nem ülhettek hajnaltól sötétig a kapu előtti padon, textíliával, tűvel kezükben.

Nem is értették a mama szívtelenségét, aki puszta óvásból, a kötelező beskatulyázást kikerülendő nem engedte őket kézimunkázni. Egyetemi diplomát szánt nekik, a ranggal törjenek ki a padkeserítők kontyos hadából. Rabszolgák helyett legyenek maguk urai. 

Mindketten jeltelenül érettségiztek, és irdatlan alapterületű, televarrt vásznak árából diplomáztak le. Közvetlenül Szakálné megnyugvásának bekövetkezte után, lányai falubeli legények diplomás asszonyai lettek. Ámbár, az elsajátítottakat kamatoztatva, nagyon hosszan kimaradt hímzéstanulás után, ráhajtottak és pótolták a lemaradást.

Bár kapualj alatt, kispadon gyártották a maguk műveit, de a forgalmazás menedzselésében utolérhetetlenül köröztek le minden cérnamozgatót. Előbb csak néhányan követték, majd az egész falu betársult, igen csendesen.

Szakálné, aki a tűszurkálós lefetyelés egész napi robotját kínként élte meg, szembesült azzal, hogy mások legnagyobb örömére, saját jobb sorsra érdemesített lányainak tényleg ez a vágyak netovábbja.

Legalább a rókaprém-farmon helyezkedtek volna el, vezető beosztásba, de nem! Megmaradtak ősanyáik lenvászon-virágoslevél-pöndörítői.