Bökte

Bódítón, siránkozó nyüszítéssel bömbölt, hogy az ecetfát is megsavanyította. Előtte gőzölgött kedvenc tálkájában a csupa hús csülök. Máskor kivirágzott volna benne a hála, és édes vakkogó csaholással köszöni meg, de most észre sem vette.

Úgy érezte magát, mint akinek televíziót akasztottak a nyakába, medálnak. Ha lett volna kikapcsoló gomb, rég megnyomja, igaz, nem volt túlságosan járatos a műszaki világ kutyátlan rejtelmeiben.

Kosarában oldalt fordította két mancsával alátámasztott fejét, és bár nem aludt, de szorosan összezárt szemével izzott benne a felbúgó kellemetlenség. Fájt, a fizikainál sokkal erősebb fájdalommal.

Nem tudja megértetni magát a legkedvesebb lénnyel, aki észlelte kedélyállapotának lerakott kockakövei között az oda nem illőt. Mást sem csinált, mint megpróbált a kedvében járni, teljesen értelmetlen dolgokkal, amitől máskor bőréből ugrana ki.

Hiába vakarta fülét, hasát, hempergette a szőnyegen, és grimaszkodott neki, krumpli volt az csupán. Sőt, a legsavanyúbb savanyú uborka, amelyik próbálkozik a bimbóból rózsába pattanást eljátszani, de annyira sem sikerül neki, mint egy kiszáradt mocsárnak.

Már többszörösen bánkódott. A kínjának búja mellett, a kedvére szaltót ugráló, bohóckodó, neki mindennél többet érőt sajnálta. Bánta már, hogy jelt adott, úgysem érti, de ezt képtelen volt elviselni.

Valamit felfogott a kétlábú, számára világ közepe, és szorosan nyaksállal tekerte körbe fejét. Egészen olyan lett a sálas betekeréstől, mint egy síró, mozgó plüssbaba. Hosszabb idő kellett, míg környezete a fejfájósság érthetetlen ötletét elvetettee. Hiszen mitől fájna egy párhetes, kis kerek szuszmogó feje.

Belenéztek a szájába, mert vízivás közben még jobban vinnyogott, és töklevélre írt Shakespeare-szonett hamarabb ötlött volna fel bennük, mint a valószínűtlenül dagadt íny. Édességet sem nyakalt még, ez hátralévő életének kisgazdától jövő előjoga lesz. Ám a gyulladás oly egyértelmű volt, mint fogason lógó, levessel teli üst. Egyikük simogatta, másikuk vakargatta, a harmadik pedig cselekedett.

Orvos nem kellett, ilyen egyszerű dolgot a silányabb mezei gazda is bármikor megold. Bár itt szépen zöldellő, gazdag színorgiájú, szeretetömlesztő gazda esete forgott fent.

A nagyító, kisebb szájban-matatás után, rásegített a kivilágosodásra. A bogáncs tövise, amit ki tudja, miért, a nem vegetáriánus kis vakarcs pár napja odébb hengeredve megízlelt, szerteszét beletört, három foga körül.

Szemöldök-csipesz kellett csupán, aztán a kezelés után, a bánatos fejű, szájában kitörni készülő vulkán kínözönét átélő, gömbölyded prücsök, mintha mi sem történt volna, árasztotta magából habzsolni való, özönlő szeretetáradatát.

Egészen kiskutya fejébe örökre bevésődött, összes hátralevő kutyaéveinek minden pillanatára, az a néhány segítő, akiket a világon mindennél jobban szeretett teljes életében.