Befürösztve

Horpadt unalom vékonyította a konyhát. Sürgött a fehérnép, meg nem álltak volna a világ minden kincséért sem, hadd lássa a falu Tiborja, micsoda Margit ez a lány. Nem olyan, mint a Gerendásék lánya, aki ilyenkor már biztosan aluszik. Hamar kiderült, hogy ez a Margit a traktálás magasiskoláját feltekert kontyba font, kendővel fedett fejű anyjától ügyesen magáévá tette. Sürögtek-forogtak, kotyogtak, akár csibe a tyúkanyóval.

Kint a holdvilág alig derengett, vastag felhők feketén úszkáltak, már-már pancsikáltak az ég vizében, fricskákat vetve az égi lámpásra. Tibor úgy érezte, már annyi ideje ül, hogy lassan őszbe fordul ifjú bajusza. Magában virággal megrakott talicskákat görgetett a legmargitabb lába elé, aki anyja felügyeletében sürgött. Lapítón sirítés közben, annak tekintetéből kiesve, vagy talán nem, falta a kacsintásokat.

Már nem is unatkozott annyira a legény, mert kettejük kacsintásainak váltásából tűzijátéközönt lehetett volna repíteni a fenyvesek fölé. Csak úgy zizegett az elektromossággal feszült konyha kínvágy-levegője. Anyja minduntalan szomjának oltását szorgalmazta. Tény, ami tény, Tibor nem vetette meg a jóféle, szép színű boritalt, de már a csizmaszárában is lassan ott lotyogott. 

Köves bá, hogy, hogy nem, lefeküdt, s az összes testvére is.

Talán koreografált összeesküvő-esemény gőzölgött a faragott cifrításokkal díszített pityókatörő alatt. Margitka ebben a valószínűtlen esti időpontban bemutatta krumpliskenyérsütési tudományát.  

Tibor egy darab időn túl túl nem bírta, a legjobb akarattal sem. Önfegyelme utolját is odavacskolva jelezte, meglátogatná a helyet, ahová koronás fők is hintó nélkül mennek.

Az udvarlás legelején tartott, úgy érezte, jobban halad, mint a felpörgetett Titanic, nem várt végzete felé.

Nem nagyon ismerte az udvart, kintről alig lehetett belátni, épp a csűr teteje és a pajtaoldal szűrődött avatatlan szemek látómezejébe.

– Itt mindjárt, előre! – mondta Margitka. Csak az nem volt világos, hogy miért ácsingózik tovább a nyitott konyhaajtóban, végül is az ilyesmit, általában nemre való tekintet nélkül, egyedül is el tudja végezni az ember. Közönséget, legritkább esetben, talán soha nem kíván. Margitka a kezeit tördelte, és mondott volna valamit, de elkésett.

– Nálatok úszómedence is van? – zubogott ki Tiborból a meghökkenés első mondata, majd a fanyarlás szállongálásától valamelyest felvilágosulva, a járdaszélre tette kezét és…

– Vigyázz!

– Mire?

– A másikat is!

Merthogy azzal a jellegzetesen „ahol fényes, ott egyenes”-hozzáállással a fiú nem a járdára tenyerelt. A majdnem derékig furcsaságban álló helyzetből úszó hasalás lett volna. Nehezen fordult, de a végén kikecmergett.

– Ezt miért csináltátok velem?

A leány előbb vihogott, aztán zokogott, majd mind a kettőt együtt. Elásta a pártából szabadulás gondolatát is. Inkább a lehetetlen helyzet adta kényszerűn önsajnáló bőgő-nevetésébe süppedt:

– Tibor, már négyszázszor mondtam édesapámnak, hogy csináljon ide egy kerítést, te vagy a nyolcadik, aki beleesel. Most jobban lehet látni, nézz körül, milyen takaros, rendbe szedett udvarunk van…

– Igen, kimondottan szép porta…

– Hogy erre miért nem képes apám, sosem fogom megérteni. Nem szokott sem röhögni, sem búsulni, mikor megtudja, hogy az állatok emésztője újabb vendéget fogadott.

– No, engedelmeddel, én most elmennék, kifordítom csizmámból és egyebemből ezt a nyirkos villára valót, ami igen jól fog majd tavasszal a földeken.

Óvatosan, hogy a késői órára való tekintettel üres, immár beszagosított utcák esetleges járókelői orrmintával rá ne jöjjenek a váratlan hegyomlásra, hazakerült. A házuk előtti patakban egész testében végigfeküdt, hagyta, hogy a patak mossa, mossa ruháját, nadrágját, csizmáját és bódulatát. Majd felült, és az éjszakában már nyugodtan mindent leszedve magáról öblíttette át gönceit.

Bement – igyekezett kapunyikorgás nélkül –, és a kiteregetett holmik közül a szárítókötélről, szép csendesen, hogy még véletlenül se hallja meg senki, visszaöltözött a nyári kánikulában.

Mire a tátott szájú Margitka visongó örömére ismét megjelent, már belül is kiszáradt a csizma. Kis jóindulattal, pataki dezodorral szagmentesült ő is.

A leány a nyakába ugrott, magát, s egyben Tibort is kompromittálva. Akkor rögvest, hirtelen mindenki, mintegy jeladásra ébredt fel, s mire a magára eszmélt legény a háztető cserepeire vezető irányjelző táblát megkereste volna, már zúdult is a gratuláció.

– Édes gyermekeim, hát miért titkoltátok ily sokáig anyátok és apátok elől? Tiborom, fiam – szólt, túlságosan is józanul, az öreg Köves –, ládd e kerítést!

Tibor látta, szeretett volna átugrani rajta.

– Ezen belül, te itthon vagy! No, ha már így alakult, az esküvő, ha apádékkal megbonyolódunk, ősszel meg is lehet.

Tibor engedélyt kért a mellékhelyiség használatára.

– Használd csak, fiam, nyugodtan, bár vannak még gyerekeim, a juss mindenkinek kijár, nem tudom rád testálni szerény portámat, de szabad mozgásod van. Szólíts apámuramnak!

Tibor egyenesen ment arra, amerre fénylett. Ha először meghozta a „szerencséjét”, talán segít másodszor is kijutni. Nem segített, közben korlát kerekedett köré… Végül olyan nagyon már nem is bánta, egyszer úgyis meg kell nősülni, és Margitka még szívére való is volt.