A hegedűroncs-telepen dolgozáshoz több
szív kellett még a verklitekerésnél is. Valójában Bumbónak nevezték a
drótkerítéssel körülvett, pengető alkatrészekkel teli területet, de sokkal
inkább egy műszakihulladék-lerakat volt, ahonnan nyakakat, alátéteket, vagy
hegedűtesteket guberáltak a szívükben könnyező kulcsmentők.
Nem is gondolnánk, hogy
némelyik ember naponta dob, pöffeszkedve, több ölnyi hegedűt pályaszélre. Az
egész személyzet – régebben kádernek nevezett – zeneakadémiát végzett munkatársakból
verbuválódott. Naponta szép fülű – még a Titanickal elsüllyedt – stílkulcsok ódon,
filléres guberálását voltak kénytelenek végignézni. Csak azért gyapjasodott
büszkévé tekintetük, mert bár kapacitás hiányában a restaurátori munkákat infra
vaskalapok alatt sem tudták volna elvégezni, legalább megmentettek egy-két, még
jobb sorsra érdemes dalnokdarabot. Arra megfeleltek, hogy mint megáradt folyó
szakadt gátját, másik hangszer kidobott darabját helyettesítsék. Fák lettek, és
betakaróztak virágos paplanokkal.
Kobakjukat a
krumplifejek hegedűfitymálásától úgy melengette a mentéstudat egy-egy hasznos
nap után, mint egymásba csavarodott sínpárokat kiegyenesítő, szorgos
vasutasokét. Ha nem reménykedtek volna egy majdan karmesteri pálcát sziklaormon
lengető pingvin megjelenésében, aki az összes kűrruhát túlfutva, gyönyörű
hajlítású hegedűre lejégtáncol mindenkit, és extra reparátorüzemet létesít, már
belehaltak volna a pocsékolók önzésébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése