Tök zsír

Az ötletet Nagy Horváth Ilona Szidolozott idolok című versének köszönöm.

– Ó, Rómeó, miért vagy ilyen romos! Csörtetsz, oldaladon lógó karddal, pedig az férfinak való, nem tinilányra bukó, rozsdás fakopáncsnak. Óruhád helyett, felöltött farmeredet koptathatnád még, míg felzabálja kardodat a “rozsda marja, nem ragyog”. Szétmállott kaszabolód add egy kovácsnak, fizessen nevével! Ezt a hülye Montague-ságot szokd le mindörökre, engem se nevezz Júliának! Olyan mulatságos vagy, pici fiú! Megértetted? Miért nem gyúrsz? Különben, legyúrom a torkodon apám legsoványabb marháját. Gyújts rá, egyébként megesz a lovad, tudhatnád, az állatok félnek a tűztől! Végy magadnak egy kéthengereset, aztán csinálj belőle anyádnak kijáró, herci hercegnőt. Nézd, kiscserkész, a ma éjszakám a tiéd, de csak egy erkélyre futja.

– Mondd, Júliám, miért beszélsz ily furán?

– Kovács! Eladtad már rozsdás vasadat? Kisanyám, neked ez a becsületesen felületes nevem! Látom, motorod nincs, de egész jó montit vettél… Nagyon ragaszkodsz a Montague-névhez! Mondd, te gúnár, bátyám ölésén kívül, komolyabb szurkálás meghalad? Ha nem úgy válaszolsz, mint tetszik, meghallod!

– Na, édes kisanyám…

– Ne becézgess, sárgafogú, létrafokok szerény bajnoka! Bajban vagy, tespedtségeddel a második fokig sem jutsz fel.

– Kedves kisanyám…

– Ne kedvesezz, te ronda Montague! Mondtam már, ki nem állhatlak, éppen olyan vagy, mint abban a másik mesében az a furulyázó romantikás, lágyságával lánygyönyör-romboló. Szegény, tőle szenvedő Iluskájának – legalább nevezte volna valami tisztességes néven, mondjuk Ilinek – birkaszőrős (gyapjúnak nevezik, azt hiszem) subájában pikulázott. Azt hitte, ő a nagyszívű! Pedig, akárcsak neked, Romikus, Janeknek sem volt egy deka se! Rájátszotok nyálka szerepetekre! Tudod, mit csinált az a nádbungalóba járó? Keservbe horpasztotta, nem csak névrondítással, de mocskos otthagyással is, szegény, patakban mosogató leányt.

– Most, akkor mit csináljak, te cirmozott, fickókat birtokló édesség? Felfallak, aztán reggel felé, mikor az utolsó üveg sört is benyakaltam, megyek, felkeresem a havert. Mert ismerem ám a Janekot! Összedobunk egy romeltakarító bulit, ahol majd játékból rulettezhetünk. Pisztoly kerülhet kezetekbe, mind a kettőtökébe, ahányat akartok! A golyóbisok számát sem kell előregyártott statisztikák vagy ötéves tervek beütemezett rutinjával szétlőni.

– Nagyfiú, ahhoz van fakalapácsom! Múlt héten beszéltem a lebanyázott anyájú – különben nagyon szeretik egymást – barátnőmmel. A pisztoly nem is rossz ötlet! Te Kovács lettél, kardod szívtelen dögkénti leadásával.  Köbükapádra sem gondoltál, még MZ/X-re sem! Ez a Jankó nevű, matyó-macsó, képzelgő csehországi tengerész a francia királytól kitüntetésnek kapott, egylövetű fegyvertelenségét dobta zaciba. Most megsúgom, zacis név nincs, pisztolyos sem nagyon, így lett belőle Puskás. Lásd, mit akarsz, te romokban heverő!? Jó szívem szegfűje kicsorbult szérumokat potyogtat zokogva.

– Csajka, alig szilvafányi erkélyedről, lendülj, és ugorj karjaimba, elkaplak ihol!

– Dobbantok, cserépedény!

Julcsa, orsópördüléssel szaltózott a kinyújtott karok felé, ám a huncut, rombolt Kovács-gyerek hátralépett. Zsebre vágta kezeit, és a fenékkel földre huppant Juci kuncogását bohókás vihogással viszonozta.

– Pattanj mögém a csomagtartóra, tekerheted a pedálokat! Én, mert ehhez mégiscsak férfiember kell, kormányozok. Szende pislogású, pici szeplős, ne zavarjon, hogy egyszer használatos csomagtartó van csak Montimon. Egyéjszakás bevetésre mindig ilyent használok. Tiéd a maim!

– Kovácskám, megdumáltál. Remélem, valami igazán szokványt nélkülöző – külön nekem – Dubaiba viszel!

– Még annál is jobba, Jula!

– Nevezz rendesen Jucinak, sőt Julisnak, ez jár nekem! Csak tudnám, miért hívod csomagtartónak ezt a nyeregmeghosszabbító, fura sakkfigurát.

– Julcsika, eszem a zúzádat, vár minket a Janek! Már négy teljes órája összeköltöztek Ilivel, a patakpartossal. Képzeld, saját patakja van, és mossa, mossa… A vízben, kényszerűséggel felspulnizta térdig érő szoknyáját. Arról mintázták a hiperminit! A Janek – vitéznek is nevezik, de Puskás lett – nagybirtokos! Igazi, egyhelyiséges, nádfedeles vályogkalyibában laknak!

 – Hogy bírják négy teljes órája?

– Még megkérdezheted, ha marad idő. Tekerj, ki tudja meddig tart a lánc… Addig is eszterlánci cérna!

– És mondd, ennek az egyhelyiséges nádkunyhónak hányadik emeletén laknak Iliék?

– Először is, ne tekerd ki a fogalmakat! Ez egy igazi, összkomfortos, pusztai őstanya! Ilyenben már szinte senki nem lakik, vedd megtiszteltetésnek, hogy odaengednek. A patak viszont tényleg a csajé… Elég zűrös kérdésedre válaszolva, a nyolcadik emeleten laknak. Megérkeztünk, told a garázsba a bringát, legalább megedzettelek egy kicsit. Tudod, az acélnak is jót tesz, és ez a cél!

– Romeltakarító cserépedényem, hívd a liftet!

– Hívom, hívom, de makacs, nem akar jönni.

– Nem megyek gyalog fel olyan magasra!

– Értem, nem szeretsz a csúcson lenni. Kevesebb a macera!

A zöld levelű lift idegbántalmakat kapott, nem bírja a hosszú sokkolást. Leérkezett, befalta őket, elgondolkodott felfelé menet, hogy talán jobb lenne két emelet között megállni, de amilyen erőszakosan kiabáltak – őt meglehetősen ingerlik a frusztrált dörömbölők –, inkább szétnyílt.

– Kapu lett, hát!

– Lett bizony! Kiskapu, nagykapu.

– Melyik ajtó az övéké?

– A frigyet mindössze négy és fél órája kötötték valahol pókhálóval. Még nincs teljes vagyonelosztás, ezért maradjunk annyiban, ez az egyhelyiséges kalyiba, teljes egészében a Jancsié!

– Mint egy mese, de nem Juliskája van…

– Nem! Örülhetsz neki. Talán, hallottad Jimi Hendrix gitárpróbálkozásait. Nem rosszak, meg kell adni, sőt szívesen hallgatom őket, de a mi levitézlett Puskásunk elektromos citeraszólója mindent felülmúl. Meg sem közelíti őt szegény, sokat próbált Hendrix. Kétszázhatvan-ezer pendrájv van dugig, saját citeraszólókkal. A bulit, ha akarnánk, sem késleltethetnénk. Na, végre, beengedtek, mielőtt talicskába dobom vityillójukat. Jancsikám, van még a tavalyi termésű whiskydből és konyakodból? A csajoknak a saját szüretelésű, elektromosan préselt, Chateau Latour-t adjuk. Nem akarom kompromittálni őket… Hogy fognak itt főzni? Van zsírod, vendőbéli, Mitykás, és szilfatekenőben, anyád dagasztotta cipó?

– Kukorica közt születtem, ott szedtek fel engem, a nevem, sej, parasztos, de én nem szégyellem!

– Most danolunk, vagy mi?

– Elnézést, mindössze azt akartam mondani, nem tudom, ki az én drága, szeretett édesanyám. Persze, hogy van tekenőben, általa dagasztvány! Itt, a tizenegy szoba mellett, csak neki berendezett – sosem láttam még őt különben – sütőben, búbos kemencében gyártja, szinte iparilag.

– Ne szaporítsuk a szót, a kéttagú csajsereg kapjon egy-egy fakanalat! Irány a főzőcske, viszont, ha már okosan csináljátok, csináljátok!

– A sparheltbe begyújtottam. Paradicsom, paprika, hagyma is van bőven. Főzzetek zsíros kenyeret, az ilyesmi asszonynép dolga!

A két leányzó egymásra tekintett, megelégedett mosollyal metakomunikálták le, csimpánznál gyengébb ugrónak minősítve, matyó macsóskodóikat. Megkentek néhány szelet koleszterinbombát, majd édelgő mosollyal ültek be zülleni.

Az éjszaka szokványosan egyéjszakás volt, amihez mindnyájan szoktak, csak a reggeli fejesugrások buktatták ki Julcsit és Ilit.

– Hé, Jula, azt hiszem sokat ittunk az éjjel… Rúgd már oldalba Janekot és Ilit. Kopjunk le, túl nagy balhét csináltunk. A szomszéd gunyhólakó hegedűjének apró darabokra törtük a szívét, mert ócsárolta férfiasságunkat! Ugye, megértesz, kiscica?

A két lány, egyszerre ugrott fel, és „menjünk a trambulinra” kiáltással nekirohantak a nyitott erkélyajtónak. Mögöttük a fakéregfejű, helytelen piszkok, izomerő-kihasználással, előre nyúlva repítették őket a jobb, illetve bal falra.

– Gyere, Janekom, miénk az elsőbbség!

Úgy, kábán – pár liter, kilövőben belőtt, lánylenéző kivagyiságba –, fejest ugrottak a nyolcadikról. A lányok, a csobbanás után, rágyújtottak egy-egy pipára.

– Ezek a szerencsétlenek, nem csak félrelökött, de gipszből készült kalaptartók gyanánt lubickolnak az araszos vízben… Nyolc emelet magasról…

– Csajok, szuper a víz, sodorjátok meg magatokat!

– Ugorjunk? – néztek össze, és orrukat befogva, „juhéj” sikítás után, hajukba kapaszkodott a mindent lengető szél.

– Mondd, kicsim, az egész patak a tied? Miért engeded ennek a kunyhótulajdonosnak, hogy kihasználjon? Itt olyan vadvízi túrákat lehetne rendezni, hogy csak zubogna, mert igen szelíd a víz, kisebb tócsa csupán. Van egyáltalán neve?

– Nincs, kedveském…

– Nevezzük Lükék patakjának!

Összecsapták tenyereiket. Félúton lehettek, amikor leesett a tantusz, hogy Lükék patakjában csak azért sem fürdenek meg! Tengelyfordulással, a falon fel, visszasöpörtek a nyolcadikra.

– Julcsi, hálód van?

– Mindig van a néhány retikülömben.

– Nálam papucs is akad!

– Nálam is…

– Akkor papucsra szoktatjuk őket. Kovács amúgy is kőműves segédmunkás lett, kardtalanodása óta. Hármat kérnénk a tizenegy szobából, és sohasem tudatjuk velük, hogy zsíros kenyéren kívül, bármi egyebet is lehet főzni – sikítva nevettek. – A mosást, takarítást, bevásárlást rájuk bízzuk. Gürizzenek!

– Megérdemlik, mert szívük olyannyira nincs, hogy ennek a romtalanodottnak – én belenéznék a Janekodéba is – zsebében mindig van két tubus ragasztó. Ezt az elődöktől hallottam. Ha már apró darabokra törte az arra az éjszakára lenyúlt és beadott derekú csaj szívét – bocsánat, most mi vagyunk ezek, de ne vegyük magunkra –, ragasszák meg maguk.

– Bosszút állunk rajtuk egy életre, nincsszívűségük miatt. Nekünk van nevünk is, szívünk is!

Közben lent a két cimbora, részegségből kijövetellel, az elmenés hímes mezejét kajtatta. Kovács a hajtómű nélküli Mountain Bike-nak nem talált motort, leselejtezni szánt Juliájának lábaiban, mikor fennakadtak – a kunyhó közepén –, a nyolcadik emeleten, két egyszemélyes hálóban.

Most is ott laknak, ötven éve. Csoszognak, pisszenni sem merve, papucsokban vezekelnek, és néha bánják, hogy kedveseik nem lőtték le őket azon az első éjszakán.