Tükröm, tükröm mondd meg bátran!

– A kiskésit! Ebből a neuraszténiából sosem gyógyulok ki, tiszta ideg vagyok, lassan már pánikbeteg is! Hallom, hogy a magát úrnőmnek képzelő, súlyos önértékelési zavarokban szenvedő idióta, gonoszkodóan, a márvány burkolatot méregdrága topánkáival határozottan püfölve közeledik. Hiába vagyok az ükanyja óta fiatal tükör, úgy nézek ki, mint egy kivénhedt ócskaság. Jaj, ne! Már megint itt van, és kezdi nekem a hülye verseit.

– Tükröm, tükröm, mondd meg bátran, ki a legszebb a világban?

– Elég régóta ismerjük egymást, ha őszinte választ akarsz, hagyd abba ezt az idegeket cibáló szöveget, és beszélj velem normálisan, mint tükör a tükörrel!

– Vissza mersz szájalni! Egyetlen csapással apró darabokra törlek, tükör! Már hogy beszélhetnénk egymással, mint tükör a tükörrel, mikor én nem vagyok tükör.

"Még jó", gondolta magában a sokat próbált, szerencsétlen használati tárgy, aztán erőt vett magán, mert széttörni sem akart, és így szólt:

– Csak annyit kérek, asszonyom… (micsoda hülyeség, de ha ezt kívánja, így szólítom, gondolta), legyen olyan kedves prózában hozzám fordulni, ugyanis precízebb választ tudok nyújtani kérdésére, mint a 40 éve ismert versikére.

– 40 év? – és már nyúlt is a kalapács után.

– Drága asszonyom, én már majdnem 200 éves vagyok, kissé szenilis. A bocsánatáért esedezem! Lesz szíves mégegyszer megkérdezni, hogy mit is óhajt tulajdonképpen!

– Azt, hogy mondd meg végre, ki a legszebb a világon!

– Ki kell ábrándítanom, drága asszonyom, még mindig Hófehérke a legszebb!

– De hiszen már kétszer is kinyiffantottam azt a ribancot! Megölhetetlen volna?

– Szerény meglátásom szerint elég pancser módra próbálkozott.

– Az lehetetlen! Mérget adtam neki!

– Kiköhögte!

– A mérget nem lehet kiköhögni!

– Tudja, asszonyom, amellett hogy szép, még falánk is ez a Hófehérke. Majdnem egészben nyelte le a fél almát és olyan szerencsétlen – persze számára nagyon is szerencsés –, módon akadt meg a torkán, hogy a mérgezett fele nem érintkezett semmivel. Tátott szájjal egy ici-pici levegőt kapott és elájult. Aztán valami herceg közbenjárására kiköhögte. Így még mindig ő a világon a legszebb. Igen, kedves asszonyom, igen!

– És kik jönnek még számításba a szépséget illetően?

– Hamupipőke feltétlenül!

– Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Holnap sem almával, sem fésűvel, sem semmi ehhez hasonló könyörületes dologgal nem próbálkozhatom. Be kell vetnem a robbanó bonbont.

– Jó ötlet, asszonyom!

A kegyelmet nem ismerő arc nemcsak remegett, hanem vibrált a dühtől és az eltökéltségtől. Másnap magára öltve a szokásos banyajelmezt, leszállította a bonbont, és megkínálta Hófehérkét.

– Jaj, de kedves, jaj, de kedves, drága anyóka! Köszönöm, köszönöm, úgy szeretem a csokoládét!

És bemajszolta mind, majd bement a házba.

– Kedves hölgyem, jöjjön ki, legyen szíves! – kiáltotta a banyának öltözött, szépségre áhítozó királynő. Úgy gondolta, ha Hófehérke felrobban, a háznak nem kell vele robbannia. Elbúcsúzott nyájasan, ahogy szokta. Görnyeteg hátán kellék gyanánt egy kis rőzsét is cipelt, nem annyit, hogy beleszakadjon, csak néhány vékonyabb ágacskát. Az első útelágazásnál megállt és várt. Hatalmas durranást hallott, majd tenyerét dörzsölve robogott vissza a helyszínre, ahol egy kupac gőzölgő hamut talált. Karba tett kézzel hazasétált. A csigalépcsőn felfelé kongó lépteitől a tükör már kezdett sokkot kapni.

– Szervusz, tükröm, drágaságom! Vers nélkül kérdezlek, válaszolj! Ki a legszebb a világon?

– Úrnőm, rossz hírem van… Hófehérke a legszebb!

A királynő vette a kalapácsot és lendített.

– Ne!!!!!!!!! – kiáltott a tükör –, hadd magyarázzam el!

Nagy nehezen megállította súlytól lóduló kezét, épphogy a tükörtől egy picire.

– Te szemétláda!

– Tükör vagyok, asszonyom. Gondoljon Hamupipőkére. Miért is vette el a királyfi? Nem a cipőjéért, mint gondolja, korántsem. A hamu miatt!

– Ez borzasztó, egy kupac gőzölgő hamu a szépség záloga?

– Nem kell gőzölögni, gőzölgés nélkül is az!

– Mit is tehetnék? Van egy egész doboznyi robbanó bonbonom. Megeszem, és akkor majd én is mint szétrobbant hamu végre világszépe lehetek.

– Így igaz, asszonyom – válaszolta illedelmesen az egyre inkább megnyugvó tükör, nagy reményeket fűzve, hogy megszabadul asszonyától.

– Na, egye fene! Ezek úgy öt és fél perc után robbannak. Hófehérke ötöt evett, én megeszek huszonötöt. Csak arra kérlek, mielőtt még felrobbanok – tudom, előre látod a jövőt –, mondd meg nekem, én leszek a legszebb a világon?

– Meglesz, asszonyom!

A kegyetlen királynő felhabzsolta a bonbont, és várt, nézte az órát megilletődötten, hiszen még soha nem robbant szét.

– Tükröm, tükröm, válaszolj, ki a legszebb a világon?

– Mennyi idő van még, drága asszonyom?

– Nyolc másodperc.

A tükör komótosan, nehogy elsiesse a dolgot, nekikezdett.

– Asszonyom, nem tudom megbecsülni innen, tudja, a jövőbelátásom kicsit más. Megtenné, hogy oda hátra megy be a sarokba? Úgy, jó! Most ott álljon meg, és válaszolok. Mennyi idő van még?

– Már csak öt másodperc. Siess!

– Maga rondaság! Az életben nem volt se szép, se jó, most meg fel fog robbanni!

Bumm! Meg is történt, az egész terem rezonált. Hiába tette meg szükséges óvintézkedéseket az előrelátó tükör, a rámája alaposan megsínylette. Utóbb kiderült, semmi komoly nem történt, egyszerű kis rázkódásos hamulerakódás, ő maga épen maradt. Egész tükör-életében ilyen nyugodt még soha nem volt. Akkor lepillantott a földre, és meglátott egy bonbont.

– Ejnye, azt még megehette volna nyugodtan.

Önelégülten nyújtózott egy tükörnyit. "Most szundítok egyet", gondolta, és akkor megjelent a terem bal oldalán a kövér "úrnőkedvence" macska. "Mit keres ez a zöld szemű minitigris itt? Egerészhet mától, oda az asszonya, senki más nem kedveli."

A macska egykedvűen sompolygott, lomha léptekkel neki a bonbonnak. Szemezett vele egy kicsit aztán lenyelte. "Egy gonddal kevesebb", gondolta a tükör… igen, igen rosszul. A macska megállt előtte és elkezdte bámulni magát. Fújt egyet a vele szemben ülő tükörképére, aztán úgy döntött, nincs kedve a délutáni és általában egész napos szunyókálást semmiféle harccal elrondítani.

Odaheveredett a tükör elé, jó alaposan nekiszorítva magát a tükörben vélt macskabarátjának. A tükör soha nem érzett még ilyen sokkot. A macska ugyanis elaludt, dorombolt és most is dorombol. A tükör pedig rettegve vár.