– Na, végre, hogy haza vergődtél, én
uram! Mit rángatsz magad után?
– Nem látod, Klárim,
egy nagy darab bádogot. Találtam az egyik kuka mellett, még van három, vissza
is megyek értük. Estére házban fogunk lakni!
– Ne viccelj már, Gézu,
mindjárt ránk sötétedik.
– Azzal te ne
foglalkozz! Hozom a házat. Rakd az üstbe, amit összeszedtél, csinálj vacsorát,
mire megérkezek! – mondta ezt olyan ellentmondást nem tűrő hangon, hogy – a
különben igen temperamentumos – Klári jobbnak látta nem beleavatkozni Gézu
nagyratörő terveibe.
Nekiállt, a háromlábú
állványon függő kondérba, maga gyűjtötte rőzse tüzénél, olyan igazi, mindennapi
nevesincs vacsorát főzni.
Gézu lebaktatott a
hegyoldalon. Úgy látszik, nem lehetett túl messze a kuka, mire a kézikocsiból
összeválogatta a vacsorának valót, már jött is a második bádoglemezzel, és
indult vissza. Klári csipkedte magát, hogy a harmadik fordulás utánra kész
legyen az általa begyűjtött, megnevezhetetlen alapanyagú vacsorájával, hiszen
már az imént is nagyot kordult Gézu gyomra. Nagyot nézett, mikor szusszanásnyi
idő alatt az ember előkerült, és jó sztahanovista módjára nem egy, hanem mind a
két lemezzel.
– Nem mászom meg a
hegyoldalt százszor egy nap, inkább felcipeltem mindkettőt. Azt hiszem, ma már
nem csinálom meg a házat, nagyon fáradt vagyok. Elleszünk még valahogy abban a
venyigekunyhóban, de holnap estére házunk lesz!
– Miből akarsz tetőt
csinálni?
– Ugyan már! Miért
kérdezel ilyen ostobákat, mikor hol együtt, hol külön gyűjtögetünk reggeltől
estig, kukáról kukára. Miből lesz a tető, még nem tudom, de holnap estére bízvást
meglesz! Annyi mindent hajigálnak el a népek, aztán meg köpnek, mikor
meglátnak. Csodálkoznak, hogy büdösek vagyunk. Szemünkre vetik, miért nem
dolgozunk, közben előttünk dobnak kukába tíz-tizenötünknek is elegendő élelmet,
úgy frissiben. Aztán dolgozzunk rajta, hogy megmentsük, és ne keveredjen össze
a rohadékkal. Nem tudom, valamelyikük megpróbálná-e ezt a munkát, amit mi
végzünk reggeltől estig. Ki tudna így élni?
– Ne dörmögj
feleslegesen, öreg!
– Klárikám, ha jót
akarsz magadnak, ne öregezz! Készül már az a szokásosan savanyú vacsora?
– Készül, nemsokára
meglesz. Ugyanolyan savanyú íze lesz, mint szokott!
– Ragyogó! Repülni
tudnék a boldogságtól! Mondd, hányan kötöttek ma beléd?
– Nem sokan. Az egyik
kukánál három – magukat világ közepének gondoló – 16-17 éves taknyos nekem
esett és összevert.
– Mutasd!
– Á, semmi! A kezem meg
a lábam kicsit kék, majd elmúlik. Három napja jobban megvertek.
– Nekem is minden nap
úgy kell viselkednem, mint egy vadállatnak ahhoz, hogy békén hagyjanak.
– Jó neked! Legalább
ijesztő a külsőd, félnek tőled, nem mernek bántani. Engem minden nap meg
akarnak erőszakolni, csak az utolsó pillanatban fintorognak, hogy büdös vagyok,
olyankor meg nem úszom egy verés nélkül.
– A szemetek ezt
csinálják minden nap. Könnyű úgy büdösözni valakit, hogy általam csak
kirakatból ismert piperecikkekkel teli saját fürdőszobájában, naponta annyiszor
fürdik le, ahányszor kedve tartja, aztán benyúl a ruhásszekrényébe és háromszor
ruhát cserél naponta. Rajtunk ez a ruha nem tudom, mennyi ideje van, nem is
akarom megsaccolni…
– Nemhogy fürdőszobánk,
de házunk sem volt eddig!
– Holnap csinálok, ide
az erdő alá, gyönyörű kilátással. Rád bízom a hely kiválasztását. Na, együnk
hamar, reszketek a fáradtságtól. Régen volt hajnal, kicsivel előbbig egyik
kukától a másikig gürcöltem.
– Egyél, öreg!
– Ne öregezz! Azért még
azt bebizonyítom elalvás előtt, ha másban nem is, de ebben biztosan tévedsz –
kacsintott Klárira.
– De pocsék íze van
ennek az izének!
– Ez van, ezt tudtam
összeszedni ma. Így is állandóan azt kiabálják, hogy miért nem dolgozok, ahogy
neked is.
– Nem volt olyan hét az
elmúlt tíz évben, hogy két-három helyen meg ne próbáltam volna segédmunkát
vállalni. Ahogy megláttak, elzavartak, még a számat sem nyithattam ki, hogy
miért jöttem, annyit sem mondhattam.
– Ha valahol munkát
kérek, nekem is azt mondják, “addig húzd el a beled, míg ott van a hasadban”.
– Tudom, fene a
fejüket! Hányszor mentünk a favágókhoz mind a ketten. Te is bírnád a fát vágni
is, rakodni is.
– Köpnek egy nagyot és
elzavarnak. Másik percben azt hajtogatják, a koszosok, büdösök miért nem
dolgoznak.
– Mihez értenék én, ha
nem a kétkezi munkához. Azt csináljuk reggeltől estig. Annyi munka van ennek a
mocsok vacsorának az összeguberálásával, hogy én szívesen dolgoznék rendes
munkaidőben, fél fizetésért is. Ehelyett ki ad munkát?
– Hát ez az! Na, Gézu,
vidulj fel egy cseppet! Jön a vihar, azt a venyige tákolmányt úgy szétfújja a
szél, mint pitypangról a bóbitát. Kapjuk össze magunkat, erősítsük meg, ahogy
tudjuk.
– Jó, hogy hoztam
ezeket a bádogokat. Minden oldalról nekitámasztjuk, van egy kis drót is, azzal
megerősítem, így már ma, olyan házfélében alszunk. Amíg nagyon be nem
sötétedik, hozd a kocsit, gyűjtsünk egy kis avart még matracnak, meg takarónak.
Fázni fogunk éjjel!
Gyorsan megerősítették
a kunyhónak is alig nevezhető lakhelyet, és már esett is az eső.
– Nagyon fúj a szél,
már zuhog is. Nyomás befelé!
A szél kongatta a
bádogot, hatalmas esőcseppek püfölték dühödten. Rájuk, a megszokottól eltérően,
most nem esett.
– Te, ember, valami
hangot hallok! Olyan gyermeksírás félét.
– Hagyjál már aludni!
Minden tagom fáj a fáradtságtól.
– Na, ereszd le a
fáradt gőzt! Nyomás kifelé, valaki bajban van!
– Hú, de együttérző
lettél! Ki engedte meg, hogy parancsolgass nekem?
– Nem parancsolgatok,
csak kérek. Nyomás, menjünk!
– Most aztán
fürödhetünk kedvünkre. Úgy zuhog, hogy lassan már a bőröm is átázott. Semmit
nem hallok, nem látok a sötéttől és az esőcseppek zajától.
– Hallgass, ne lármázz
még te is! Jól nyitsd ki a füled, valami nyöszörgést hallok a Szárazvölgy
irányából.
– Az száraz volt estig,
de most egy folyó ömlik benne, az is biztos!
– Ne okoskodj már
annyit! Ott fekszik, ni! Valami egészen fiatal gyerek. Hogy került ez ide?
– Hú, de átáztam, ráz a
hideg!
– Ne beszélj! Most
legalább ki van mosva a ruhád, holnap nem büdösöznek. Fogjuk meg ezt a
szerencsétlent és vigyük!
– Hagyj! Rohanj vissza
a kunyhóhoz, csinálj helyet! Feldobom a vállamra, mint egy zsákot és megyünk
utánad. Olyan hideg ez a gyerek, mint egy halott, nem is tudom, él-e vagy nem.
Na, fuss, ha mondom!
Klári futott,
négykézláb bemászott a kunyhóba, hiszen sátor magasságú volt mindössze.
– Gézu, jössz már?
– Jövök, itt vagyok.
Fogd meg, húzd be és takard le avarral! Még jó, hogy hoztunk ma este! Nézd már
meg, él?
– Él, lélegzik.
– Na, fogjuk közre,
melegítsük át, hogy visszaszálljon belé a lélek, mert nagyon elhagyni
készülőben van. Ez egy kislány. Feküdj rá, asszony, melegítsd át, én csak az
oldalához bújok. Tudod, hogy van, ha kitudódna, megszólnának a népek.
– Ne szemérmeskedj,
öregem! Ismerlek én ahhoz eléggé. Tudom, jó ember vagy, semmi szükség
magyarázkodásra. Próbáljunk meg aludni mi is.
A viharnak reggelre
épphogy csak a nyoma maradt. Így hárman az avar közt, hogy a kunyhóba sem folyt
víz, mint más hasonló helyzetekben, reggelre megszáradva, kipihenten ébredtek.
– Hogy hívnak, kislány?
– Márton Noémi.
– És hol laksz?
– A Kerekes utca
16-ban.
– Mit kerestél itt
éjjel az erdőn?
– Elszöktem otthonról,
gombát akartam szedni, aztán eltévedtem.
– No, akkor
hazaviszünk.
– Olyan éhes vagyok.
Nincs valami ennivalójuk?
– Vanni van, de azt
inkább nem adunk, mert abból baj lehet.
– Nem értem, már
szédülök az éhségtől.
– Viszünk haza, és
eszel majd otthon.
Gézu az ölébe vette a
még mindig nagyon gyenge gyereket, és Klári kíséretében hazavitték.
Becsengettek.
Őrjöngő, haját tépő,
hisztériás nő üvöltött ki:
– Eressze el a
gyerekemet gyorsan, maga büdös, koszos szemét! Este óta keressük. Hát maguk
lopták el?
Bekiáltott a házba:
– Tamás! Hívd a
rendőrséget, előkerült a gyerek és megvannak az elrablói is. – Gézu meg Klári
szóhoz sem jutottak. A gazda egyenesen egy vadászpuskával, pöffeszkedve,
csípőre tett kézzel tartotta őket sakkban.
– Anyu, apu! Hagyjátok
ezeket az embereket! Megmentették az életemet.
– Ne beszélj
hülyeségeket, gyermekem! Nem látod, hogy kicsodák? Ezek nem életet mentenek,
hanem gyermeket lopnak általában. Gyere, egyél valamit, mert tegnap dél óta nem
ettél. Remélem nem fogadtál el semmit ezektől?
– Én kértem, de nem
adtak.
– Látod, milyen
disznók!
– Azt mondták, nem
adhatnak, mert baj lehet belőle. Nem tudom, mire gondoltak.
– Dehogynem tudod!
Látod, hogy minden nap a kukában gyűjtögetnek munka helyett.
– Anyu, ezek az emberek
megmentették az életemet. Én nem is emlékszem, csak hogy az eső zuhogott rám az
erdőben. Annyira fáztam, hogy nem csak a fogaim, de a csontjaim is vacogtak.
Halványan emlékszem, mikor megtaláltak és átmelegítettek.
– Biztos, hogy nem
hallucinálsz?
– Nem hallucinálok,
egészen biztos. Nagyon jól emlékszem, a kunyhóban melengettek, különben azt
hiszem, már nem is élnék.
– Na, jó. Most az
egyszer futni hagyjuk ezeket a tetveket. Szólok apádnak, hogy zavarja el őket.
– Tamás, szólj be a
rendőröknek, hogy elmenekültek ezek a kukavájkálók.
– Dehogy szólok,
eszembe sincs!
– Kérlek, tedd, amit
mondtam, majd beszélünk.
– Megzsaroltak? Netán
meggyalázták a gyereket? Mi lehet?
– Ereszd el őket!
– Most eresszem vagy
zavarjam?
– Zavard. Lőhetsz is
utánuk, ha akarsz, de ne rájuk. Szólj be a rendőröknek, hogy elmenekültek.
Tamás beszólt:
– Elnézést, az előbbi
hívás nem aktuális. A tettesek sajnos kereket oldottak. – Lőtt kettőt a
levegőbe és elordította magát:
– Mocskosok, húzzátok
el innen a tetves bőrötöket, amíg ki nem lyuggatom! Nem tudom, mit csináltatok
a gyerekkel, az asszony majd megmondja. Ha még egyszer errefelé meglátlak
benneteket, nem élitek túl.
– Hát ez volt a
köszönöm, Klári. Akkor most menjünk! – súgta oda csendben Gézu a párjának. – Ballagjunk
fel a domboldalra a kézikocsiért, kezdhetjük a napot.
– Na, mi volt, asszony,
miért kellett elengedni ezeket a gyerekrabló bűnözőket?
– Semmi különös,
felejtsd el őket! Épp ilyen hangulatom volt. Örülök, hogy megvan a lány. Így
legalább nem rabolják el még egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése