Ha ez a turisták lelkének szépítője, nádassal ékített, két kőhajítás hosszú, nagyjából egy kőhajítás széles uszoda-termál tó – vízi paradicsom – nem lenne majdnem közvetlen mellettünk, talán az unalom is kiütéssel győzne. De itt van, s lám innen az aljáról, a forró vizes, egyenetlen alakú, hatalmas tó jobb felső végén strandoló - vének és ifjak - figyelmét, a gőzölgő termálvíz örökre eltereli a végről. Az ifjakét főleg.
Teljesen tengerparti strand formája van a négyhektárnyi területnek. Nyüzsögnek, a pörkölő nap alatt barnuló lányokat kerülgetve, és startfejesekkel dobják magukat a tóba.
Ezt körös-körül, a körülbelül 250-300 méternyi területen, 15-20 figyelemfelhívó tábla és úszómesterek tömege ajánlja mindenkinek. Állításuk szerint egészségesebb a délutáni teázásnál. Attól ugyan még senkinek sem lett baja, míg a fél méteres, gőzölgő vízben, a mély fejes landolástól előfordult már a szemtengely elferdülésnél komolyabb bokaficam is.
Ahol állunk, a nádas közt örökké itt lakó vadkacsák nyüzsögnek, tudomást sem vesznek az emberekről, hiszen a távolság is lehetetlenné teszi ezt. Két hajításnyi, félnapi kocogással leküzdhető távolság az. Ideszoktak, a vízben hemzsegő, apró, piros halakat nyeldesik, olyan kövérek, mint egy-egy házi liba. Talán, ha akarnának, sem tudnának repülni, de még soha nem jutott eszükbe. A partra nem néznek ki, az is messze van, több méter távolságra és a nád mindent elfed.
Ezért tudjuk ilyen pontosan megfigyelni őket! A kis piros halakból annyi van, hogyha benyúlok, akaratom ellenére is – merthogy menekülnek ugye szegénykék – ötöt-hatot kimarkolok. De én nem szeretem a kis piros halakat, tehát visszaadom őket az anyamelegvíznek, ahol hápogiék már végzik is a dolgukat.
Balra, speciálisan szervezett kemping terül el. Szemmel láthatatlan falak veszik körül, így nem lehet belátni, se ki, sőt a falakat sem. Épp arra megy egy gyönyörű domborzatfekvésű, hosszú hajú leányzó, aki egyszer csak eltűnik. Néző pozíciónkból, innen világosulunk fel, hogy ott helyezkedik el a láthatatlan fal.
Alighanem át is adta magát a strandolás gyönyöreinek, egész testben nap alatt szoláriumozva. Ezt a bentről kihallatszó „vissza-vissza” kiabálások igazolják. Nem tudható, hogy vissza akarják küldeni vagy egyenesen ki akarják toloncolni. A felvilágosulás mind a kettőnket, és a megszámlálhatatlan vadkacsát, pillanatok alatt megnyugtat. Minden elcsendesül, a leány sem jön ki. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Persze, csak itt magunkban spekulálunk el ezen, mire a hölgyike és nyolc-tíz öblös torkú, napimádó férfiú, kórusban rikoltja, "torkos leselkedők, el a gondolatokkal rólunk".
Ezért felmegyünk vízibiciklizni a tó tetejére, kisebb kocogással, ami sprintnek is beillik. Leküzdjük a távot, és tekerünk jobbra, balra, kerülgetve a mellettünk úszkálókat. Megunjuk, balra kormányozunk és – egy pillanatnyi improvizációval – triciklivé alakítjuk, hogy még a vízibicikli-mester sem gyanítja turpisságunkat, és tekerünk előre.
Ekkor enyhén idegesítő, picikét túlhajtott túlhajtalanítottak közelednek. Lehet, hogy már bőr sincs a fejükön, nagyon komolyak és fegyelmezettek, igazi úriember külsővel. Fekete öltöny, fehér nyakkendő és sétapálca bal kezükben. Ami minimális aggodalomkeltő, az a jobb kezekből előre meredő, hangtompítós – hogy is mondjam, hát –, akár lövedék zajtalan kilövésére is alkalmas szerkentyűik volta. Annyira jóravalóak és olyan szolgálatkészek, egészen biztos, hogy a kötelességtudat nem engedi meg, hogy ne lőjenek, ha nekik megyünk. Ha megkérjük szépen őket, hogy ne tegyék, akkor elmagyarázzák, hogy ez a dolguk, és azért lőnek le.
Így öt méterre tőlük leállunk, elkezdünk beszélgetni. Ezzel teljesen megzavartuk őket. Egymásra néznek, nagyon bánatosak, már bánjuk, hogy elvettük a napi örömüket, de talán mégis jobb, ha nem lövetjük le magunkat.
Szomorúan nézzük végig, ahogy ledobják öltönyeiket, fehér köpenyt húznak és visszaállnak a nyalókaárus bódéik mögé. Olyan sajnálatra méltóak szegények! Hirtelen felindulásból berohanok a tó-strand-nemzeti park igazgatójának irodájába, de csak egy cédulát találok.
"Meghatározatlan időre, a kijelölt óvóhelyre távoztam!". Zörgetem egy darabig a lépcső alatti pinceajtót, de a benti fogvacogás eltántorít. Hagyjuk szegényt békén, és a nyalókaárusoknak is jár egy kis öröm.
Nosza, nemsokára kezdődik a "Zoli bácsi" valóságshow, haza kell érnünk! Füstölni fognak a kerekek, bár csak 150 km-ről van szó, de a kezdés előtt minimum két perccel otthon kellene lennünk. A triciklivé vált vízibicikli, valahogy közmegegyezésre, jogos tulajdonunk lett, de kifogyott az üzemanyag. Most mit csináljunk?
Ott egy söröző, közvetlen a strand és vadkacsa rezervátum mellet. Az egyik asztalnál látom, amint két, enyhén leselejtezett úriember, meghúz egy távolról pálinkásüvegnek látszó tárgyat. Odakerekezünk, biccentünk, visszabiccentenek, és ahogy azt reméltem, megkínálnak. Köszönettel fogadjuk jóságos, emberbaráti, tömör, kalaptalan gesztusukat. Beígérek nekik a következő találkozásra egy demizson pálinkát, aztán a négy méterrel odébb elterülő, fél hektáros parkolóban, egy épp induló kocsi vezetőjével gépolajra cserélem a begyűjtött pálinkát. Jó alaposan lelocsolom a láncot, aztán felrakjuk lábainkat a vázra, és beindul. Huszonhat perc alatt a házunk előtt is vagyunk. 150 km ez, hölgyeim és uraim! A kerekek lekoptak, jöhetne a Forma 1-es cserebrigád, de semmi szükség rá, itthon vagyunk.
Páromnak odaszólok.
– Légy oly kedves, kapcsold be a tévét, hogy mire bemegyek, kedvenc fotelem kedvenc tapadókorongjaiba ragadhassak!
Közben megcirógatom a tricikli-vízibiciklik buksiját, és megkérem szépen, hogy így, kerékcsere nélkül, sokkal tempótlanabbul, pontosan szépen visszaguruljanak – ahogy szoktak – oda, ahonnan jöttünk. A három marconának három szem szilvát, az igazgató úrnak kettőt és két szemet a piálgatóknak is küldök. Megígérték, hogy átadják nekik, remélem, nem csapják el a hasukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése