Dünnyögőn mennek ronda szerepükben. A bakról, már apró, levegőnyelte pelyhekké csépelte ostorát Miska, de a sebességváltó ilyetén formában - az összesen nyolclábú, bő két lóerős, ütemtelen mozgatóknál - nem működött. Úgy ringtak jártukban jobbra-balra, mint csendben dülöngélő, jámbor szédelgők és a jobb szélső mogorván bökte oda ostobaságában osztozó társának.
- Szerinted normális ez? Tolatja velünk a semmibe lógó jármot. Még azt is elintézte, hogy ötvenszer olyan súlyos legyen, mint reggel volt, csak hogy kínozzon minket. Ehelyett nyugodtan heverészhetnénk az istállóban.
- Igen barátom, az este oldalba akartam döfni ezt a kis pattogót, hát nem orrba szúrt a villával a két balkezese, amikor vacsorára kongattunk neki kolompjainkkal.
- Nos ezt már letárgyaltuk sokszor, hogy gyengébbeket nem bántunk, még ha ilyen mihaszna is, legalább tisztességes koszton tart. A tehenet is csak azért nem döföm meg, mert olyan gyengécske.
- Nagyszájú, állandóan kötekedő! Nem tudom mire célozhat, de folyton borjúkorunkra mutogat vissza, sejtelmes, gúnyos mosolyával.
- Ha már így mondod, a ló meg állandóan piszkál, miért nem állva alszunk, mint ő. Nem akarja tudomásul venni, hogy húzzuk az igát egész nap és bedagad a bokánk, meg a térdünk.
- Valahová őt is elviszik reggelente. Fogalmam sincs, mit csinál, de azért ez nem járja!
- A ló más lapra tartozik, őt szívesen feldöfném, de még sosem kerültem olyan közel hozzá. Nagyon messze tartanak egymástól, azt hiszem azonos kategóriába vagyunk vele.
- Igen, én is úgy gondolom. Csak végre magyarázná már el valaki, miért kell tolni ezt az iszonyatos, levegőben lógó, semmi hasznú jármot, itt magunk előtt, mikor ez a szerencsétlen még arra sem hajlandó, hogy leszálljon és segítsen a szekeret tolóknak. Valamitől mozog és jön utánunk, tehát taszítják. Gondolom, ilyen kis selejtes erejűek, mint ő. Mert ugye, ha értelmes munkával megbíznának, galoppozni is hajlandó volnék! Járom sem kellene, nekitaszítanám a fejem és trappolva tolnám a szekeret, veled együtt.
- Éppen így gondoltam én is. Az, hogy ingyen nem adják a reggelit, ebédet, vacsorát még csak érthető. Bár nem soványítanak, de a kényszermunkának ezt az alantas formáját - hogy egy oktalan, levegőben lógó marhaságot toljunk -, nem vagyok hajlandó, lelkes odaadással csinálni!
- Akkor, ha jól látom mindenben egyetértünk, amíg rendes munkára nem fognak, ellődörgünk itt békésen beszélgetve. A bőrünk úgyis sokkal vastagabb annál, semmint a cséplésből bármi kellemetlent érzékelnénk. Még jól is esik, hogy hajtja a legyeket.
- Ez így van. Mondd, te láttál valamikor szekértolókat?
- Nem, azok úgy tudnak futni, de úgy! Mire leszedik ezt a levegőben lógót - ami attól a pillanattól kezdve többet nem lebeg, egyből földre pottyan -, hiába fordulok gyorsan, a szekér végénél már senkit nem találok. Elfutnak! Talán félnek, vagy gyávák, esetleg megfenyegették őket… Lehet, azok is csak akkor kapnak vacsorát, ha szekértolás után, értelmetlenül egy jót futnak.
- Enni is kell, meg heverészni is valahol, muszáj eltűrnünk, de azt hiszem, kész egyezségnek tekinthetem - mintha már rég megbeszéltük volna -, a koszt kvártély, ilyen lealacsonyító munkával történő megfizetéséért, ne várjanak tempót. Úgy látom, ez idegesíti őket a legjobban, ezért - tudom, hogy nem esik nehezünkre - holnap is és az összes majdani, egyszer valamikori napon, örökre, a lassúnál is lassabban toljuk, semmibe lógó, haszontalan rabigánkat.
- Csapj a fülemre a füleddel, megkötöttük az alkut!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése