A nagy leleplezés

Kedves közönség, bemutatok önöknek egy jó nevű színészt. Hogy is hívják magát? Hé, kollégák, kiírhatnátok ennek a csepűrágónak a nevét! A fene se tartja észben az összes ilyen kis hülyét! Jaj, bocsánat, kedves nézők, most jelzi a stáb, hogy élő adásban vagyunk. Természetesen az előzetes kis játékot, afféle felvezetőnek szántam. Igen, már ki is írták – ennek a nagynevű, önök által is bizonyára ismert, korántsem boros-tea színésznek – a nevét. Én tudtam, de azok, akik nem, a képernyő alján folyamatosan olvashatják. Kelemen Balambér, valami múlt századi misztikumba burkolózó, egészen egyedi név – jaj, de nem szeretem az ilyen szövegeket –, kedves nézőim! Míves. Mert ugye Kelemen, meg Balambér is keresztnév, és mily sajátosan egyesült, lám egy színész született ebből! Ha-ha-ha! A megszületettnek adták a nevet, be! A túlzott komorság ártalmas. Mondja hát, kedves Kelemen, azt hiszem, tegeződtünk, ugye? Igen? Köszönöm!

– Tehát, Kelemen, ó bocsánat, ez a vezetékneved! Balambér, mondd, kérlek, miért vagy te éppen színész, mikor lehetnél, mondjuk kiváló autómosó is?

– Az úgy történt, kérem, hogy kora ifjúságomban, sőt annál is előbb, valamikor egészen gyermeki állapotomban, már nekiláttam a versek, és nem csak azok, előadásának. Majd tehetségesnek találtatva, halomra nyertem az összes létező iskolai előadást, később versenyeket.

– Ügyes vagy, Balambér, mondd, mennyit kerestél ezzel?

– Hát úgy, summa summárum, elég sokba került ez nekem akkor. Fizetnem kellett a szállítási, szállási és étkezési költségeimet, de az erkölcsi díjazás, ami egy magamfajta színésznek igazándiból számít, csillagászati méreteket öltött.

– Milyen szép, mikor egy felnőtt férfi, ábrándozó, gyermekkori csillagbámulásaira emlékszik.

– Nem, kérem, egészen másról beszéltem, de most, hogy mondja, talán ebben is akad valami visszaidézni való. Igen, mikor bezsebeltem a csillagászati morális-értékelést, sokat nézegettem a csillagokat egyedül, barátokkal, vagy egy kislány kezét – nagyon, nagyon szorosan – fogva.

– Balambér, kicsúszunk a műsoridőből, csak annyit mondjon, tulajdonképpen hányszor alakította magát és hol?

– Színészként mindig mást alakítottam, sok ezerszer, sok száz darabban, színpadon és nem kevés filmben is.

– No de, Balambér! Maga, akarom mondani te, egy utolsó plagizáló vagy? Csak úgy lopod a figurákat? Mikre nem derülnek fények! Lám, ezt magadtól mondod ki? Balambér, hányszor voltál önmagad alakítója, ez itt a kérdés?

– Kérem, még nem alakítottam magam, olyan mű nincs, ahol én lennék, akár a legutolsó mellékszereplő is.

– Emberek, lelepleztük Balambért! Ez az ember, soha nem magát alakítja, mindig másokat! Mások – ahogy ő mondja – műveiből lelopkodva. Ugye a mű szó, a valóságosnak az ellentéte, tehát Balambér egy csaló! Kelemen Balambér burkolózzon szégyenének subájába! A közönséggel együtt, magam sem vagyok hajlandó tovább tegeződni egy csalóval. Hölgyeim és uraim, nagyon eredményes percekben lehetett részünk, interaktívan magukkal, a képernyő alján kiírt egyénről, saját keze által lecibáltatott az összes lepel, és pőre! Pőrébb már nem is lehetne. Kelemen Balambér kiváló kocsimosó lehetett volna, önálló egyéniséggel, aki nem lopkodja másokét. Az igazságszolgáltatás irgalmazzon, ennek az előttem tátott szájjal nem tudom, kit utánzó – azt hiszem, egy pontyot –, köztörvényesnek. Valamit hadonásznak kollégáim, és fogják a fejüket. Igen, az egyik azt mutatja, hogy hülye... Tehát a Balambér még hülye is. Most meg tépi a haját...Igen, idegtépően hülye ez a Balambér! Műsoridőnk lejárt, és a Balambéré is. Na meg persze az övé is ezzel a műsorral.