A márkajelzés "Laci" lesz

Takácsék a családi gazdaság teljes összeomlása előtt, minden belső feszültséget és félelmet időlegesen száműzve, kerekasztal konferenciát tartottak. Erre a nagymama – formailag valóban sarkatlanul kerek – ebédlőasztala volt a legalkalmasabb. Irénke korábban a cipőfűzőgyár kapszáló részlegén dolgozott alkapszálóként, egészen a cipőfűző divatból kimeneteléig. Ma már bőven elég egy családi vállalkozás – három-négy munkaerővel – az egész ország cipőfűző keresletének teljes kielégítésére.

Az éjjel-nappal Singer varrógépét taposó Sándor valaha egy konfekció ruhagyár legjobb szabója volt, de a márkás holmik korában már senki nem szabatott sem nadrágot, sem öltönyt, sem semmit. Hiába van a kisujjában a szakma, és csuklyával a fején is képes tökéletes munkát végezni, megszűnt az ágazat. A gyerekek inkább kibicek voltak az asztalnál, de Sacika is, Lacika is egyre dühösebben vették tudomásul, hogy előbb megcsappant, majd megszűnt a zsebpénzük. Ráadásul sem a divathoz, sem az életkoruk szerinti szükségletekhez alkalmazkodni nem tudtak.

Sacika hátradőlt, térdén keresztbe tett lábakkal, fekete hosszú haját hátralógatva, már-már visítva röhögte ki – szerinte – tehetetlen szüleit. Lacika, aki télen is napszemüvegben járt, sőt éjjel is, letépte szeméről az odaforrottnak gondolt "fejrészt" és széttaposta.

– E helyett a bóvli helyett rendes márkásat akarok holnap reggelre, mert napszemüveg nélkül nem teszem ki a lábamat a házból. Igaz, hogy van még egy tele szekrény utánpótlás, de nekem valódi kell, a legmárkásabb!

– Gyerekek, inkább tanácsot adjatok morgás helyett, ez nem a TV-ből jól ismert kampánygyűlés, csak egy családi eszmecsere a túlélésre, fennmaradásra és talán a felemelkedésre – mondta Sándor.

– Tudjátok, gyerekek, úgy érzem magam, mint tömlöcök mélye alatti pincesorba befalazva, a szégyentől és gyalázattól. Legalább egy parányi fénysugár szikrázna valahonnan, a fekete csontsötétségből apátok szakállára – szomorult közbe Irénke.

– Egyetlen őseim, most az egyszer bedobok egy mentőövet, amibe, ha befut, magam is, akár aktívan, a két kezemmel hajlandó leszek, bizonyos fokig – most akkor én hülye vagyok, hogy munkára ajánlom magam, na, nem baj, folytatom – beszállni.

– Mondd, kisfiam, mi az ötleted? Legyen az bármi, elgondolkodunk rajta!

– Tudod, papa, olvasgattam meg keresgéltem a neten. Olyan jópofa szerkót találtam, amit te, az örök szabólegény s a mami – cipőfűző szakértőnk – együttesen, világszínvonalon gyárthatnátok. Előbb itt, a lakás alagsorában, mondjuk úgy 200 mintapéldányt, természetesen ahány, annyiféle legyen, mert egyedi dolgokat kell csinálni, ha az ember a piacra be akar tódulni és márkásra faragni a nevét. Aztán, ha a megrendelők, egyik a másik után özönlenek, ki lehet találni a továbbit is, minden a bevétel függvénye.

– Bökd már ki, gyermekem, miről beszélsz!

– Mondom, olyan spéci, keményen macsós ruhadarabról van szó! Nagyon hosszú ujjú ing, kemény vászonból, hátul összefűzött, irreálisan hosszú ujjakkal, amelyeket a cipőfűző szakértő mami rásegítésével gyártott zsinórokkal lehet összekötni.

– Kisfiam, megbolondultál, anyukád nem fog kényszerzubbonyokat gyártani! Az elején még azt hittem, hogy corset – tudod, olyan régi fűző – gyártása jár az eszedben, de amiről te beszélsz, az kényszerzubbony!

– Anyukám, a szexi ruhadarabokat ismerem, azokkal biztosan nem tudjátok felvenni a versenyt, ebben viszont fantáziát látok, gondoljátok végig. Valami olyasmiről van szó, amit betiltottak! Mire van általában kereslet, na, mire, na, mondjad már, Saci! Ami tilos! Te is azért jársz egyszerre három sráccal, mert az ősök tiltják, különben eggyel is megelégednél. Mondjuk, hetente válthatnál.

– Kislányom!

– Anyukám, most légy szíves, az ájuldozást hagyd luxus időpontokra. Nem érünk rá! Hetek óta jajgattok, tudtam, hogy valamit ki kell ötölni. Itt van negyvenhat különböző kényszerzubbony-terv, elég sokat melóztam rajta, de rendesen megcsináltam. Reggel nekiestek, és mire befejezitek, meglesz a többi, legalább százötven terv is.

Az előbb, amikor munkával besegítésről beszéltem, erre gondoltam. Félre ne értsetek, eszem ágában sincs – mondjuk lógatott fejű, vörös orrú kismalacként, hátrakopaszodott kora öregen – szabóollóval vacakolni. Saci, nálad más a helyzet, nem tudom, hogy be tudsz-e társulni. Van neked az a használhatatlan papucsod, az a tizenhat centiméter magas, gurulós, amelyikben csak elesni lehet. Látod, nem is vagy te ügyetlen, megtanultál benne járni. Persze, járhatnál normális cipőben is, de miért tennéd, a többi csaj sem teszi. Veszünk egy megkülönböztető jelzéses kék lámpát, azt gyönyörűen a fejedre csatolod, és az első darabokat barátaid fogják reklámozni. Ez ugyanis férfidivat! Így megkérlek szépen, hogy a jelenlegi három mellé, még legalább ötöt, hatot szerezz be! Te gurulón mész elől, ők utánad. A mami majd szépen rájuk csatolja, ahogy kell. Valami jó kis reklámszöveget is kitalálok. Vonjátok be a baráti kört is, most én is széttépem a "ne barátkozz senkivel, a barátaiddal főleg nem" ars poétikámat sugárzó poszteremet, és minden hülyének szólok.

Előbb a városban, majd a megyében, minél hamarabb a fővárosban és az egész országban divatcikket kell belőle csinálni, és tenni azért, hogy továbbterjedjen, mint a felettünk gyönyörűen fodrozó, tükörsima rádióaktív felhő. Akkor a beszerzési ár és ráfordított munka díjának százezerszereséért boldogan fogják vásárolni. Tudjátok, ősök, ismerem az érzést – most így napszemüveg nélkül –, milyen, amikor az embertől elalázzák a hovatartozást egyértelműsítő... divatcikket.

Munkára fel, én leszek a főnök, a márkajelzés "Laci" lesz.