2011. október 1., szombat

Jeges vénasszonyfejen

Csak ülök itt e nyanya fején, és mint egy összeakadt tapogatójú csiga, keresem a megoldást. Hányan vannak tulajdonképpen? Szerintem hárman, vagy négyen, de lehet, hogy kettő közülük sziámi… Még hogy alacsonyak! Nekem minden, ami a járdaszegély fölött van, magas! De hát, az a rossz külsejű Krapacs, akinek elfelejtettem visszafizetni az éjjeli fülvakaró árát, zsákban hozott fel. Olyan lehettem, mint egy túltáplált zsákbamacska, és most bámulom innen – ami egy banya feje, a nagy semmi tetején –, a lógó fellegeket. Az a szemétláda, faesztergált, pótgerincű Krapacs, krétával iderajzolt egy nyilat, és ráírta, hogy "LE". Mintha nem tudnám, merre van lefele, csak éppen innen, a nyanyus fejéről, nem lehet lemenni... Bár megpróbáltam összekapni az összes bátorságomat, hogy átugorjak a szomszéd anyóka fejére, vagy a sziámiakéra, de nem merek. Az a jellemtelen orrnövendék, egy rendes mobil toalettet sem hagyott itt, mert ugye az tiszta sor, hogy tavaszig nem tudok lemenni. Talán másnak menne, de nekem, legfeljebb halálugrással, aminek a kopott koronája tényleges bevégződésem lenne.
Rettenetes, ennek a vénlánynak lejt a koponyája, csúszom! Kit érdekel a hideg, de tavaszig nem bírok mobil WC nélkül ellenni, szobatiszta ember vagyok, legalább annyira, mint a kutyám. Majd csak jön a mindent megoldó nagyon hideg, akkor jól befagy az összes szükségleti kín. Amíg teljesen nem hibernálódom, meditatívan jeges, havas zúzmarát és sötét fényt nyelek, aztán tavasszal, amikor kiolvadtam, az első turistacsoporttal levitetem magam, feltéve, ha van náluk hordozható megkönnyebbítő. Átmelegedem, majd evést pótlok, és az a mocsok megkapja méltó, rövid ujjú, kockás inges, repedezett jutalmát a szétfodrozódott felhők között, a Babele (románul vénasszonyokat jelent, idehozott fel!) egyikének lapos tetején!
Eddig jutott a nem önkéntes hegymászó. Tervezgette a telet, hibernálást, az étlen-szomjan életben maradást, csak úgy, ahogy ez normális, amikor a citromszínű Krapacs, egy lengő kötélen megjelent. A fent csücsülő, csak azért nem vágta el, mert nem volt nála bicska, és azt sem értette, hogy valaki, aki lent van, hogy tudott kötelet feljuttatni.
– Na, végre megmenekültem – gondolta –, olyan tériszonyom még soha nem volt, mint ezeken a tompított fejeken. Ha jól emlékszem, tiszta hülyeségeken töprengtem az előbb is. Kifizetem neki azt a négy fillér adósságot, aztán menjen, ki merre lát.
A Krapacs fellépett, letett egy hordozható mobil WC-t, és krónikus Szfinx-bámulással újra földet ért.
– Nem is olyan disznó ez a Krapacs!
Leült, vacogott, kicsit könnyebben érezte magát az éjszaka első jeges fuvallatában, amikor a csapkodó hangokból rájött, szadista exbarátja, hogy tovább kínozza, szándékosan ottfelejtette a kötelet. Tavaszig, hibernáló átmedvülésre, dideregve befagyni hagyta el őt, miközben ködön át az érzéketlen, enyhén havas Szfinx pofájába bámult.
– Nem maradok – gondolta –, már elvégeztem a dolgomat idefent. Lemehetek!
Befogta a szemét, a kötélig kúszott. Rugaszkodnia sem kellett, a megjegesedett lefelé lift, tökéletesen tette a dolgát. Valahogy bemérte az emlékeiben derengő menedékházhoz vezető irányt. Sikerült úgy alakítania, hogy ne épp a szakadékba gyalogoljon, és tiszta erőből, kétségbeesés erősítette ordítására, a hegyimentők befuvarozták a – nem csak mobil, de más illemhellyel is ellátott –, meleg helyre. A pálinkás gyógykezelés után elmesélte, hogy a nyanyák – mint mondottam, a Babele – fején, rajta kívül ember még nem táncolt… Pedig dehogynem, gondolták a mászók

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése