Frakknélküliségből

A bolyongó bélyeggyűjtők nem hivatalos, sivár társaságának tagságát elnyerni dicsőségszámba megy. Különcök ők, külön társaságba tömörülve mellőzik a bélyeggyűjtők szabvány-hétköznapi, zamatmentes, égetően unalmas klubját.

Ők, bolyongók, elvetik a merev klubszabályok egymásra zsúfolását, és csak gyűjtenek szorgalmasan. Ami a legfontosabb, gőg nélkül taszítja őket a pökhendi fennhéjázás, magukat tömjénező, másokat lenéző csoportok arroganciája.

Ők nem néznek le senkit! Mély megvetéssel vannak a dekadens szubkultúrát pongyolán göngyölítő, merev, klasszikus jelzővel dicsekvő, maxi klub felé.

Lenézik a lenézőket! Jellemzően lenézik, a bélyeggyűjtő társadalmon kívüli lenézőket is. Így adják tudomásunkra, hogy a lenézés számukra a legalattomosabb emberi tulajdonság, amit minden jó érzésű ember csírájában fojt el önmagában. E harcban, a kaptafához ragaszkodva, maguk közt próbálnak elsőnek rendet farigcsálni, és a lenéző, frakkos bélyeggyűjtőket orrba pöckölve, aláaknázzák azok monopol helyzetét. Nem engedik, hogy ők döntsék el, mi az a bélyeg és mi nem, mit érdemes és mit nem gyűjteni, mi mennyit ér.

Miért ne lehetne vagyont érő egy utcán eldobott csomagoló doboz címkéje? Az is bélyeg, nemde? A nagyok sosem fogják ezt elfogadni, lenézéssel tapossák szét az előre mutató gondolatokat.

Ők, a lenézők lenézői, bolyongón keresik a válaszokat, hogy mi is a bélyeg, és megtalálták! Minden, amit valaha kinyomtattak, és egy szabvány pókerkártya felénél kisebb, azt bélyeggé kell minősíteni!

A magukat valakinek képzelő frakkosok, mindig elfelejtik, hogy a frakknélküliségből növik ki magukat a valakik. Afféle, „alapszabályzat” fő gondolata ez, a bolyongó bélyeggyűjtők –lenézőket lenéző –, csoportjában. Mi lehet a végcél ilyen nemes versengésben, a szemtelen cilinderesek ellen, akik mindenkit lenéznek? Csakis az, hogy kalapnyi székházuk elnöke mondja ki minden smafu bélyeggyűjtőnek – nem ám a négy fal között csendesen –, hogy igazi bélyeggyűjtők nem lehetnek mások, mint a bolyongó bélyeggyűjtők. Szerencsétlen, megvetett társaságuk joggal vet meg mindenki mást magukon kívül, hiszen őket is megvetik. Ezért legkevesebb, amit tehetnek, hogy kimondják: a cigis dobozok, üdítős flakonok, zacskós tej, vagy felvágottról begyűjtött árcédula – annak ellenére, hogy postázásra alkalmatlan –, a bélyegi címet éppúgy kiérdemli, mint a világ bármely bélyege, beleértve a legeslegértékesebbet is.

Ilyen, frakkos tévelygő eszmék kergette irritáló társaság mást nem is tehet, minthogy a szerény, valós értéket vonzó, bolyongó bélyeggyűjtőknek adja örök használatra székházát, sőt, a tulajdonjogot is rájuk ruházza.

Cserébe a bolyongó bélyeggyűjtők megengedik a sznoblistásoknak, korlátozott számban jelen lenni egy oldalsó, szűk helyiségben, a humánum magaslatairól téve bizonyságot egykori elnyomóik iránt. Ezt az alakuló nagygyűlésen fogják megszavazni, természetesen egyöntetű nemleges voksolással, s a bolyongó bélyeggyűjtők, többé nem nevezik magukat bolyongóknak, csak bélyeggyűjtőknek, rendesen annak, amik.

A kívül rekesztett sznobsereg, megalázottan és folytonos megalkuvásra ítélten, eltiportság és önvád heveny sajgásában, még nem tudta, hogy talpra állásuk záloga, a „harcra fel az önkényesen székházat bitorló, minket csak azért lenéző bélyeggyűjtők ellen, mert másképp látjuk a bélyeggyűjtés mikéntjét.”

Egy pillanatnyi béke illúziója után, az örök háború visszafordíthatatlanul újra indult.