2011. október 10., hétfő

Csettintőmester


– Bocsánatot kérek, kénytelen vagyok bevallani önnek, hogy nem vagyok mindentudó. Sok mindenhez értek, de majdnem mindenben kontár vagyok. Szoktam véleményt is alkotni, ám hozzáteszem, hogy azok a vélemények egész biztosan nem a valóságot, csak az én látásmódomat tükrözik, nem kijelentő módban, jó sok felkiáltójellel, csak úgy egyszerűen a gondolatok síkos útvesztőjében.
– Na, üljön le, kérem szépen, abba a fotelba, és ereszkedjen hátra. Maga súlyos beteg, aki nincs tisztában azzal, hogy ő mindig mindent tud, és csakis neki lehet örökké igaza. Az bizony! A pufogtalan pipátlanság kezdete ez. Most már csak azt kell kiderítenem, hogy mekkora a baj. Hipnózist fogok alkalmazni, ez egy kellemes érzés, azt mondják. Én soha nem engedném magamnak, jegyzem meg csendesen, de velem nem is fordult elő a maga betegsége. Szóval, eressze hátra a fejét, helyezkedjen el a lehető legkényelmesebben. Öt, négy, három, kettő, egy, mikor csettintek, maga megváltozott tudati állapotba kerül.
És csettintett a csettintőmester – ez volt az ő beosztása, amihez rendkívül jól értett. Valójában mindenhez. Az emberiség olyan példányai közé sorolható – csupa nagybetűvel, az egy darab "Ő" –, akik soha nem tévedtek, és mindig igazuk volt, van, lesz, legalább nyolcszor, bocsánat, nyolcmilliárdszor. Ránézett a fotelban várakozóra lesajnálkozó, szánakozó tekintettel, aztán egykedvűen elkezdte a mondókáját.
– Maga mindent tud, majdnem úgy, mint én, maga a legokosabb ember a világon rögtön utánam, a maga véleménye mindig sorsdöntő, rögtön az enyém után. Soha nem tévedhet, csak ha mást állít, mint én. Ismételje, amiket mondtam!
A csettintőmester egy kicsit mellényúlt, emberünk ugyanis nem hülye volt, csak helyén kezelte saját egóját, és mint aprócska malőr, még hipnotizálható sem volt. Így az egész ceremóniából mindent tökéletesen értett, hallott, változatlanul meg nem változott, egészen helyénvaló tudati állapotban. De ha játék, akkor legyen, gondolta, és elismételte a sok zöldséget a csettintőmester után. Hozzátette:
– Szeretnék pipázni, mert az a világ legjobb dolga! Kérek egy pipát! Én vagyok a legnagyobb pipás a világon rögtön maga után. A legelső osztályú dohánnyal tessék, kérem, megtölteni! Ne foglalkozzon az egészségemmel, nem káros a dohányzás az egészségre, ezt csak a kórosan magukat leértékelők állítják önvédelemből, igen-igen helytelenül.
Csettintőmesterünk nem értette, mi történik, olyan még soha nem fordult elő, hogy elveszítette volna a páciens feletti uralmát, az meg végképp nem, hogy önmaga igazát nem „az” igazságnak tekintette volna.
Így egyszerűen úgy vélte, hogy ez egy ilyen páciens, aki kreatívan minden másban is alárendeli magát neki, mint amiket felsorolt, de önértékelési gondjai már nincsenek, hiszen a világ második legmagabiztosabb embere, és ez nem semmi, akinek mindig mindenben igaza van. Ezt a dohányzásdolgot külön is köszönte, mert már sokszor, sokfelé próbált hatni a népekre, de egészen biztos, igazát ebben az egy dologban nem sikerült környezetével elhitetni, az összes többit igen – gondolta.
Persze a valóságban félrefordulva a háta mögött, vagy szemtől szembe, pufogón zsebkendőbe takarva magukat kuncogtak, nevettek, illetve röhögtek egyik-másik szánalmas „igazság” megfogalmazásán.
Az órájára nézett, az egy betegre szánt idő vészesen letelni látszott. Csettintett, öt, négy, három, kettő, egy…
– Maga most visszanyerte rendes tudati állapotát, kérném kifizetni a gyógyítás díját, ami kereken 70 000 Ft.
– Jól értem, uram? Tisztelt csettintő úr, ön gyógyultnak nyilvánított engem?
– Ön bizony egészen bizonyosan meggyógyult, kivéve, ha nincsenek kételyei a saját igaza felől.
– Nincsenek, uram. Szabad kezet ráznom önnel?
– Hogyne, csak perkálja le azt a 70 000-et.
– Egészen biztosan tudom, hogy az a 70 000 magának nem jár.
– Megbocsásson, de azt mondtam, hogy jár!
– De én nem fizetek, hiszen tudom, hogy nem jár!
– Azt hiszem, megfeledkezett a terápia azon részéről, amikor is voltam bátor önbe kódolni a magabiztosságot oly módon, hogy mindig mindenben igaza van: a legjobb, a legügyesebb, a legokosabb, utánam.
– Azt hiszem, műhibát követett el. Én egész egyszerűen a legokosabb vagyok, és bizonyosan nem tévedek. Lesz szíves kifizetni nekem a 70 000 Ft-ot!
– Megőrült? – válaszolta a csettintőmester. – Én, magának?
– Pontosan. Éppen most bizonyítottam be, hogy nem is maga a legeslegdöntőképesebb ezen a világon, hanem én.
A kliens magában már úgy gondolta, hogy ezt a bizarr helyzetet lehetetlen tovább fokozni. Nem volt kedve sem röhögni, sem sírni, sarkon fordult és ment.
Lilavörös fejjel a csettintőmester elállta az ajtót, és követelte a jussát.
– Két kisebb kérésem lenne. Be tudná ön bizonyítani nekem, hogy tényleg magának van igaza, és nem nekem?
– Bebizonyítani? Persze, nekem van igazam.
– Nem, nekem van igazam, mondom!
– Nem, nekem!
– Magának van igaza!
– Nem, magának!
A páciens nagyon sok rajzfilmet nézett. Szerette a 40-es évek Walt Disney-filmjeit. Kipróbálta, hogy működik-e a valóságban a dolog, és működött.
– Köszönöm, ennyit akartam hallani! Magának van igaza, nem jár a pénz! A viszontlátásra, úgy is mondhatnám, ég önnel!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése