Tempó

Körbejárta, nézegette, nem örült és nem bánkódott, csak tette a dolgát, harapott egyet-egyet, majd bevitt néhány, ebben a sportágban nem szabálytalannak minősülő övön alulit.

– Emlékszel, amikor elkezdtük a meccset, milyen hetykén álltál?

– Milyen meccset, és ki vagy te? – szeppent vissza a roggyanó.

– Hosszú ideje történt.  Eléggé értelmetlen, hogy éppen én mondom ezt, az Idő. Nyalka voltál, mert voltak védenceid, akiket magadban melengettél, és önzőn, saját hasznukra kisegítettek, ha bajod lett. Olyan vagy, mint elődeid!

– Nem is tudtam, hogy vannak elődeim, mesélj róluk, kérlek!

– Beléd épültek. Három szomszéd épület is volt itt, mind a te sorodra jutott. Amit csak lehetett, felhasználtak belőlük, de most, hogy ilyen kopasz lettél…

– Milyen érdekes, nem is tudtam, hogy van fejem…

– Oktalan! A cserepeid nagy része pozdorjává pottyant. Tetőgerendáid és a lécek olyanok, mint selejtes halszákák, apróra töredezettek. Beléjük sok energiát plántáltam, mert hiába rúgtam rágtam az oldalad, míg védenceid benned óvakodtak, nem sokra mehettem. Most, hogy elhagytak, bár igen kevés idő telt el, védtelen maradtál. Mondd, te érted, mitől hajoltál meg? – sziszegte a rút, szenvtelen Idő. – Előbb csak behorpadt a tetőd, és szundított egyet a kéményed oldalra dőlve, aztán lepotyogott, hogy füstös téglái homokját már összeseperni sem nagyon lehet. Beitta a föld. Szemeid és a szád is összenőttek.

– Hát van szemem? – mondta boldogan a rom.

– Van még éppenséggel. Azok az egybegyűrődött nyílászáró nélküli lukak, amikből keretestől mállott ki a betét. Nyugodtan sétálnának a gyerkőcök mezítláb, ablaküvegeid oly apróra hulltak szét, mint a homok. Csupa zöld moha lepi mindenedet.

– Mondd, miért csinálod ezt velem, jólesik?

– Dehogy – sóhajtott nagyot az Idő –, engem mindenki utál, néha nekem is jólesne egy cirógató szó, ám én ezt a szerepet kaptam. Amíg le nem térdelsz előttem, rúglak és haraplak. Látom, már nem sok van múló karrieredből, egy picit mélyebbre hajoltál. Ne kínlódj, térdelj le!

– De mi lesz velem, ha összerogyok?

– Mi lenne, széthordanak. Ami menthető, újabb épületekbe építik be, ami nem, eltüzelik.

– De kár, hogy nincs meg a szemem, úgy szeretnék sírni!

– Te is olyan vagy, mint minden ezen a Földön, önmaga elmúlását siratja, és ha éppen egy pókháló csüngne arról a fáról, képes lennél belekapaszkodni néhány másodpercért. Térdelj le, nem hallod, világosan beszéltem. Tedd!

Még rúgott kettőt-hármat, és harapott egy nagyot az oldalába. Hajnalra a ház összeomlott. Már nem emlékezett a régi szép időkre, mikor meleg fészket nyújtott az őt elhagyóknak. Csak fájdogált még egy picit, aztán a kapu nyílásakor Józsi odaszólt Töhötömnek:

– Na, sokkal kevesebb dolgunk lesz, mint gondoltuk. Lám, volt ebben a kalyibában egy kevés jóérzés, szinte szétterült, már csak szortírozni kell, mi az, ami kidobandó, és mit tudunk felhasználni, téglákat, cserepeket. A többit eltalicskázzuk. A faanyag épp a kályha szájába vágyik. Féltem, hogy napokig vakarhatjuk, de ha jól elnézem, pár nap múlva szánthatunk is, ennyivel megnöveltem a kertet.

Az Idő rájuk nézett, aztán a romra, és a két ereje teljében buzgón tervezgetőnek, egyenként nyolcat-tízet harapott időfogaival az oldalába. Még jól bírták, azt hitték, immunisak rá, észre sem vették. Nyolc másik ház is várta, megannyi ember, állat és ez a két csodafej. Sok dolga volt az Időnek, most – amit a rozzant ház szemére vetett –, éppen azt csinálja, sajnálja önmagát, amiért senki sem sajnálja.