Csak lessük, nézzük a mezőt

– Ha szeretnéd még egyszer látni a mezőt, ami valaha itt állt, gyere velem, lépkedj serényen!

– Sosem szerettem a csendes caflatást.

– Emlékszel? Nézz előre, mit látsz?

– Semmit, vagy túl sok mindent.

– Csukd be a szemed, és gondolj arra a napra, amikor... Most már látod?

– Ott, a szélesen zöldellő mező kellős közepén, valami disznóól nyoma, vagy inkább arra emlékeztető hely volt, ahová a környékbeli fuvarosok zavartalanul hordták istállóik végtermékét.

– Irdatlan nagy volt a rét, emlékszel? Csukd be a szemed, és nézz körül! Látod? Látod, hogy nem látod a végét!

– Minden csupa zöld, kit zavar az a kis büdi!

– Minket nem, az biztos! Jobb csaligyűjtőhelyet, mint az a – bizonyára nem törvényes –lerakat –, keresve sem találtunk. Egy nagy befőttes üvegnyi tekergőt szedtünk össze, és csitt-csatt, máris a homokbánya csendesen bűzlő tavánál ritkítottunk.

– Előbb minden kristálytiszta volt. A víz is kék és átlátszó, csak horgászás közben csapta meg az orrunkat valami kénes, oda nem illő, mégis odaillott.

– Úsztunk, és emlékszel, a sínek felé mutattál, ahol valami zöld, piros és narancs színkeverékű, habzó kellemetlenség ömlött a nagyon mély, jókora tóba.

Nyelte. A víz minősége nem sokat változott, csak büdi lett egy picit. Az oldalágon hemzsegtek az apró halak, úgy szedegettük ki őket, mint nokedlit a levesből. Mire befejeztük a halászatot, már habzott az egész hatalmas tó, majd teljesen megszilárdult.

– Kicsit elcsodálkoztunk, és a friss, igen érdekes gőzű természet közepén szippantottunk egyet a téglaszínű levegőből, és egy pattanással – nem ám kiütéssel – visszaszökkentünk ide, ahol most állunk.

– Eltűnt a rét, majd elkezdett teremni! Előbb kettő, majd öt, végül kilenc gyárat növesztett. Jó talaj lehetett, hirtelen nőttek. Nyüzsgőn hemzsegtek emberi tízezrek az összefüggő, egy gyárnak látszó kilencben.

– Valami történhetett, ami nagyon kedvezőtlenül befolyásolta a gyárvirágok kibontakozását.

– Előbb a tízezrek ezrek lettek, aztán csak százak. Nem bőgtek, zúgtak gépek, műszakkezdéskor, és a végén tucatnyian lézengtek csak, munkától agyongírhedten. Rabszolgákból rabszolgákká lettek, vidámságot veszítve.

– A száradó gyárak végül teljesen kiürültek. Most kilenc korhadó, lepusztult, ősrégi bunkertömeg mállik csendesen. Vajon, ha jól becsukjuk a szemünket, és kinyitjuk, újra rét lesz?

– Nem hinném... A gyárnövények nehezen oszlanak. Látod a síneket? Azokból hamarabb lesz termőföld, mint a buján nőtt vasbetonból.

– Most menjünk, vegyük meg a tavat! Az a szilárd kocsonyájú vegyi anyag, ha rendesen elemeztetjük, és jól beosztjuk a kitermelést, első osztályú mosószer lehet, vagy oldószer, netán patkányméreg. Valami biztos! Egyszerűen csak ki kell bányászni – egy ésszerű és természetkímélő kifejtéssel –, hogy ne bontsuk meg a környezet habos illatú, "természetes" jellegét. Huszonöt évig is bányászhatunk! Erőltetett kitermeléssel is legalább tíz év, aztán lesz egy gyönyörű krátervölgyünk.

– Milyen érdekes! Előbb homokrét, majd bányató, aztán zselatinbánya, majd negatív vulkáni kúp.

– Ha valakinek eszébe jut, akár vizet is ereszthet bele, és megint tó lesz.

– De turisztikai központnak sem lesz utolsó!

– Addigra, ha egy picit rásegítünk, a megőszült gyárak is szétoszolhatnak, és a megújulás jegyében – tégla, cukor, mezőgép, szerszámgép, bőr, ragasztó és timföldfeldolgozók helyére –, a kikelet pitypalattyos szavára, bent légkondicionált plázák kilence növi ki magát.