Csak sandán, tapogatózva...

Csillag fényesítette házának kupoláját, boltíveket és mindenféle cirádát ékesített bele. Búrája volt, mert a hálátlan csigaház mit sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele a külvilág csak azzal ízlelhető jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat kövérnek lenni, és ez a nyúlós nyálka, amin hasmánt halad előre valamely szivacsos félösszeomlásban, igencsak előnyére van.

Ő így született, eleinte bánta sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola kerekedett körbe-körbe – persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a hasmánti versenytársak –, már nem búsul, hogy csúszva-mászva erre a mászó életre született.

Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül, tán még meg is marják önnön becsülésüket – valami ilyesmi szót használnak –, s marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad házatlannak lenni!

Hullámzó hasonmenésben elkeveredett a világ összes fűszála közé. Hátán a farbeosztmányú, alácsúszmány palotájával csendesebb lett.

Ej, ha a többiek tudták volna, miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő, nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta és megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem, hogy szétdobolja, „lám amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.

Züllött életet élt, már arra sem emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve – gerinc nélkül – csigasúllyal ajándékozta meg a szerencse.

Be-bemászott, végigtapogatta a fal aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan, de tökéletes búrája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas hátdögönyöző, pihe-puha, meszesített falak.

 Hogy szép legyen az álma, valahol a belső palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott. Mennyit szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan csigáék függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül irigyelte őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze magának, amit kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott néha-néha a fejére.

Tulajdonképpen mikor bent tartózkodott, folyamatosan.  Már ki se jött volna – annyira elandalította az élettől kapott busás ajándék –, de néha muszáj volt. Félt, nehogy titkos adományozója, nyálkáncsúszás nélkül megvonja tőle házának belső dizájnját.

Ő egy boldog csiga volt, amíg a fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába. Álmában történt a dolog, a „miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós, teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta magát egy háztetőre.

Mi ebből a tanulság? Semmi esetre sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.