Baracklekvárt!

– Sokkal kisebb volt ez az osztály, nem? Úgy megnyúlt, talán hússzor akkora, mint alaptalan szárnyalásokra számító, még nem komor ifjainak korában. Nagyon megváltozott! Csak a katedra maradt a helyén... De hogy talál ide a tanár? Ha mondjuk, pillangóúszásban közeledik is, a jobbra áthirtelenedett bejárati ajtót sosem találja meg.

– Komfortosodott az oktatás! A tábla ugyanolyan krétaszagú, fekete, poros, repedezett, mint volt, de jobbról és balról, az osztály létszámához képest, tízszer annyi heverő van. Ami a biztos biztosítékkiverést garantálja, hogy fogalmam sincs, honnan tudom, de eggyel kevesebb ágy van, mint diák.

Mindegyik foglalt, majdnem mindegyik... Jönnek, mennek. Ő kimegy Ludmillával, de az a tenyérbe gyökerező, kellemetlen helyzet áll elő, hogy nincs neki, és nem is akar szerezni! Ezért mérgében előránt egy gördeszkát, maga mögé pattintja, és vissza-szinkronúszik az osztályba, ahol időközben egy osztag takarítónő nekiállt előbb az ágyak alatti – nem heverők azok, csak vaságyak, most látja – faburkolatú tárolódobozokat, ejtőernyősugró térdrugózással kirángatni, majd ágyastól, egymás hegyére-hátára dobják szundikáló osztálytársait.

Előbb azon gondolkodik, mentőmellény kellene, de mellésodródik Zuza, csuklón ragadja és egy előbb odakerült tablóképre ugranak, majd az osztályon végigsepregető takarítónő-sereget nem zavaró, parti hullám kisodorja őket az ajtó helyén, a folyosóra. Zuza elébe áll, átkarolja.

– Tudom, hogy súlyzózni akarsz!

– Ludmillával szerettem volna súlyzózni, aki a nevével ellentétben nem lúdmellű, mint látod, de neki nincs.

– Mi nincs?

– Nem tudom, miért, de ha reggelre nem eszem baracklekvárt, akkor valami ki fog bukkanni, ez százszázalékos.

– Nekem van!

– Mennyi? Mert azt hiszem, napi egy üveg baracklekvár fogyasztása a biztonság záloga. Lehet bármilyen színű!

– Mondtam, hogy van szilvalekvárom, gyere már súlyzózni végre!

– A szilvalekvár annyit sem ér, mint egy fél űrhajós. Vagy baracklekvár, vagy semmi!

– Miért ragaszkodsz ennyire a baracklekvárhoz?

– Ott megy Bodri, tudom, sötét van, alig látsz, de kérdezd meg tőle, talán ő tudja a választ.

– Nekem van, reggel hozok.

– Mennyit hozol?

– Mennyit hozzak? Egy üveggel?

– Egy üveg, az egy napi adag... Az sem kutya, de voltál már vadvízi evezésen?

– Persze! Most nem azt csináljuk? Tényleg? Kapaszkodj, na, gyere, súlyzózzunk!

– Elég nehéz lesz, vadvízi evezés közben...

– Figyelj, ha súlyzózunk, hozok neked 365 vagy 366 üveg baracklekvárt.

– Miért pont 365 vagy 366-ot?

– Mert annyi nap egy év. Nem hozhatok 365-öt, nem hozhatok 366-ot sem, csak 365 vagy 366-ot!

– Milyen igazad van.
 – Na, akkor most súlyzózzunk!

Amint a súlyzózást elkezdték volna, két dobermann kötelességszerű vicsorgással jelezte, hogy a vacsorájuk csökkentett adag volt, valószínű az egyik fél fogukra jók lennének ők is. A szörfhullám megint végigcsapott, de már kintről, és visszavágta őket a folyosón belülre. A falon keresztül jól látható volt, amint a takarítónők ide-oda dobálják az ágyakat.

– Nézd, nekem aludnom kell, olyan álmos vagyok, hogy reggelre, kivirágzott vízililiomból, csak egy zöld kupac leszek. Fene tudja, talán ha baracklekvárral próbálkoznék...

– Menj, foglalj magadnak ágyat – mondta Zuza – nem súlyzóztunk – és dobbantott lábával –, de nem a te hibád, és nem is Ludmilláé. Különben, kit érdekel az a liba? Megyek, haza-vízisportolom magam, és a retikülöm egyik sarkába berakom azt a 365 vagy 366 harapós baracklekvárt. Te addig tartsd vissza a lélegzeted, foglalj egy ágyat, kösd rá magad, mindegyiken van biztonsági öv. Ezeket már úgy gyártották, csak külsőre hasonlítanak a régi vaságyakhoz. Teljesen azonosak velük, de turbózottak... Például horpadt matrac helyett, horpadt matrac van rajtuk, de biztonsági öv több is, mert a takarítónők osztaga kiszámíthatatlan. Éjjel-nappal dolgoznak, dobálják az ágyakat emberestől, egyiket a másikra. Ha jól rákötöd magad, észre sem veszed, átszunyálod az éjszakát mire megérkezem.

– Addigra a kétéltűek is négyéltűek lesznek... Csak reggelre tudsz visszajönni, Zuza?

– Nagyon szeretnéd a szilvalekvárt?

– Nem szilvalekvárt, Zuza, baracklekvárt, mert zúzát csinálok belőled, Zuza!

– Ja, hogy össze ne keverjem, felírom a horgászengedélyemre. Akkor majd gyorsabban jövök. Tudsz rágógumi buborékot fújni?

– Ki nem tud!

– Fújj gyorsan egyet!

Zuza belepattant, és félezred-másodpercnyi utazósebességgel, könnyedén megjárta – a lekvárpakolást is beleszámítva –, majd a térképen spiccelve keringőzött, a hátrafelé nem látó takarítónők között. Elkiáltotta magát.

– Kék veréb!

Ettől, mind a tábla irányába fordultak és megkövültek. Átadott egy üveg baracklekvárt, amit ő be is nyakalt, a többit elraktározta a mellényzsebébe.

Visszafeküdtek, egy koedukált tanterem szunyós osztályán, ki-ki a maga ágyába, és biztonsággal vízi-baseballoznak, súlyzókról ébren álmodva.

Ő alszik, jól kitolt Zuzával, ha már Ludmillától megfosztotta. Csak Zuza éberkedik a huszonnyolc egymásra dobált ágy valamelyikén, épp úgy középtájon. Sárga csíkos gondolaálomba merül, hiszen a biztonságot nyújtó – tudja is ő, miért pont – évi baracklekvár adagja ott lapul a zsebében. Jövőre ő is összehoz egy osztálytalálkozót, sőt akkor egyetemi évfolyamtársaival, és ha egy lány súlyzózni akar, mert állandóan súlyzózni szeretnének – persze mindig akadnak dobermannok is –, akkor időben beszerzi a további egy-két évre biztonságot adó nem-szilvalekvárját. Ezt tessék, kérem, megjegyezni! Hanem mit? Igen, pontosan! Baracklekvárt!