A kényelem ára

Dávid bácsi templomjáró öregúr volt, már cseppet sem fiatal. Párjával az ünnepi nagymisén sehogyan sem talált magának ülőhelyet, állni is csak beszorítva tudott a szokatlan sokaságban. Ritkán telt meg ennyire a templom, de ez most az ünnepen mindent felülmúlt.

Sarolta néni egy fiatalabb nő jóvoltából padszéli, arasznyi szűk ülőhelyet kapott, jól megvolt vele. Dávid bácsi lázongott, nem a kényelemhiány kaparta gerincét, hanem kór alatt sajgott, nehezen állt. Csendes illendőséggel kisodorta magát a tömeg szélére, és bár ilyet még soha nem tett, benyitott egy sötét gyóntatószékbe, és leült végre.

„Olyan, mintha páholyból hallgatnám a szentmisét, nyugalom is van, nem is gyúr a tömeg.” Hátradőlt és kicsit magáról megfeledkezve, elkezdett matatni.

„Á, itt bal kézre van az a bizonyos kapcsoló. Nem szeretem a sötétet – gondolta, és paff, felkapcsolta a villanyt –, már úgyis túl vagyunk a mise felén, gyónó biztosan nem jön ilyenkor. Legalább egy kicsit körülnézek azon az oldalon, ahol még sosem voltam. Hát, meg kell mondanom, ez sem jobb, mint a másik. Igaz, odaát nincs szék.”

Nézte a rácsot, az ajtót, a falat szűk, de kényelmes kuckójában, amikor megfagyott benne a vér. Valaki benyitott, letérdelt, és elkezdte mondani az ilyenkor szokásosat.

Elszaladt vele a ló. Nem szólt, nem kapcsolta le a villanyt, és nem ment ki. Kíváncsi volt, milyen ez a másik oldalról, hiszen élete folyamán annyiszor gyónt, és azok mindig, mindenkor, mindörökre titokban maradtak.

„Lássuk, meg tudom-e tenni ugyanezt!”

Ez volt az egyik mérlegserpenyőben, a másikban, hogy ki kell rohanni, de gyorsan, mert olyat tesz, ami miatt nem tud majd tükörbe nézni. Oldalt fordult, eltakarta a fejét és odaszólt:

– Mondd, leányom!

A gyónó hangját felismerve összeszorult a gyomra, Mariska volt, a sógornője! Részletesen – remegő bűntudattal – tárta fel kettőjük románcát. Olyan öreges románc volt ez, de mégis csak létező. Túlságosan is, hiszen már tizenöt évi rendszerességgel tették, amit tettek. Sem felesége, Sarolta, sem sógora, Mariska férje, nem tételezte volna fel kettőjükről – legvadabb rémálmaiban sem –, hogy szerelmi surrogásban folyik az életük.

Dávid bácsi megrendült, elkezdett saját Saroltáján gondolkodni, és a sógorán.

„Vajon mit csináljak, és mi lesz most? Hogyan tudom én ezt magamban tartani, hogy ne szóljak Mariskának, úgy, ahogy a papok megtartják a titkot.”

Szédült, valamit mormogott, aztán odaszólt:

– Maradj, lányom, egy perc múlva jövök!

Lekapcsolta a villanyt, és gyors mozdulattal kilépett. A tömegbe préselte magát. Nem is értették az éltes férfiú helyszínhez méltatlan magatartását. Szeme sarkából nézte a gyóntatószéket. Sokáig várt, de annak az ajtaja nem nyílott ki, amíg a pap ki nem jelentette:

– A szentmise véget ért, menjetek békével! – és az emberek kórusban nem válaszolták: – Istennek legyen hála!

Mariska ekkor jött ki, keservesen könnyes arccal, egy világ rendült meg benne. Dávid, az öregúr, hirtelen kinyílt szemekkel eszmélt rá, hogy Mariskát valahogy meg kell, nyugtassa, nem egy aljas, szélhámos pap hagyta magára, de soha nem mondhatja meg, hogy ő volt az, és azt sem, hogy nem pap volt, aki kijött.

Ilyen erősen még soha nem ragadta torkon a lelkiismeret-furdalás. Az érem harmadik oldalán ott lógott, ugyan miképp lesz képes titokban tartani ezt, minden érintett irányában.

Dávid bácsit lelkileg nem emelte az a szentmise, sokkal inkább – az évekkel korábban, redőnyként aláhullt – saját magát is tévelygésben tartó, lagymatag „hiszek is, meg nem is” voltát kellett nagyító alatt, apró törmelékekből újra valami olyasmivé összerakni, mint formátlan, szétesett kirakós játékból ismét egy egészet.

Felsejlett neki, hogy visszaesni helytelen és káros, helyben toporogni hiba. A kötelező, maga felé is irányított elvárás, ha araszról araszra is, de az előrelépés volna.

Most akkor Dávid bácsi döntési helyzetekbe kényszerült, legyen ereje megoldani.