Én, az autótolvaj

Csak akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen autótolvaj vagyok, amikor már majdnem beletört a kulcs a zárba. Nem értettem, miért nem nyílik, a kilincset majdnem letéptem.

Bordó Dacia, a rendszám utolsó két jegye 96. Újból megnéztem, jól látom? Tekergettem még egy keveset a kulcson, aztán megpróbáltam eltávolítani, mert már nagyon figyelt a portásfülkéből az a barna egyenruhás kisöreg, aki állandóan pálinkával táplálkozott. Messziről bűzlött, és időnként a pisztolytáskájával is játszadozott. Sokszor mesélte, hogy valami speciális kiképzőlövészeten vesznek részt. Talán nem is hazudott, ezért még inkább nem örültem.

Felfedem a titkot, egykori főnököm kérésének tettem volna eleget. A kocsi „személyleírása” alapján, a rengeteg Dacia között megtaláltam az övét.

De miért nem nyílik? A végén már kihúzni sem tudtam. Azért kínlódtam még egy keveset, s mert a biztonságtechnika madara akkoriban alacsonyan szállt, végre valahára kinyílt. El is döntöttem, soha nem veszek Daciát. Betartottam a fogadalmat, másféle kocsit sem vettem.

Milyen rendkívüli macera még az ajtónyitás is, arról nem beszélve, hogy minden reggel találkoztam nem induló egyen-járművekkel. Vajon miért nem villamosoztak be munkahelyeikre; néha húsz percet is elkínlódtak egy-egy bádogdoboz mellett, le-fel csapva a motorház tetejét. Végül néhány arra járó szerencsétlennel megtolatták. Ennyi küszködéssel és időpocsékolással, ugyanannyi idő alatt a város legtávolabbi részére is eljuthattak volna tömegközlekedéssel.

Na de, mit kezdjek én ezzel a kinyitott kocsival? Túl sok más irányú gondolataim közepette, a kesztyűtartóban nem találtam, amit be kellett volna vinnem. Sőt személyi, meg minden más papírok pottyantak ki, egészen más nevű, boldog Dacia-tulajdonost azonosítva.

Ott, a parkoló közepén, ahol minden irányból jól láthatták ténykedésemet, ekkor ijedtem meg igazán. Érdekes, ha majdnem kalapáccsal nyitnak ki egy kocsit, lehetséges, hogy én megkérdezem, miért teszik. Szerencsémre, nem szólt senki hozzám.

Besomfordáltam. A portás úgy tett, mintha észre sem venne. Reméltem, tényleg nem lát, és a legkedvesebb lakatos barátomat invitáltam magammal. Csak útközben jeleztem, hogy sürgősségi dologról van szó, feltörtem egy kocsit. Nagy szemekkel bámult rám. Tudattam vele, hogy a főnök járművéből kellett volna bevinnem valamit, de mellényúltam. Nem örült a bizalomnak, de becsületére legyen mondva, mégis jött.

Már ketten mentünk ki, és a portás nem vett észre, vagy nem akart. Talán fütyült az egészre a szilvapárlat hatása alatt.

Az én Lacimnak első mozdulatra sikerült kivenni a beszorult kulcsot. Megnézte a zárat, megcsóválta a fejét.

– Ezen lesz mit dolgozni, tönkrement.

Szép óvatosan becsukta, és nyomott egy nagyot rajta.

– Pajtás, nekem a Nagyfej azt mondta, hogy bordó Daciája van, 96-os végződésű a rendszám.

– Tényleg annyi, de ez nem az a kocsi. Nézz körül, hány bordó Dacia van még?

– Nem számolom össze, biztosan látok tizenvalahányat.

– Mit mondott, hol parkolt?

– Valahol itt a közelben.

– Akkor nézzük meg azt ott!

– Igen, ez is 96-os.

A zár azonnal nyílott, kivettem, amit ki kellett, és akkor már tényleg nagy bajban éreztem magam. Képtelenség, hogy ne látott volna a portás. Végül is tényleg feltörtem azt a fránya járművet, kit fog érdekelni, hogy eszem ágában sem volt, sőt. Valahogy mégis  visszajutottunk.

Az a barna tányérsapkás, befelé menet ránk köszönt. Ugyan megpróbáltam az arcomat a zsebembe rejteni, de menet közben ez lehetetlen, muszáj volt visszaköszönni. Olyan helyzetfelmérő, súlyos tekintettel vett rólam arcmintát, hogy meggyőződésem volt, váltáskor, de lehet, még azelőtt, bilincsbe vernek. Az ilyesmiért feltehetően fél év jár, jó magaviselet esetén egy nappal kevesebb. Az ideg citerázott bennem, azt sem tudtam, hogyan töltsem el vagy le a hátralévő munkaidőt. A főnök nem értette, miért egy óra alatt jártam meg azt, amit hátramenetben is tíz perc alatt megtehettem volna.

Nos, két napig vártam nekikészülve a letartóztatókat. Az ilyen bádogskatulyák tulajdonosai meg lehettek szokva, ha nem is a feltöréssel, de avval igen, hogy mindig, minden nap van valami váratlan javítani való. Talán maga is lakatos volt. Gondolom, leszerelte a zárat, bevitte és húsz perc alatt megjavította. Annak örült, hogy legalább nem olyan a zár, mint a Minimobra slusszkulcsa. Azok teljesen egyformák voltak.

Aznap ilyen feltörős nap volt, alacsonyan szálltak a járműkárosítók, mert míg öt percre gazdátlanul hagytam estefelé a biciklimet, valaki lelopta róla a váltót. Nem a fogaskerekeket, arra úgy látszik, nem maradt ideje, bár valószínűleg megtette volna, csak a váltókart és a bowdent.

A mindent mindennel helyettesíthető érában három nap alatt sikerült a hiányt pótolnom. Büszkén vállalom, hogy nem slusszkulcsos, de nem is szándékos károsítással. Az egyik barát, haver, vagy ismerős – ki tudja ennyi idő után, mi volt –, felajánlott egyet két üveg sörért. Vajon nem ő szerelte le?