Mutu szeme előtt lejátszódott, amint
kofferjeiken lovagló ülésben ülve, senki által nem ismert célú behívóikat kezükben
szorongatták. Tisztek jöttek-mentek és ordibáltak.
Végtelelenül irritálta
az egész, mondhatni, kikérte magának a hangnemet. A kódszám volt az egyetlen
eligazító jelzés, de azt csak a bennfentesek ismerhették.
Feltűnt, hogy két
előtte ülő kofferlovaglót, egy – akkor még ismeretlen rendfokozatú, fiatal –tiszt
magához parancsolt, igen udvariatlan hangon, valami olyasmit kiáltva:
– Katonák, hozzám! Ti
ketten!
Azok is elképedtek,
majd behívójukat átmenetileg elkobozva, egyetlen tollvonással áthúzta a
kódszámokat, odaírt egy másikat, majd két mellette mosolygó, bevonulni készülő,
hasonló invitáló céduláján átigazította a számokat az övéikre. Odarobbantotta.
– Átülés abba a sorba!
Ti pedig, fiaim, most már nyugodtak lehettek – intézte szavait a két mellette
állóhoz.
Ekkor derengett fel
először Mutuban, hogy nem szerencsés tiszt közelében lenni. Valószínűleg nem is
olyan rossz az a behívójára firkantott szám, ezért összevissza csellengett az
udvaron, és hogy még véletlenül se kerüljön hasonló helyzetbe, a kerítésnél őt
elkísérő szüleivel társalgott, majd miután kiadták az indulási parancsot, friss
bokaficammal elbicegett az állomásig. Ebbe a néhány kilométerbe, úgy érezte,
majdnem belehal, később megtanulta, hogy általában nem olyan könnyen halálozik
el az ember. Mások meg túlontúl is… Még beugrott, amint egy törzsőrmester
ládáikat ellenőrizve, az ujjongást alig bírva leplezni kobozta el teás üvegét,
hiába ajánlotta a kóstolást, hozzátéve, hogy tea van benne. Valószínűleg később
csizmás arcáról lehervadt a mosoly. Végigrobogta a kiképzés kötelező részét,
majd a végtelen szerencsék számtalan együttállásában, épp ráesett
ütegparancsnokának választása. Egészségügyi
iskolába küldte, ahol háromhónapi kiképzés után, katonai értelemben nyugdíjba
vonult. A miniatűr kórház jellegű gyengélkedőn dolgozók csak egyenruhájukban
voltak katonák, és azon a néhány melegebb éghajlatra kívánt hadgyakorlaton,
ahonnan nem lehetett lebliccelni. Megszokta, hogy akkor fekszik, amikor akar és
a – zavaróan, ha kell, ha nem trombitáló – kürtös ébresztőjénél akár másfél
órával is tovább aludt.
Fehér köpenyben
injekciózgatott napközben a két kórteremben, vagy a kezelőben kötözött, netán
rendelésen segédkezett, aztán azt csinált, amit akart. A körlettakarítást és
étkeztetést, a jobb formájú betegekre bízták.
Háromszor volt
szabadságon, ez ugye hatvan nap. Bemászott Pavel hadnagy bőre alá. Rendes ember
volt a századorvos, és hogy megtoldja az irreálisat, leszerelés előtt húsz
nappal kiírt neki egy negyedik szabadságot.
– Mutukám, te leszel az
első, aki civilben hagyja el a laktanyát – mosolyodott rá, és a nem bőbeszédű
betegápoló, tényleg feltűnést és irigységet keltve, civil ruhában menetelt ki a
főbejáraton.
Öt nappal a tervezett
leszerelés előtt, a nemzetközi helyzet – Virág elvtársat idézve – elkezdett
fokozódni, Afganisztánban, Pakisztánban, Iránban és Irakban szinte egyszerre.
Kijelentették, hogy az
egész kontingens országos méretben alulképzett, tehát nem lehet őket
leszerelni, míg a megfelelő kiképzést meg nem kapják.
A lóláb csak hogy nem
rugdosott, úgy kilógott, mindenki tudta ezt az első pillanattól, amint
kihirdették. A magukat tulajdonképpen már civilnek gondoló ott ragasztottak
kezelhetetlenné váltak.
Ekkor jelent meg
Mutunál a postás egy telefonmeghívással. Gondolta, „de rendes a volt főnököm,
hogy beszélgetni akar velem” és elballagott a postáig, ahol nevéhez méltóan – mutu
ugyanis némát jelent románul –, előbb megkukult, majd jámbor
kiegyensúlyozottsága hirtelen ordibálásba torkollott.
A kedves édesanyját,
minden le- és felmenőjét felsorolta hadnagyának, majd kerek-perec kijelentette,
hogy nem megy vissza.
– Mutukám, higgadj le,
ebben az esetben úgy hét-nyolc év katonai börtön vár rád, néhány hetet még
kibírsz. Gyere holnap a reggeli vonattal! Megparancsolom, hogy itt légy!
Lázárral küldök rendes katonaruhát, mert civilként már nem battyoghatsz be. Az
állomás mosdójában öltsd magadra, és jelenj meg!
Melankolikus volt az
út. Kiválasztotta a legkényelmetlenebb ülőhelyet. Előbb befelé zokogott, aztán
kataton állapotba került, nem szólt, nem mozdult, csak szüttyögött. Az sem
teljesen világos, hogyan szállt le a vonatról és hogyan került újra
egyenruhába. Talán Lázár húzta rá, vagy az automatizmusok…
Legalább olyan
kielégülést nyújtva masírozott vissza az udvarba a bámészkodóknak, mint
amekkora az irigységük volt távozásakor. Hiába, úgy látszik, tényleg egyik
legszebb öröm a káröröm…
Gépiesen, a
menetoszlopoknak kiszélesített járdákon eljutott állomáshelyének már nagyon
utált gyengélkedőjébe. Majdnem fellökte az ezredorvost, besétált a hálóba,
végigdobta magát az ágyon, majd fogott egy papírt és ronda nagy betűkkel
ráírta, "ne zavarjanak, és ne kopogjanak". Nem is tette Pavel
hadnagy, csak rányitott.
– Nézd, fiam, talán még
emlékszel a szakaszodból, mi az a visszavonulás, tanultátok, nem?
– Igen, ott egye a
fene!
– Nos, gondold azt,
hogy talán néhány év múlva, átfogalmazott szabályzatokban ezt a fogalmat már
kettős értelemben fogják emlegetni. Ha szerencsés vagy, akkor nem marad meg
csak az az egy, hogy visszavonulás, egyenlő Mutu tizedes, Lázár tizedes által
segédkezett, másodszori laktanyába bevonulása. Azaz, a visszavonulás fogalom
katonai értelemben egyenlő a kétszer bevonultatott katonával.
Mutu nem lett
nyugodtabb, de sokkal vidámabban, vigyorogva kérdezte:
– Főnök, mennyi lesz a
hosszabbítás?
– Négy-hat hét, annál több
semmiképpen. Ha fát vágnak a hátadon – nem fogok, tette hozzá nyomatékosításul –,
akkor is kibírod, és ne feledd, az összes hétvégét, mind a hármat-négyet-ötöt otthon
töltheted.
– Megdumált, végül is.
Megyek, körülnézek, hátha van beteg is a szimulánsok között.
– Indulj, fiam,
teljesen úgy beszélsz, mint egy elfásult ezredorvos, nem olyan, mint én.
2 megjegyzés:
Nagyon jól katonai táborhanguléatot idéző írás.
Alex
Köszönöm, Alex! :)
Megjegyzés küldése