Elidőzés

– Gyerekek, fogóddzatok egymás kabátkájába! Elöl Icu óvónéni, hátul én vigyázok rátok.

– Jutka néni, pisilni kell – kiáltotta el magát Tibike.

– Arany bogaram, itt az út közepén semmi esetre sem. Most szépen átballagunk, aztán majd megoldjuk valahogy, amit meg kell.

Ők csak mentek, mendegéltek, Icu óvónénivel elöl, Jutka néni hátul, a kis sereg vezérei és őrző-ellenőrzői.

Valami megváltozott, a felhők megálltak az égen, a derűs, langymeleg májusi délidőn és jóval az átkelés után, három határon túl vették górcső alá önnön státuszukat.

– Jucikám, mi történik, olyan pihent vagyok, mint életemben még soha. Akkor sem bírtam így a strapát, mikor ilyen kis prücsököcske voltam, mint ezek. Egyáltalán nem vagyok álmos és nekem úgy tűnik, hogy talán két, három hónapja is bandukolunk.

– Mondd, időnként meg-megszámolod őket?

– Tizenheten vannak!

– Ja, kérlek szépen, és figyeled, ott a mit sem változott felhők háta mögött, valahol messze, egy cikázó villám kerget fagyot az égre? Szerintem járjunk egy jókora sétát, ha úgyis mindenki ilyen jól bírja magát. Jancsika, ne cibáld Juliska haját, mert jön a vasorrú bába!

– Ugyan már, beeee, Icu néni! Nem is azért cibálom.

– Megtenné a kedvemért, hogy nem zaklatja le rólam az udvarlómat!

A két óvónő remegve nevetett, és az Alpok lábánál és a Genfi-tó kékes-hideg vizében langyos fürdőt vettek. Sem ők, sem a gyermekek nem tudtak úszni, de valamitől mindenki megtanult és amint a kinti hőmérséklet is stabilizálta magát, úgy a víz is egy jó termálmedence babusgató ölelésévé szelídült. Fáradtságnak nyoma sem volt rajtuk, de azt sem tudták már számon tartani, vajon hány éve tart ez a jövés-menés. Csillagok helyett – merthogy nekik mindig nappal volt –, a statikussá vált felhőket nevezték el. Kis gomoly barikák voltak csak, az egyik a nagy bari, a másik a kis bari lett. A többieket is végigjárták fáradhatatlanul, és kedvenc háziállataikról nevezték el őket.

Lassan elfelejtették, milyen az az érzés, amit valamikor fáradtságnak neveztek, épp úgy, mint azt, amit az idő tik-takolók és kijelzők varázsoltak.

Alig tudták meggyőzni Bandikát, hogy tegye vissza Mont Blanc-t a helyére. Valamitől olyan erős lett az a gyerek, de talán fegyelmi ügy kerekedhetett volna, mert a Matternhorn mégiscsak a helyére való. Végigmentek a Riviérán, majd előbb Angliának, aztán délre kerülve, Írországnak irányulva úszták át a csatornát. Felmeneteltek a mocsarak között, a gyerkőcök legjobban a lecsapolt vizűeket kedvelték. Északon visszaúsztak Angliába. Northumbrianban, a skót felföldről lelépve végigsétáltak Cumbriába és átúszták a Tyn folyót, egy Newcastle-i látogatás után.

– Kicsikéim, szóljatok, ha folyót láttok, jó nagy folyót, ott kell keresni Londont!

– Óvónéni, kérem!

– Jaj, de szépen mondtad, Ricsike!

– Csak hülyéskedek, Ica néni, anyukám próbált rávenni, hogy így nevezzem, ott van a böhöm nagy víz, látom a Towert is.

– Hogy te milyen művelt gyerek vagy! Járjuk azért végig, hátha nem mindenki ismeri úgy, mint te.

– Látogassuk meg a király nénit, azt nagyon szeretném! – visította oda Marcsika.

– Nem lehet, tündérkém, ma valamiért nem fogad. Na, gyertek szépen, leúszunk a tengerig és onnan vissza Észak-Franciaországba.

A túlparti kimászás után még egy picit északra fordultak, bebarangolták Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot. Jutka néni mindenáron fel akart menni Dániába, de Icu meggyőzte, hogy ott – információi szerint – mindig valami bűzlik. Ezért Lengyelországon át, Varsót megtekintve vonultak be Csehországba, és unatkozták végig, talán Prága kivételével, az egészet.

Már nagyon nem tetszett, hogy az emberek a nap huszonnégy órájából – amit ugyan ők nem tudtak mérni, de érzékelték –, egy harmadra mindig eltűnnek, és az nagyon unalmas volt nekik. Beugrottak a Dunába, leúsztak Budapestig. Kisebb fővárosi látogatás után elindultak keletre, az otthon irányába.

– Te, mondd, Icukám, még mindig nem vagy fáradt? Úgy érzem, egy élethossznál több időt gyalogtúráztunk, sétának minősítve. Talán harminc-negyven évet is…

– Egy picit ólmosabb vagyok, de bocsi, nem emlékszem, milyen fáradtnak lenni. Á, ott az otthon határa, meneteljünk haza, gyerekek!

A gyerekek meneteltek, és Icu néni, aki indulás előtt nagyon nem szerette a visongó sírást, de végig jól bírta, hirtelen, a szinte néma csendtől zajártalmi dobhártyarengést érzékelt.

– Jutka!

– Mondd, kedvesem!

– Rémesen érzem magam…

– Látom, mi lett veled. Olyan elnyűtt lettél.

– Hé, nénik, bácsik! Te Jutka, azt hiszem tényleg megállt az idő, sőt biztos, hiszen pár perccel korábban ugyanannyi idős voltam, mint induláskor, és azért mégsem kétszáz métert mentünk. Ne is mondd, lehetetlen, hogy évtizedek rakódtak volna rám, és ezek a gyerekek, nézd, semmit nem tudnak, sem írni, sem olvasni.

– A nagycsoportosok már tízen felül számolnak, de a fiúk pocakos bácsik lettek borostával, a lányok pedig negyven év körüli nők. Én ennek a társadalomvisszaverődési – de szépen tudok beszélni – oldalát meg sem próbálom keresgélni.

– Vajon mi lehet a papákkal, mamákkal? Jaj, Istenem, az én Ferkóm és a te Jocókád, vajon mi van velük? Szép öregkort terveztem. Mit terveztem, egyáltalán nem szerettem volna megöregedni, ez az igazság. De ezeknek a szerencsétlen középkorúaknak, kis- és nagycsoportosoknak, életük végéig szükségük lesz óvónénikre.

Ugrott a nyugdíj, és megint óraketyegést hallok. Fú a szél, és eltűnt a kis és nagy bari, meg minden egyéb gyönyörű égi felhőkép.

– Nénik, bácsik nyomás befelé. Arra a kiscsoportosok, erre a nagycsoportosok, és eszükbe ne jusson észrevenni, hogy felnőttek!

– Ezt miért mondtad, nem lenne jobb, ha önállósulnának?

– És hirtelen fiúk s lányok egymásnak esnének, ezt akarod? Elgyerekeskedünk itt velük…

– Icukám, ébresztő, szólj a gyerkőcöknek!

– Ó, bocsáss meg, Jutkám, elszundítottam. Ebben a pici székben ismét gyerek lettem vagy öreg, vagy… nem is emlékszem, de igen furcsa álmom volt. Szóval hazajöttünk az utazásból.

– Milyen utazásból? Csak a parkig sétáltunk el, meg vissza.

– Hatalmas kő esett le a szívemről!

És Icu óvónéni Jutka óvónéni nyakába ugrott, két nagy cupp-cuppal, aki nem tudta ezt mire vélni, mert egyrészt a főnöke volt, másrészt korábban nemigen kedvelték egymást.