Visszavonulás

Mutu szeme előtt lejátszódott, amint kofferjeiken lovagló ülésben ülve, senki által nem ismert célú behívóikat kezükben szorongatták. Tisztek jöttek-mentek és ordibáltak.

Végtelelenül irritálta az egész, mondhatni, kikérte magának a hangnemet. A kódszám volt az egyetlen eligazító jelzés, de azt csak a bennfentesek ismerhették.

Feltűnt, hogy két előtte ülő kofferlovaglót, egy – akkor még ismeretlen rendfokozatú, fiatal –tiszt magához parancsolt, igen udvariatlan hangon, valami olyasmit kiáltva:

– Katonák, hozzám! Ti ketten!

Azok is elképedtek, majd behívójukat átmenetileg elkobozva, egyetlen tollvonással áthúzta a kódszámokat, odaírt egy másikat, majd két mellette mosolygó, bevonulni készülő, hasonló invitáló céduláján átigazította a számokat az övéikre. Odarobbantotta.

– Átülés abba a sorba! Ti pedig, fiaim, most már nyugodtak lehettek – intézte szavait a két mellette állóhoz.

Ekkor derengett fel először Mutuban, hogy nem szerencsés tiszt közelében lenni. Valószínűleg nem is olyan rossz az a behívójára firkantott szám, ezért összevissza csellengett az udvaron, és hogy még véletlenül se kerüljön hasonló helyzetbe, a kerítésnél őt elkísérő szüleivel társalgott, majd miután kiadták az indulási parancsot, friss bokaficammal elbicegett az állomásig. Ebbe a néhány kilométerbe, úgy érezte, majdnem belehal, később megtanulta, hogy általában nem olyan könnyen halálozik el az ember. Mások meg túlontúl is… Még beugrott, amint egy törzsőrmester ládáikat ellenőrizve, az ujjongást alig bírva leplezni kobozta el teás üvegét, hiába ajánlotta a kóstolást, hozzátéve, hogy tea van benne. Valószínűleg később csizmás arcáról lehervadt a mosoly. Végigrobogta a kiképzés kötelező részét, majd a végtelen szerencsék számtalan együttállásában, épp ráesett ütegparancsnokának választása.  Egészségügyi iskolába küldte, ahol háromhónapi kiképzés után, katonai értelemben nyugdíjba vonult. A miniatűr kórház jellegű gyengélkedőn dolgozók csak egyenruhájukban voltak katonák, és azon a néhány melegebb éghajlatra kívánt hadgyakorlaton, ahonnan nem lehetett lebliccelni. Megszokta, hogy akkor fekszik, amikor akar és a – zavaróan, ha kell, ha nem trombitáló – kürtös ébresztőjénél akár másfél órával is tovább aludt.

Fehér köpenyben injekciózgatott napközben a két kórteremben, vagy a kezelőben kötözött, netán rendelésen segédkezett, aztán azt csinált, amit akart. A körlettakarítást és étkeztetést, a jobb formájú betegekre bízták.

Háromszor volt szabadságon, ez ugye hatvan nap. Bemászott Pavel hadnagy bőre alá. Rendes ember volt a századorvos, és hogy megtoldja az irreálisat, leszerelés előtt húsz nappal kiírt neki egy negyedik szabadságot.

– Mutukám, te leszel az első, aki civilben hagyja el a laktanyát – mosolyodott rá, és a nem bőbeszédű betegápoló, tényleg feltűnést és irigységet keltve, civil ruhában menetelt ki a főbejáraton.

Öt nappal a tervezett leszerelés előtt, a nemzetközi helyzet – Virág elvtársat idézve – elkezdett fokozódni, Afganisztánban, Pakisztánban, Iránban és Irakban szinte egyszerre.

Kijelentették, hogy az egész kontingens országos méretben alulképzett, tehát nem lehet őket leszerelni, míg a megfelelő kiképzést meg nem kapják.

A lóláb csak hogy nem rugdosott, úgy kilógott, mindenki tudta ezt az első pillanattól, amint kihirdették. A magukat tulajdonképpen már civilnek gondoló ott ragasztottak kezelhetetlenné váltak.

Ekkor jelent meg Mutunál a postás egy telefonmeghívással. Gondolta, „de rendes a volt főnököm, hogy beszélgetni akar velem” és elballagott a postáig, ahol nevéhez méltóan – mutu ugyanis némát jelent románul –, előbb megkukult, majd jámbor kiegyensúlyozottsága hirtelen ordibálásba torkollott.

A kedves édesanyját, minden le- és felmenőjét felsorolta hadnagyának, majd kerek-perec kijelentette, hogy nem megy vissza.

– Mutukám, higgadj le, ebben az esetben úgy hét-nyolc év katonai börtön vár rád, néhány hetet még kibírsz. Gyere holnap a reggeli vonattal! Megparancsolom, hogy itt légy! Lázárral küldök rendes katonaruhát, mert civilként már nem battyoghatsz be. Az állomás mosdójában öltsd magadra, és jelenj meg!

Melankolikus volt az út. Kiválasztotta a legkényelmetlenebb ülőhelyet. Előbb befelé zokogott, aztán kataton állapotba került, nem szólt, nem mozdult, csak szüttyögött. Az sem teljesen világos, hogyan szállt le a vonatról és hogyan került újra egyenruhába. Talán Lázár húzta rá, vagy az automatizmusok…

Legalább olyan kielégülést nyújtva masírozott vissza az udvarba a bámészkodóknak, mint amekkora az irigységük volt távozásakor. Hiába, úgy látszik, tényleg egyik legszebb öröm a káröröm…

Gépiesen, a menetoszlopoknak kiszélesített járdákon eljutott állomáshelyének már nagyon utált gyengélkedőjébe. Majdnem fellökte az ezredorvost, besétált a hálóba, végigdobta magát az ágyon, majd fogott egy papírt és ronda nagy betűkkel ráírta, "ne zavarjanak, és ne kopogjanak". Nem is tette Pavel hadnagy, csak rányitott.

– Nézd, fiam, talán még emlékszel a szakaszodból, mi az a visszavonulás, tanultátok, nem?

– Igen, ott egye a fene!

– Nos, gondold azt, hogy talán néhány év múlva, átfogalmazott szabályzatokban ezt a fogalmat már kettős értelemben fogják emlegetni. Ha szerencsés vagy, akkor nem marad meg csak az az egy, hogy visszavonulás, egyenlő Mutu tizedes, Lázár tizedes által segédkezett, másodszori laktanyába bevonulása. Azaz, a visszavonulás fogalom katonai értelemben egyenlő a kétszer bevonultatott katonával.

Mutu nem lett nyugodtabb, de sokkal vidámabban, vigyorogva kérdezte:

– Főnök, mennyi lesz a hosszabbítás?

– Négy-hat hét, annál több semmiképpen. Ha fát vágnak a hátadon – nem fogok, tette hozzá nyomatékosításul –, akkor is kibírod, és ne feledd, az összes hétvégét, mind a hármat-négyet-ötöt otthon töltheted.

– Megdumált, végül is. Megyek, körülnézek, hátha van beteg is a szimulánsok között.

– Indulj, fiam, teljesen úgy beszélsz, mint egy elfásult ezredorvos, nem olyan, mint én.